Ha már a teremtés csontját rágcsáltam az előző bejegyzésben, előveszek egy másik csontot is, melyet ugyancsak nehéz teljesen lerágni: a Biblia és a mítoszok kapcsolatáról szóló témát. Itt a blogban már sokat írtam a mítoszokról. Szó esett például arról, hogy a mítosz nem a keresztények ellensége, sőt hiánya inkább fájó a mai világban. Beszéltünk arról, hogy nem érdemes a mítoszt és a történelmet erőszakosan szétválasztani egymástól a szövegben. Említettem hogyan fejlődhetnek a mítoszok, és persze arra is mutattam példát, a Bibliában hol fordul elő mitikus szöveg. Mégis, kár lenne elhallgatni a tényt, hogy fundamentális ellentét is feszül a Biblia és a mitologikus világkép között.
 |
| John H. Oswalt |
A témát azért veszem most elő, mert éppen elmélyülten böngészem az amerikai ószövetséges John H. Oswalt egyik művét, melyben a mítoszt és a Szentírást egymás mellé teszi. Bár az a benyomásom, hogy a szerző meglehetősen morózusan és mereven kezeli a kérdést (az embernek folyamatosan az az érzése, hogy Oswalt bármi áron arra törekszik, nehogy kiderüljön, hogy a Biblia és a mítoszok kapcsolatban állhatnak egymással), mégis nagyon sok elgondolkodtató labdát dob fel a kérdésben.
Szó se róla, a szerző annyit azért elismer, hogy bizonyos pontokon a Szentírás és a mítoszok, illetve a közel-keleti gondolkodásmód tényleg hasonlítanak egymásra. Az egyik hasonlósági pont főként bizonyos rituális gyakorlatok formáit érinti, például az áldozatbemutatás módját vagy éppen a szentély, esetleg a templom elrendezését, mely olyasmi a zsidóknál, mint a kánaáni népeknél. Sőt, a templomi dekorációk stílusa is hasonlít a kánaáni mintákra. A másik hasonlóság a nyelvezetben és kifejezésekben, azaz a bibliai szóhasználatban található. Ez nem meglepő, ha például a teremtéstörténetre gondolunk. Végül bizonyos gondolkodásminták közös halmazáról is beszélhetünk, mert amit Izrael jó gondolatnak talált a mítoszokban, azt adott esetben kissé átformálva saját hitvilágára, előszeretettel beépítette a szövegekbe. Ezekről már a korábbiakban szó esett itt a blogban.
Szerintem nyilvánvaló, hogy az ókori kultúrák megismerésekor sokkal izgalmasabb a hasonlóságokkal foglalkozni, mint a különbségekkel, mindazonáltal kár lenne letagadni, hogy a bibliai szöveg mögött meghúzódó valóságszemléletben van egy nagyon gyökeres, mondhatni perdöntő eltérés a mítoszok világnézetéhez képest. Ez az alapvető eltérés valóban annyira alapvető, hogy már csak emiatt is nehéz kerek perec azt mondani a Bibliára, hogy "pusztán mítosz" lenne. Miről van szó?
A mitikus gondolkodásmódnak van egy rendező elve, ami ha úgy tetszik, az egész valóság szemléletét meghatározza. Ezt két szóval lehetne jól visszaadni: összefüggés és folyamatosság. A mítosz szerint a valóságnak (mondhatjuk azt is, hogy a kozmosznak) alaphangon három dimenziója létezik: az istenek világa, az emberek világa és a természet. Ez a három pedig mintegy egymásba kapcsolódva, sőt néhol már inkább egymásba olvadva létezik. Eddig ez nem tűnik olyan fene nagy dolognak, pedig rengeteg következménye van. A mítosznak ez a három dimenziót összemosó észjárása sok mindenhez vezet.
