 |
| Ehnaton fáraó |
Mindenki tudja, hogy a világvallások között három monoteista hitrendszer létezik: az iszlám, a judaizmus és a kereszténység. Mindhárom eszmetörténeti gyökerei az Ószövetségben vannak. Gyűjtőfogalomként "ábrahámi vallásoknak" is szokták hívni őket, utalva ezzel Ábrahám, mint kezdőpont személyére. A mítosz és a bibliai látásmód kapcsán szerintem fontos észrevenni, hogy a jelek szerint igazán egészséges mítoszhasználat csakis monoteista talajból nőhet ki.
Ehnaton fáraó neve talán ismerősen cseng azoknak, akik kicsikét olvasgattak már Egyiptom történelméről. Az óriási birodalomban rengeteg fáraó váltotta egymást, közöttük minden korszakban voltak jobb és rosszabb uralkodók. Ezek hosszú sorában élt Ehnaton is (valamikor Kr.e. 1350 körül), aki mind a mai napig meglehetősen vitatott személyiség. Egy biztos: a nevéhez egy komolyabb vallási reformpróbálkozás köthető, melyet Amarna-reformnak neveznek. A reform középpontjában az a törekvés állt, hogy Aton istenség legyen az egyetlen isten, akit Egyiptomban imádni kell. Ehnaton tulajdonképpen az addigra már mélyen elterjedt, és a társadalmi élet minden idegszálát átható politeizmus helyett egyfajta monolátrikus-monoteisztikus vallást akart csinálni, és ezt tényleg nagyon komolyan is gondolta. Fővárost építtetett kizárólag Aton tiszteletére, akinek kultuszával akarta kiszorítani a rivális isteneket. Parancsot adott az összes többi istenség (főleg a korábbi főisten, Ámon) nevének és képeinek az eltüntetésére, sőt a többes számú "istenek" kifejezést vagy az arra hasonlító szavakat is le kellett vakarni a hieroglifákról.
Ehnaton monoteizmus felé mutató igyekezete lendületes volt, ám végül az egész projekt mégis elbukott. A következő fáraó korában egész Egyiptom egy még erősebb politeizmusba csúszott vissza. A reformok utóhatásai persze tovább gyűrűztek, de mégsem mondhatjuk, hogy Egyiptomban gyökeret vert volna maga a monoteizmus. Miért fulladt kudarcba ez az egész?
Nos, én nem vagyok egyiptológus és nem is akarom az egész komplex történelmi kérdést kivesézni. De ha jól látom Ehnaton fáraó próbálkozását, bármennyire is komolyan szeretett volna vallási reformot csinálni, úgy kívánt újat hozni, hogy közben meghagyta a régi gyökereket. Egyszerűen kiemelt egy istent a sok közül, miközben az egész vallási rendszer politeista-mitikus háttere megmaradt a vallási gondolkodás mozgatórugójaként. Ez viszont így nem működhetett és nem is működött. A mítoszok, amelyek az egész egyiptomi vallási rendszert összefogták, ugyanis alapvetően a politeizmus elképzelésére épültek, mondhatni "arra lettek optimalizálva". A politeizmus és a mítoszok egyébként is jól megférnek egymás társaságában. Nem véletlenül közös jellemzője az ókori mítoszoknak, hogy sokféle isten van: mivel sokféle erő működik a természetben, és ezek mindegyikéért egy-egy isten a felelős, az egyetlen istenség képzete kényelmetlennek tűnhet. Sőt, az istenek benne vannak a természetben és harcolnak is egymással. Azért, mert valakit kiemelünk az istenek közül, az még nem lesz monoteizmus, hiszen a háttérben minden mitikus magyarázat politeista alapokra épült fel. Ahogy az előző bejegyzésben említett John Oswalt fogalmazott, az egyiptomi próbálkozás a monoteizmusra azért is bukott el, mert nem volt filozófiai alapelv mögötte, ami támogathatná. Igazi monoteizmust kialakítani - ahhoz egészen más mítosz-szemlélet és gondolkodás kell.
Számomra itt és most, ebben a bejegyzésben ez a lényeges! Vajon a mítosz valami olyan dolog, ami csakis a politeizmussal tud együttműködni? Vajon a mai keresztény ember monoteista világnézete el kell vesse a mitikus képeket, gondolatokat, megfontolásokat azért, mert nem a folyamatosságra-összekapcsolásra épül, hanem a transzcendecia alapjaira? Másként megfogalmazva, ha a mítosz jellemzője, hogy egybefolynak benne a dolgok (lásd az előző bejegyzés tartalmát), viszont a kereszténység azért meglehetősen meghúzza a határokat az emberi, isteni és természeti világ között, akkor ez nem jelenti automatikusan, hogy mindent mitikusságot ki kell dobnunk az ablakon?