 |
| A mítosz látásmódjának dimenziói |
Például - maradva az ókorban - Baál szobra nemcsak egy szobor, hanem valamiképpen maga Baál is: ami a szoborral történik, az titokzatos módon az istenséggel is történik és viszont. A három dimenzió (isteni, emberi és a természet) minden idegszálában összefügg egymással és a köztük lévő határok elmosódnak. Vegyük végig mind a három dimenziót! Az istenekben van valami emberszerű, de a természethez is közük van, sőt a mítosz sokszor a természet erőit személyesíti meg istenekként. Az emberek lehetnek istenek vagy félistenek, és valamiképpen bennük lakik az istenség, de a természethez is kapcsolódnak. Végül a természet gyakran testesíti meg az isteneket, de az ember is bizonyos értelemben eggyé válhat a természettel. A három dimenzió között tehát meglehetősen halovány az elválasztó vonal, az egyik dolog sokszor átfolyik a másikba, illetve könnyedén egybeolvad vele.
Egyébként erre az elegyítésre jó példa szerintem a bálványszobor, amit az ókori népekben - Izraelen kívül - szinte minden kultúra alkalmazott. A bálvány csaknem ideális ennek a "hármas összefolyásnak" az ábrázolására, a három dimenzió összetartozásának a demonstrációjára. A bálvány tipikusan fából vagy kőből készül, azaz a természet anyagaiból, így van köze a természethez. Általában a bálványszobrokban emberszerű vonásokat lehet felfedezni, ugyanakkor rituálisan felöltöztetettek és az emberszerűség mellett egy misztikus, túlvilági megjelenést is hordoznak. A bálvány maga tehát ennek a mitikus összeolvadásnak a praktikus reprezentánsa.
A három szegmens keveredését az is jól mutatja, hogy az összeolvadás folyamatosságot is jelent. Például az időben: a mitikus gondolkodásmód szerint az élet ciklikusan ismétlődő dolgok sorozata, aminek valószínűleg soha nincs vége. Ami volt, az megint lesz, és ami lesz, az már korábban is volt. A folytonosság nemcsak az időben adott, hanem személyes értelemben is. A személyesség kifejezetten problémás tud lenni a mítosz szerint, hiszen az egyik embert a másiktól éppen a személyisége különbözteti meg. Nem is meglepő, hogy a mitikus gondolkodásmódban az istenek nem teljesen személyesek, sőt a karaktereik laposak és sztereotipikusak. A mítoszok istenei inkább erőket képviselnek, az emberek személyisége pedig nem túlságosan fontos. Az egyén csak egy csepp a tengerben, a csepp pedig nem, hanem a tenger az, ami számít. Végül pedig azt is érdemes lehet elmondani, hogy egy olyan világszemléletben, melyben a dolgok összefolynak egymással, etikáról is nehéz beszélni. Mivel a határok elmosódnak, az abszolút értékeknek morális értelemben nem sok értelme lehet. A mitikus látásmód nem akar határoló vonalakat felhúzni, ezért erkölcsi tekintetben nemcsak hogy lehetséges a relativizálás, hanem egyenesen szükségszerű is. Ráadásul, ha az ember egy a természettel, akkor nincsenek éles határok az emberi és az állati lét között, és ugyanez igaz lehet a nemekre, az emberi viszonyokra és kapcsolatokra.
Nos, természetesen felmerülhetnek példák a Bibliából is, melyek mintha egyébként igazodnának ehhez a folyamatosságot és összeolvadást képviselő mitikus szemlélethez. Például a Biblia is bizonyos értelemben összeköti az embert a teremtett világgal, a természettel ("porból vagy..."), no meg az isteni szférával ("saját képére és hasonlatosságára..."). A természet erői mögött ott lehet Isten a Szentírás szerint is (gondoljunk csak arra, amikor például Isten esőt ad vagy Jézus lecsendesíti a vihart). Itt jön elő egyébként az, amit kritikával írtam Oswalt könyvéről: mintha szándékosan elfeledkezne ezekről a párhuzamokról, csak hogy a mítoszt a Bibliától minden áron elkülönítse...
Mégis, igaza van abban, hogy a bibliai szemlélet minden párhuzam ellenére mégis egy egészen más alapon áll: tud a fenti "három dimenzió" közti kapcsolódási pontokról, de a transzcendeciát teszi meg alapelvvé és nem a folyamatosságot. Ennek alapja persze az, hogy Isten nem része ennek a világnak, még akkor sem, ha a szövegben azt olvassuk, hogy immanens módon beavatkozik az események menetébe. Isten nem a kozmosz, és a kozmosz nem Isten. Határozott vonal van a három komponens, azaz Isten, az emberek és a természet között. Mivel Istennél a teremtéstől kezdve vannak kategóriák, ezért a dolgok nem folyhatnak össze egymással: ez pontosan az ellentéte a mitikus világlátásnak. És valószínűleg ez lehet az egyik oka a bálványkészítés tilalmának: mivel a bálványban a három dimenzió találkozik egymással, ez azt is sugallja, hogy az istenség része ennek a világnak és ezáltal irányítható, manipulálható, megragadható. A szentírási transzcendens világszemlélet szerint azonban a három kategória között elválasztó vonal húzódik.
Szerintem érdekes mindezek után belegondolni abba, hogy az ókori mitikus látásmód gondolati alapjai mintha erősödő módon jelennének meg a mai szekuláris világban. Ma a folyamatosságról és ezáltal a határok megszűnéséről beszélni trendi álláspontnak tűnik. Sokkal egyszerűbb ez, mint bonyolult kategóriákat felállítani, mint elválasztóvonalakat húzni és megindokolni, miért éppen ott vannak, ahol vannak. Erkölcsi értelemben ugyanez igaz: az értékek összeolvasztása rendkívül egyszerű és kényelmes álláspont. Mégis, az etika története azt mutatja, hogy az emberiség szinte ösztönösen (mondhatni belülről) kezd tiltakozni bizonyos idő eltelte után, ha ez a határok nélküli állapot sokáig fennmarad: ezt ugyanannyira elviselhetetlennek érezzük, mint a túl szigorú kategóriákat.
Az a tény, hogy a Biblia valamennyit átemel a mítosz folytonosságra és összemosásra hajlamos gondolkodásmódjából, ám közben mégis megőrzi a "három dimenzió" közti elválasztó vonalakat, szerintem jó üzenet manapság: mintha egyfajta "arany középutat" mutatna a szélsőséges liberalizmus és a túlzásba vitt konzervativizmus között. A második részben azt szeretném megmutatni, hogy mindez miért csakis a monoteizmus talaján állva működhet.
Én továbbra sem gondolom, hogy bármely bibliai részre a "mítosz" kifejezést kellene használni, egyszerűen azért, mert ez a kifejezés (ha nem akadémiai értelemben használjuk egy pontosan definiált módon) eléggé félreérthető az átlagember számára. Ugyanakkor nem kell félni szembenézni azzal, hogy a Biblia az ókori ember természetfeletti világnézetéből indul ki, ezt feltételezi, és ebbe visszahelyezkedve lehet megérteni egyes üzeneteit.
VálaszTörlésAhogy az újszövetség sem idegenkedik idézni (ha kell, új tartalommal feltöltve) korablei bibliától idegen forrásokból, ugyanúgy az ószövetség is tele van olyan szövegekkel, kultúrális referenciákkal, amelyek a korabeli mezopotámai világképből (beleértve a környező bálványimádó kánaáni kultúrákat) nőnek ki, vagy világos párhuzamot mutatnak azokkal. Ezen szövegrészek célja gyakran nem titkoltan az, hogy kontrasztot képezzenek a környező kultúrák vallási rendszereivel (pl. nem Baál uralkodik az istenek gyülekezetében, hanem Jahve, nem Baál az, aki a szelek szárnayin száll, hanem Jahve, stb.).