Szerintem a válasz ezekre a kérdésekre a nem. Magánvéleményem az, hogy az ember nem tud mítosz nélkül élni. Nem csak az ókori ember nem tudott, de a mai sem tud. A kereszténység éppen abban lehetne jó, hogy megmutatja, a politeizmusra épülő, mindent mindennel egybemosó mítoszhasználat helyett lehet egészségesen is tekinteni a mítoszokra, és jól használni azokat. Mi lenne a teendő, ha azt akarjuk, hogy a kereszténység egészséges "mítoszhasználatot" demonstráljon? Szerintem első körben az elfogadtatás. (Egy)házon belül a mítosz szónak legalább olyan negatív csengése van, mint a köznyelvben. A keresztények átlagos műveltségének térképén a mítosz valahol a hamis vallások, babonaság, bálványimádás mezején található, míg a tipikus világi gondolkodásban a hazugsághoz, meséhez, az emberiség buta gyermekkorához van társítva. Nyilván, az első feladat, hogy legalább a házon belüli hozzáálláson változtassunk. Ez azonban roppant nehéz lesz. Bevallom őszintén, ilyen tekintetben én a fiatalok képzésében bízok a legjobban. Szerintem aki egész életében úgy nőtt fel, hogy idegenkedik a mítoszoktól és averziója van velük szemben, minél idősebb, annál kevésbé akar változtatni a véleményén. Tehát első lépésben én azt tenném, hogy a fiatal keresztény generációnak beszélnék arról, hogy ne értsék félre a mítoszt és nem féljenek a mítosztól - keresztényként sem. Akkor se essenek hanyat a karosszékben, ha párhuzamokat fedeznek fel a Biblia és a korabeli mítoszok között.
A további lépéseket is érdemes lehet elgondolni, mindenesetre én örülnék, ha a kereszténység fel tudna építeni egy használható mítoszképzetet, és nem demitologizálná, hanem remitologizálná a saját elképzeléseit, beleértve a bibliaértelmezését is - a szó legjobb értelmében.
Ehnaton fáraó neve talán ismerősen cseng azoknak, akik kicsikét olvasgattak már Egyiptom történelméről. Az óriási birodalomban rengeteg fáraó váltotta egymást, közöttük minden korszakban voltak jobb és rosszabb uralkodók. Ezek hosszú sorában élt Ehnaton is (valamikor Kr.e. 1350 körül), aki mind a mai napig meglehetősen vitatott személyiség. Egy biztos: a nevéhez egy komolyabb vallási reformpróbálkozás köthető, melyet Amarna-reformnak neveznek. A reform középpontjában az a törekvés állt, hogy Aton istenség legyen az egyetlen isten, akit Egyiptomban imádni kell. Ehnaton tulajdonképpen az addigra már mélyen elterjedt, és a társadalmi élet minden idegszálát átható politeizmus helyett egyfajta monolátrikus-monoteisztikus vallást akart csinálni, és ezt tényleg nagyon komolyan is gondolta. Fővárost építtetett kizárólag Aton tiszteletére, akinek kultuszával akarta kiszorítani a rivális isteneket. Parancsot adott az összes többi istenség (főleg a korábbi főisten, Ámon) nevének és képeinek az eltüntetésére, sőt a többes számú "istenek" kifejezést vagy az arra hasonlító szavakat is le kellett vakarni a hieroglifákról.
Ehnaton monoteizmus felé mutató igyekezete lendületes volt, ám végül az egész projekt mégis elbukott. A következő fáraó korában egész Egyiptom egy még erősebb politeizmusba csúszott vissza. A reformok utóhatásai persze tovább gyűrűztek, de mégsem mondhatjuk, hogy Egyiptomban gyökeret vert volna maga a monoteizmus. Miért fulladt kudarcba ez az egész?