Azzal, hogy a Biblia ezeket a kultúrális elemeket, hivatkozásokat felhasználja, természetes módon beleilleszkedik a kora kultúrájába, és érdekes módon bizonyos koncepciókat (pl. hogy egyáltalán az említett "istenek gyülekezete") mégis megerősít. Így tehát a Biblia mintha nem is magával az ókori természetfeletti világképpel vitatkozna (miközben láthatóan attól, hogy a példaként említett istenek gyülekezetéről beszél, láthatóan mégsem zavarodott össze senki, hogy most akkor monoteisták vagy politeisták vagyunk-e - időnként úgy tűnik, a Biblia az isten "אלוהם" szót használja sok olyan lényre, ami egyértelműen nem Izrael Istenére vonatkozik). A fő üzenete inkább az, hogy a legfelsőbb Isten nem más, mint Jahve, aki egyben Izrael Istene, és a világ teremtője (és ő az, aki végül megítéli a nemzeteket uraló korrupt isteneket, amelyek úgy tűnik, egyátalán nem fiktív lények a szerzők szerint, hanem nagyon is valóságosak - ez a világkép megértésem szerint nem valami evolúció egy részállomása - lassú átmenet a monolátriából a monoteizmusba, ahogy erről korábbi blogbejegyzésekben szó volt -, hanem egy, a teljes szentíráson átívelő világkép, amit még az újszövetségi szerzők is értettek).
Szóval a hibát szerintem azzal követjük el, hogy egyes elbeszéléseket mesterségesen kiemeljük az eredeti kultúrális környezetükből, és ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, hogy mit is akart mondani a szerző azzal, hogy Jahve, Izrael Istene győzi le a tengeri kígyót (ami egy ismert ókori kép - "kultúrális referencia" volt), egyből valamilyen szélsőségbe esünk. A szkeptikusok bizonyítva érzik, hogy lám-lám, a bibliai szöveg csak egy a mezopotámiai mítoszok közül, a literalisták pedig elkezdenek azon agyalni, hogy akkor a tengeri kígyó mikor is élt, hány méter hosszú volt, és miért nem találtuk meg még a csontjait. Holott a szerző valószínűleg nem azért írta, amit írt, hogy a leviatán történetiségét cáfolja vagy megerősítse, hanem egy közismert képet akart felhasználni arra, hogy célba juttassa üzenetetét.
Steve, azt túlzás lenne állítanom, hogy szó szerint egyetértek a véleményeddel, de szerintem sok dologban jóval rugalmasabb vagy, mint voltál.
TörlésLátom, észreveszel fontos pontokat: például, hogy a szöveg felhasználja más kultúrák mitikus elemeit és új tartalommal tölti meg őket. Ez pontosan így van. És az is igaz, hogy polemizál velük. Ugyanakkor még a mérsékeltebb kutatók is többnyire úgy látják, hogy itt volt egy átmenet a monolátriából a monoteizmus felé, amiben nincs semmi botrányos: az üdvtörténet lassan bomlik ki, Izrael megértése is lassan változik Istennel, a világgal kapcsolatban, és ennek van lenyomata a szövegekben. Azért szerintem meglehetősen nagy naivitás abban hinni, hogy a kb. egy évezred alatt, míg az Ószövetség keletkezett, pontosan ugyanolyan maradt a hit Izraelben. Ezt nemcsak a józan ész, de a vallástörténeti kutatások is cáfolják. Hiszen egy ember a saját életében is azt látja, azt tapasztalja, hogy néhány évtized alatt komoly paradigmaváltásokon képes átmenni a hitvilágát illetően - hogyan ne változna akkor csomó minden Izrael istenszemléletében, világszemléletében évszázadok alatt?
A tengeri kígyós megjegyzésed viszont nagyon a helyén van, és azt is élesen látod, hogy a két szélsőség hogyan reagál rá. Sajnos, ez a mai helyzet. A nem hívők szerint ezek bizonyítják, hogy a "Biblia csak mesekönyv", a literalisták pedig mindennel szembemenve magyarázzák a magyarázhatatlant. Ugyanebben van a gyökere annak is, hogy ma nem lehet értelmes módon használni a mítosz kifejezést, mert a nem hívőnek az a "kamu, smafu, mese" szinonimája, az ultrakonzervatívnak meg sértő a hitére nézve. Én viszont vagyok olyan makacs, hogy nem akarok lemondani az emberi hülyeség miatt erről a szóról, hanem amikor használom, akkor inkább megmagyarázom milyen értelemben teszem - nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy benne hagyjuk az embereket a téves elképzeléseikben.
Szia,
Törlés"Ugyanakkor még a mérsékeltebb kutatók is többnyire úgy látják, hogy itt volt egy átmenet a monolátriából a monoteizmus felé, amiben nincs semmi botrányos: az üdvtörténet lassan bomlik ki, Izrael megértése is lassan változik Istennel, a világgal kapcsolatban, és ennek van lenyomata a szövegekben."
Igen, bár a megértésem szerint ez így nem teljesen igaz, valójában nincs átmenet a monolátriából a monoteizmus felé, hanem az égi "politikai" helyzet változott/változik meg a háttérben, és a Bibliai narratíva ezt a magasabb realitásban lejátszódó változást követi. Az, hogy van több isten és több úr, az egész Biblián átívelő gondolat (a teremtéstől az újszövetségig megtalálható ez a szál). Nekem inkább úgy tűnik, hogy Isten tudatosan engedte meg, hogy ez a fajta "pluralitás" kialakuljon, a kijelentéstörténetet pedig úgy is fel lehet fogni, mint annak a kibontakozását, hogy Teremtő Isten a saját hatalmát és elsőségét megkérdőjelező égi (és földi) lényeket milyen eszközökkel leckézteti meg, végül elérve, hogy a lázadás megtörjön, és helyreálljon az eredeti rend mind az égben, mind a földön (mindezt úgy, hogy közben a Teremtő integritása nem sérül, valamint teremtményeinek szabad akarata is megmarad).
Amíg azonban ez a rend nem áll helyre, addig bizonyos szempontból valóban több isten van és több úr, tehát (és ez lenne a mondanivalóm lényege!) a monolátria nem egy folyamatos fejlődés és továbbgondolás által levetkőzendő "teológiai konstrukció", hanem egy valóságosan fennálló, és a Teremtő Isten által is megengedett állapot leképezése és tudomásul vétele (bármennyire idegenül is hat ez a modern keresztény felfogáshoz képest).
Remélem, nem vagyok félreérthető, nem eretnekségeket akarok állítani ezekkel. Pont fordítva, amennyiben a Bibliára mint inspirált, természetfeletti kijelentésre tekintek, nem pedig vallástörténeti lenyomatként kezelem, akkor csak egy olyan magyarázat tud működni, ami kellően holisztikus, lehetővé teszi, hogy az írás minden része egyaránt komolyan vehető legyen mint a szellemi realitás hű tükrözője, és ezért tűnik ez a megközelítés nekem működőképesebbnek jelenleg.
Nem akarom a korábbi sorozatomat leírni megint, ha nem gond. :-) Én megmaradok annál a megközelítésnél, hogy a Bibliában azt olvassuk, ahogyan Izrael folyamatosan megértette az üdvtörténetet és lassan jutott arra a felismerésre, hogy Jahve nem csak egy Isten, hanem az egyetlen létező Isten. Az, hogy van több isten, valóban még az Újszövetségben is benne van, de már egészen más hangvételben: ahogy Pál írja, ezek csak "úgynevezett" istenek. Lehetetlen ennek a kijelentésnek a kicsengéséből nem kihallani a pejoratív hangot, hogy Pál szerint valójában ezeket az istenségeket nem lehet valódi, szubsztanciális értelemben isteninek tartani. Hiszen ma is mondogatjuk keresztényként, hogy pl. a muzulmánok "más istenben hisznek", és az ilyen mondatainkban az "isten" szót nem annak minőségi értelmében használjuk (Allah-ot nem tartjuk valós, létező istennek), pusztán mint a másik valláshoz tartozó képzetet jelöljük vele. Tehát az "isten" kifejezésben - leszámítva Jahvet - számunkra nincs ontológikus hangsúly, nem mint valós létezőre utalunk vele, amikor más vallások isteneiről beszélünk, hanem mint egy fogalomról, ami megjelenik a kereszténység melletti hitvilágokban.