Nos, én nem vagyok egyiptológus és nem is akarom az egész komplex történelmi kérdést kivesézni. De ha jól látom Ehnaton fáraó próbálkozását, bármennyire is komolyan szeretett volna vallási reformot csinálni, úgy kívánt újat hozni, hogy közben meghagyta a régi gyökereket. Egyszerűen kiemelt egy istent a sok közül, miközben az egész vallási rendszer politeista-mitikus háttere megmaradt a vallási gondolkodás mozgatórugójaként. Ez viszont így nem működhetett és nem is működött. A mítoszok, amelyek az egész egyiptomi vallási rendszert összefogták, ugyanis alapvetően a politeizmus elképzelésére épültek, mondhatni "arra lettek optimalizálva". A politeizmus és a mítoszok egyébként is jól megférnek egymás társaságában. Nem véletlenül közös jellemzője az ókori mítoszoknak, hogy sokféle isten van: mivel sokféle erő működik a természetben, és ezek mindegyikéért egy-egy isten a felelős, az egyetlen istenség képzete kényelmetlennek tűnhet. Sőt, az istenek benne vannak a természetben és harcolnak is egymással. Azért, mert valakit kiemelünk az istenek közül, az még nem lesz monoteizmus, hiszen a háttérben minden mitikus magyarázat politeista alapokra épült fel. Ahogy az előző bejegyzésben említett John Oswalt fogalmazott, az egyiptomi próbálkozás a monoteizmusra azért is bukott el, mert nem volt filozófiai alapelv mögötte, ami támogathatná. Igazi monoteizmust kialakítani - ahhoz egészen más mítosz-szemlélet és gondolkodás kell.
Számomra itt és most, ebben a bejegyzésben ez a lényeges! Vajon a mítosz valami olyan dolog, ami csakis a politeizmussal tud együttműködni? Vajon a mai keresztény ember monoteista világnézete el kell vesse a mitikus képeket, gondolatokat, megfontolásokat azért, mert nem a folyamatosságra-összekapcsolásra épül, hanem a transzcendecia alapjaira? Másként megfogalmazva, ha a mítosz jellemzője, hogy egybefolynak benne a dolgok (lásd az előző bejegyzés tartalmát), viszont a kereszténység azért meglehetősen meghúzza a határokat az emberi, isteni és természeti világ között, akkor ez nem jelenti automatikusan, hogy mindent mitikusságot ki kell dobnunk az ablakon?
Szerintem a válasz ezekre a kérdésekre a nem. Magánvéleményem az, hogy az ember nem tud mítosz nélkül élni. Nem csak az ókori ember nem tudott, de a mai sem tud. A kereszténység éppen abban lehetne jó, hogy megmutatja, a politeizmusra épülő, mindent mindennel egybemosó mítoszhasználat helyett lehet egészségesen is tekinteni a mítoszokra, és jól használni azokat. Mi lenne a teendő, ha azt akarjuk, hogy a kereszténység egészséges "mítoszhasználatot" demonstráljon? Szerintem első körben az elfogadtatás. (Egy)házon belül a mítosz szónak legalább olyan negatív csengése van, mint a köznyelvben. A keresztények átlagos műveltségének térképén a mítosz valahol a hamis vallások, babonaság, bálványimádás mezején található, míg a tipikus világi gondolkodásban a hazugsághoz, meséhez, az emberiség buta gyermekkorához van társítva. Nyilván, az első feladat, hogy legalább a házon belüli hozzáálláson változtassunk. Ez azonban roppant nehéz lesz. Bevallom őszintén, ilyen tekintetben én a fiatalok képzésében bízok a legjobban. Szerintem aki egész életében úgy nőtt fel, hogy idegenkedik a mítoszoktól és averziója van velük szemben, minél idősebb, annál kevésbé akar változtatni a véleményén. Tehát első lépésben én azt tenném, hogy a fiatal keresztény generációnak beszélnék arról, hogy ne értsék félre a mítoszt és nem féljenek a mítosztól - keresztényként sem. Akkor se essenek hanyat a karosszékben, ha párhuzamokat fedeznek fel a Biblia és a korabeli mítoszok között.
A további lépéseket is érdemes lehet elgondolni, mindenesetre én örülnék, ha a kereszténység fel tudna építeni egy használható mítoszképzetet, és nem demitologizálná, hanem remitologizálná a saját elképzeléseit, beleértve a bibliaértelmezését is - a szó legjobb értelmében.
Sajnos a mítosz szó a köznyelvben a "megalapozatlan információ", "fikció", "kitaláció" szinonímája, nem csak hazánkban, hanem az egész nyugati világban (gondoljunk csak a közgondolkodásban keringő tévképzetek leleplezésére szolgáló Mythbusters-re).