TörlésIzraelben ugyanakkor - a jelek szerint - volt olyan korszak (monolátria), amikor valóban úgy vélhették, hogy Jahve mellett más istenek is léteznek, a szó ontológikus értelmében. Az isten szó ebben a kontextusban nem fogalmi volt, hanem helybenhagyta létükben a többi isteneket. Nos, ez a gondolkodás aztán lekopott, ahogy Izrael felismerte, hogy valójában csak egyetlen Isten létezik, Akivel szövetséget kötöttek. Ettől még az "isten" szót nem dobta ki, csak egzisztenciális értelemben kiüresítve használta tovább. Szerintem ez teljesen logikus és helyes álláspont. :-)
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésSzia,
Törlésigen, ezt az álláspontodat a korábbi írásokból megértettem, és elfogadom, hogy ez is egy elterjedt megközelítés. Én azt a pontot nem látom, amikor egyértelműen kikopott volna a Bibliában (különösen az ószövetségben) az az elképzelés, hogy a nemzetek istenei valóságos lények, valóságos uralmi térséggel és hatalommal. Maga Pál is megerősíti, hogy amikor a nemzetek bálványoknak áldoznak, akkor δαιμονίων-okkal vannak közösségben - tehát a nemzetek isteneire Pál is mint létező szellemi valóságokra tekintett. Az 1Kor 8-ban sem biztos, hogy pejoratívan hivatkozik a θεοὶ, κύριοι-okra, vagy maximum annyira pejoratívan, amennyire pl. az Efézus 6,12-ben ír a természetfeletti világban található, Pál szemében nagyon is valóságosnak tűnő pluralitásról. A "mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, a ki által van a mindenség, mi is ő általa" szerintem inkább a שמע ישראל hitvallásra hajaz, amely szintén nem tagadja pl. a nemzetek isteneinek valóságát, hanem felhívja Izrael népét, hogy ők ne valamilyen más אלהים-ot, hanem יהוה אלחים-ot tiszteljék, mert nekik יהוה az istenük. Ez abból az ősi felfogásból fakad, hogy Izrael יהוה öröksége a népek között (de más nemzetek fölött más istenek uralkodnak, valóságos módon). Ez természetesen az újszövetségben megváltozott, az evangélium hirdetésével Isten elkezdte a nemzetek fölötti hatalom visszavételét - de láthatóan ezt a fordulatot maguk az apostolok is meglepetéssel fogadták eleinte.
Nem akarom, hogy az értekezés valamiféle keresztény scifibe hajoljon, pusztán arra akarok rámutatni, hogy Pál gondolkodása inkább közelebb állt az ószövetségi izraelita gondolkozáshoz, mint a modern evangéliumi kereszténység világképéhez, amely dogmatikai okokból kénytelen elfogadni a szentháromság és az angyalok létezését a természetfeletti világból, de minden mást a babonaság és a bálványimádás (értsd úgy, hogy a bálvány pedig valójában "semmi") kategóriájába sorol. Most nem is elsősorban állást foglalni akarok a kérdésben (bár álláspontom szerintem érthető), csak arra rámutatni, hogy az apostolok sem ilyen modern fejjel gondolkodtak. Az ő kontextusukba belehelyezkedve jobban meg lehet (szerintem) érteni az eredeti üzenetet.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSteve, azért a Sömá Jiszraél-ben, amire hivatkozol
VálaszTörlésis, az echád azért mégis csak egyre utal...
Cypriánus
Igen. Természetesen én nem azt gondolom, hogy az egyéb istenek lényegileg azonosak lennének az Örökkévaló Teremtő Istennel, ezek az egyéb istenek teremtett lények.
TörlésAz viszont érdekes, hogy a sma után (amely az 5Mózes 6,4-ben) pár versszakkal, a 14. versszakban már azt a figyelmeztetést olvassuk, hogy izrael fiai ne járjanak idegen istenek után, azon népek istenei után, akik körülöttük vannak. Na itt a héberben ugyanaz az szó (אלוהים, אלוהי) szerepel, mint akárhol máshol, ahol istenről, vagy valamiféle istenek táborába tartozó szellemi lényről van szó. Szerintem az üzenet tehát pontosan azonos azzal, amit Pál is megfogalmaz - azaz van sok isten és sok úr, de nekünk egy Urunk van. Elég erős érv lehet ez amellett, hogy sem Pálnál, sem az 5Mózesben nem pejoratív értelemben szerepel mindez, csak mi olvassuk bele a pejoratív élt, mert a szigorú monoteizmussal kapcsolatos prekoncepcióink nem vesszük komolyan ami le van írva.
Az אלוהים kifejezést ezért lehet úgy is érteni, hogy ez egy gyűjtőfogalom a Bibliában, ami általában valamilyen istenségre utal. Ezek közül יהוה is egy, viszont egyben egyedi is ("Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?"). De ez nem változtat azon a tényen, hogy a Bibliában az egyéb אלוהים-ok is valóságos lényekként vannak ábrázolva, a bibliai szereplők legalábbis úgy tűnik, így gondolkodtak róluk. Lehet vitatkozni arról, hogy vajon jól gondolkodtak-e, de ha meg akarjuk érteni, amit írtak, legalább azt figyelembe kellene vennünk, hogy így gondolkodtak.
Köszönöm mindkettőtöknek az értékes gondolatokat. Sytka, fontosnak érzem, ahogy az utolsó bekezdésben fogalmaztál. Nem azt mondod, hogy a Biblia a mitosszal szemben élesen elválasztja a három dimenziót, hanem "valamennyit átemel a mítosz folytonosságra és összemosásra hajlamos gondolkodásmódjából" Jól következtetek, hogy ez azért van, mert valójában a mitosz, a valóság egy legitim olvasata? Hogy az emberben van egy - bocsánat a párhuzamért - mítosz alakú vákum, amit semmiféle racionális, egzakt tudomány, sem egy logikusan felépített dogmatika nem tud betölteni? Gyakorlati példán szemléltetve: "Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem." - mondja Pál. A pogányosan mitikus gondolkodás szerint ez azt jelentené, hogy az énhatárok elmosódnak köztem és Krisztus között, nem igazán lehet tudni ki-kicsoda. A dogmatikus/racionalista értelmezés azt mondja, hogy ez tévtanítás, a határvonalat az isteni és az emberi szféra között élesen meg kell húzni, tehát csakis szimbólikusan lehet értelmezni a mondatot. Szerintem viszont épp ez veszi el az esszenciát. A mitikus nyelvezet megőrzése talán épp a mindent-megmagyarázási kényszerünket segíthet leküzdeni, nem?
VálaszTörlésKedves Omnium Minister, igen, jól következtetsz. A mítosz a valóság egyik legitim olvasata. Egy korábbi írásomban már foglalkoztam azzal, amit te itt most "mítosz alakú űrnek" neveztél. Szerintem is van ilyen az emberben, és ezt most éppen a logosz énjével, azaz tudománnyal, vagy más módon igyekszik betölteni.