VálaszTörlésLehet, hogy ahelyett, hogy a mítosz kifejezést akarnánk a teljes kultúra általános köznyelvi értelmezésével szemben egy korábbi, mára inkább sokadlagos jelentésére erőszakosan visszadefiniálni, egyszerűen más szót kellene találni (pl. hősköltemény - ami szintén rossz, de mégis talán jobban kifejezi, hogy az, hogy a szóban forgó szöveg nem várja el, hogy szerinti formában értelmezzék, nem jelenti azt, hogy a célja/tartalma ne valamilyen fontos, és valóságos igazság lenne). Ez persze az én privát véleményem.
Igen, ez jelentős probléma, illetve ez az egyik fő gyökere a problémának. Sajnos nem értek az irodalomtudományhoz, de a hősköltemény már nem "foglalt" szó valami másra? (Egyébként nem rossz ötlet!)
TörlésBár azért én továbbra is bizonytalan vagyok ebben a tekintetben, mert a mítosz szót egyébként meg bevett használni az irodalomban, hermeneutikában, történelemben. Ehhez hasonló szavak vannak: például a "kritika" vagy az "elmélet" szó is mást jelent a tudományos és köznyelvi szlengben. Az átlagembernek a kritika szóról valaminek a kritizálása, bántása, vegzálás ugrik be, pedig a szó nem ezt jelenti. És a tudományos közösség nincs tekintettel arra, mit gondolnak az emberek - továbbra is ragaszkodik a kritika kifejezés használatához. Én a mítoszt sem tudnám elengedni olyan könnyen, de persze ha lenne valami jobb, ami hozzásegíti az átlagembert a lényeg megértéséhez, akkor végülis miért ne? :-)
Hát lehet, hogy foglalt, igazából ebben a kérdésben azért nem túl otthonosan mozgok.
TörlésViszont amit írtam, az sem volt túl értelmes:
"(...) az, hogy a szóban forgó szöveg nem várja el, hogy szerinti formában értelmezzék, nem jelenti azt, hogy (...)"
helyett azt akartam írni, hogy
"(...) az, hogy a szóban forgó szöveg nem várja el, hogy SZÓ szerinti formában értelmezzék, nem jelenti azt, hogy (...)"
Meglepő, hogy hiába olvasom el mégegyszer amit írok, mielőtt megnyomom a Közzététel gombot, az agyam valahogy kipótolja a hiányzó szavakat, és nem veszem észre, hogy értelmetlen, amit írtam. Nem tudom, hogy aggódjak-e emiatt, vagy ez normális? :)
Érthető voltál így is. :-)
TörlésAz ember (legalábbis én) sokszor nem rendelkezik elegendő idővel. Sajna nekem is sokszor annyi van, hogy megírjak egy új bejegyzést, de a kommentelésre már nem mindig marad. Így előfordul, hogy futva írok nektek valamit és akkor én is félrebeszélek, jobban mondva félregépelek... :-)
Sytka, érdekesen és hasznosan alakul ez a sorozatod.
VálaszTörlésMítoszra úgy tűnik, embervoltunk miatt tartunk igényt. Ha robotok lennénk, akkor betöltenénk az agyunkba a tudományos modelleket, és azokkal operálnánk. (Nem blogolnánk, mert ez robotikusan tök felesleges.) A tudományos gondolkodás hol kívánatosnak tűnik (felnőtt önreflexiós szempontból), hol meg elviselhetetlennek (az emberi mindennapok szempontjából), és én az ambivalens attitűdünkben látom a lényeget.
A mítosz úgy is felfogható, mint ami a gyermeki lélektől a felnőttkori tudományig összehangolja bennünk az ambivalenciát, áthidalja a tudomány és az erkölcs közötti szakadékot. A tudományból nem lesz erkölcs, az erkölcs mögött pedig nincs tudomány, a mítosz viszont szép és járható hidat húz a kettő közé, ezért szeretjük annyira, ezért igényeljük.
Az emberiség egyre tudományosabb, és ez jó, de közben az ipari elidegenedés felé halad, és ez rossz... lenne mítosz nélkül. A mítosz az az otthonosnak érzett közeg, amely segít megőrizni az emberségünket. Hasonlat: a valóságmodell egy vektorrajz robotoknak, amelyre a mítosz renderel felhasználóbarát felületet.
Hogy a mítoszt meseként elutasítjuk, az nem egyértelmű, ismét egy ambivalens terület. Érdemes elolvasni Yuval Noah Hararitól a Sapiens című könyvet. A pénz is mítosz arról, hogy egy tudhatóan értéktelen izéért a jövőben kaphatsz valami neked fontosat. És ha sokan bíznak ebben, akkor az értéktelen izé tényleg és frankón működik! Azonnal hatástalanná válna, ha nem hinnénk benne, viszont a hitünk igazzá teszi. Vagyis szó sincs róla, hogy a mítoszt automatikusan elutasítjuk.
Inkább arról van szó, hogy az emberi közösségek igazként kezelt szellemi konstrukciókra hivatkozva tudnak együttműködni, az ilyen konstrukciók egyike a vallási mítosz. Amikor pikkelünk a vallási mítoszra a pénzmítosszal vagy az emberi jogok mítoszával szemben, akkor következetlenül, megvezetetten gondolkodunk, mert a szellemi arisztokrácia fejlett neurolingvisztikai módszerekkel erre programozza az agyunkat. A programozottan elfogult látásmód meghaladható, ha rájövünk, hogy a kultúránk egésze mítoszok gyűjteménye, indokolatlan a mítoszok sokaságából egyedül épp a vallás ellen gerjedni, és minden mást teljesen eltérő mércével kezelni.
Agytréning: meglehetősen bizonyosnak tekinthető, hogy az evolúció valóság, és az evolúciót meghaladó szint fiktív, amelyben híve kis mértékben meghaladhatjuk a szociáldarwiniznust, de teljesen érvénytelenné sosem tehetjük. Most akkor higgyünk az evolúció kizárólagos szilárdságában, és ne higyjünk az evolúció feletti fikcióban, mint Nietzsche és Hitler, vagy csak az evolúció feletti fikcióban higgyünk, mint a kudarcot vallott utópisták mind, vagy egyformán higgyünk mindkettőben? Ha mai reflexszel elutasítjuk a fikciót, akkor Nietzsche és Hitler embertelen erőszakkultuszánál kötünk ki, amit igazából nem szeretnénk. A fikcióval kapcsolatos kiegyensúlyozott, tehát egyszerre elfogadó és zárójelbe tevő álláspont viszont agyi paradoxonnak tűnik, legalábbis tudatilag nehezen leképezhető. Hogy lehet valami egyszerre igaz és zárójeles? Ha igaz, akkor nem zárójeles, ha meg zárójeles, akkor nem igaz? Ha erre gombot varrunk, máris közelebb kerülünk a mítoszok megértéséhez.
helyesen: és ne higgyünk az evolúció feletti fikcióban?
TörlésAz igaz és a zárójeles között nincs kibékíthetetlen ellentét, ha úgy fogalmazunk, hogy az evolúció akkor is kb. igaz, ha nem hiszünk benne, mert pl. utópisták vagyunk, az evolúció kis mértékű meghaladása civilizációs vívmányaink révén viszont kizárólag az erről szóló hitünk és együttműködésünk függvényében igaz.
László, örülök hogy behoztad ezt a szót: paradoxon. Nekem ez fiatal teológus hallgatóként sokat segített a Biblia (és a világ) megértésében. Emlékszem, erősen hatott rám egy előadás, amely a Prédikátor könyvét elemezte, és arról győzött meg, hogy amit magyarra "hiábavalóság"-nak fordítunk, az valójában paradoxon. A Prédikátor arról beszél, hogy az élet paradox. Egyszerre igaz, hogy az ídő ciklikus és líneáris. A munkának van is értelme, meg nincs is. Az élet egyszerre szép és kiábrándító stb. De a teremtéstörténet is így érthető számomra: Az ember egyfelől egy a többi teremtmény között, akit Isten a szaporodás, sokasodás, az élettér kitöltésének képességével, és a többi teremtmény feletti uralkodás képességével áldott meg. Ez akár egy korabeli evolúciós elméletnek is felfogható. Másfelől viszont Isten úgy alkotta meg az embert, mint semmi mást; mint egy fazekasmester (művész?) az edényt és a saját leheletével hívta életre.
TörlésEz egyúttal Sytka alapgondolatának egy kicsit más megfogalmazása: a Biblia szerint egyszerre igaz, hogy van határvonal az isteni-emberi-természeti szférák között, meg az is, hogy nincs éles határvonal.
"A tudományos gondolkodás hol kívánatosnak tűnik (felnőtt önreflexiós szempontból), hol meg elviselhetetlennek (az emberi mindennapok szempontjából), és én az ambivalens attitűdünkben látom a lényeget."
TörlésSajnos most kevés időm van a héten, de azért olvastam és kiszúrtam ezt az igen frappáns mondatot. Jó meglátás! De én is csatlakozom Omnium Ministerhez a paradoxon kifejezés kapcsán. A kérdés nem az, hogy az élet tele van-e paradoxonokkal (mert igen), hanem hogy képesek vagyunk-e lenyelni ezt a békát és valamiképpen együtt élni vele? :-)
Nagyon jó ötleteket vetettetek fel, köszönhetően a kiváló posztnak. Az Élet tényleg tele van paradoxonokkal, és a fő paradoxon, hogy közben a gondolkodásunk a paradoxonok számának minimálisra csökkentéséről szól. Aki nem erre törekszik, azt nem nevezzük ésszerű embernek, miközben tudjuk, hogy a paradoxonok száma sosem lesz nulla, vagyis az ésszerűségre vonatkozó fő elvárásunk is paradox...
TörlésMég egy utógondolat a mítoszokhoz: a pénz mítoszát rövid távon meg lehet semmisíteni, elégeted, eldobod, figyelmen kívül hagyod. A vallás mint mítosz annyiban más, hogy ilyen módszerekkel nem lehet ellehetetleníteni, mert hiába hagyod figyelmen kívül Istent, hiába dobod el, hiába fordítasz hátat, attól még... nos, erről szól az évezredes vita, hogy attól még mi lesz, vagy mi nem lesz. Tapasztalat szerint istenmentesség soha semmiképp nem lesz, még rövid távon sem. Bár itt ismét felvethető, hogy hosszú távon hasonlít a pénzmítoszra: a pénzt a javakhoz jutás vágya hívja életre, és ezért nem szüntethető meg mint olyan, Istent pedig az erkölcsi együttműködés vágya hívná életre, ha nem létezne már rég, ettől a vágytól függetlenül is.
Egy ateista számára jó fejtörő, hogy ha az erkölcsi együttműködés vágya benne is elkerülhetetlenül életre hív egy istenszerű, és istenként viselkedő, isteni hivatkozási alapként használt koncepciórendszert, akkor mi baja a tényleges Istennel? Az ateista lényege talán csak annyi, hogy maga teremtette belső mércét akar abszolutizálni a külsővel szemben, és nem látja meg magában a szélsőséges, fanatikus vakhívőt?
Szerintem könnyen belátható, hogy miért vonzó álláspont az ateizmus a mai individualista világban. Egy belső vagy belsőnek tartott világképet és erkölcsi mércét sokkal szívesebben fogad el az ember, mint egy külső hatalom által rákényszerítettet. Ez természetes, ezzel önmagában nincs is semmi gond. A kérdés az, hogy a mai világ szemében Isten miért külső, már-már életidegen hatalomként jelenik meg. Mint egy kényúr, aki saját kedve szerint akarja meghatározni a szabályokat. Itt jön a képbe a mítosz. Egy ilyen istenkép kialakulását szerintem jelentősen elősegíti az Isten és a teremtett világ éles elválasztása, illetve ennek az elválasztásnak a hangsúlyozása. Egy mitikus szemlélet szerinti Istennel, aki valamilyen módon része a világ dolgainak is, már olyan könnyű ezt megtenni.
Törlés...már NEM olyan könnyű ezt megtenni.
TörlésÉs így haladunk a filozófiailag rendezett istenkép felé, ami nem is olyan könnyen emészthető: pl. ha Isten semmiben sem hasonlít ránk, mi ellenben az Ő képmására vagyunk teremtve, akkor még ez az alapvetőnek látszó állítás is nonszensz.
TörlésPontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az isteni tulajdonságok felé törekvésre vagyunk konstruálva, ez az evolúció során kialakult gyári beállításunk. Szeretnénk magunk körül olyan helyzetet kialakítani, mint ha valamilyen módon isteni bölcsesség és igazságosság uralkodna a közreműködésünkkel.
Egy részünk a külső létező Isten alá rendelve törekszik erre, egy másik részünk meg magát akarná istenné tenni (és paradox módon ateistának titulálja magát). Mindkét esetben többé-kevésbé autoriter rendszer az eredmény, de a külső Isten visszatart bizonyos túlkapásokból, amelyektől a belső „isten" nem tart vissza. Ez fontos humanista érv a külső Isten mellett: neki jobban megy a gyakorlati humanizmus, mint a belső „isten"-re hivatkozóknak.