TörlésA felvetésedre a válaszom az, hogy a Biblia sajátos értelemben bánik a mítoszokkal. Ami tetszik neki belőlük, azt átveszi és átalakítja a monoteista tendenciák fényében, hogy passzoljon Izrael hitéhez. Ami nem tetszik neki, azzal vagy nem foglalkozik, vagy polemizál vele és úgy építi a szövegbe. Ráadásul (ez szubjektív véleményem) úgy néz ki, hogy a szövegekben - és itt főként az aranykorról szóló őstörténeti leírásokra gondolok - keveredhet a reális történelemmel. Másként megfogalmazva: a reális történelem és annak mitikus értelmezése van egymással szimbiózisban.
Jó cikk, érdekes gondolatok, de azért vitatkoznék egy kicsit. Az igaz, hogy a kereszténység élesebben húzza meg a határokat, de szerintem annyira mégsem áll távol a mitikus szemlélettől. Omnium Minister felvetését továbbgondolva számos olyan pontot találhatunk a kereszténységben, ami a folytonsságra utal. Elég csak a Szentháromságra gondolni: az Atya az elkülönülés, a transzcendencia, a Fiú az egy pontban való immanens megjelenés, a Szentlélek pedig a folytonos jelenlét, az összekötő a transzcendens és az immanens között. Vagy mi értelme volna az imának, a szertartásoknak, ha nem lenne valamilyen isteni jelenlét a világban? Nem is beszélve a katolikus/ortodox hit szerinti eucharisztiáról!
VálaszTörlésEzt figyelembe véve tényleg "középutas" megoldásnak tekinthető a kereszténység, mert pl. az iszlám sokkal tovább ment a határok meghúzásában.
Azzal abszolút nem értek egyet, hogy a mitikus látásmód túlzott erkölcsi relativizációhoz, az erkölcs alapjainak elmosódáshoz vezetne. Szerintem éppen ellenkezőleg: a mitikus látásmód elvesztése miatt váltak kikezdhetővé az erkölcs alapjai. A mitikus alapú kultúrákban általában szigorú erkölcsi rend uralkodott, ahol meg nem, az nem a mitikus szemlélet hibája...
Az mondjuk igaz, hogy a ma divatos "ezós" világ a transzcendensre való igényt többek között egyfajta mitikus szemlélet visszahozatalával próbálja kielégíteni, de ezt hiányos és torz formában teszi, és ezzel többet árt mint használ.
Ez etikai relativizmus viszont a mai globalizálódó világban bizonyos szintig szükségszerű, de (és pont a "miért"-ekre magyarázatot adó mítosz mesévé degradálása miatt) könnyen szélsőségessé fajulhat, és kikezdheti mindenféle erkölcs alapját.
Tehát szerintem a kereszténységnek nem kellene félnie a mitikus szemlélettől, csak nyerhetne vele, bár a szó terheltsége miatt valóban nem könnyű eset...
Discipline, az utolsó mondatoddal fog foglalkozni hamarosan a következő bejegyzés. :-)
TörlésÉs igen, igazad van, ahogy írtam is, nekem is ezért nem tűnik teljesen korrektnek Oswalt munkája. Mert valóban, annyira az elválasztó vonalakra koncentrál, hogy emiatt észre sem veszi, hogy a Biblia bár húz ilyen vonalakat, azok azért nem annyira nagyon-nagyon kontúrosak. Mondjuk inkább úgy, a Biblia egészséges vonalakat húz a három komponens között. Nem mossa össze Isten a világgal, de Isten mégis immanens, tehát itt van a világban. Nem mossa össze az embert az istenivel, de az ember mégis hordoz valamit Istenből, akinek a képére van teremtve. És így tovább... Tehát abszolút osztom a nézetedet, szerintem sincs nagyon vastag vonal, de azért van vonal a három dimenzió között. Ma az a trendi, hogy minden vonalat számoljunk fel amennyire lehet: ez épp olyan rossz, mint a túlzott vonalazgatás.
Az erkölcsöt illetően viszont én úgy vélem, van abban igazság, hogy a mítosz tálcán kínálja magát a relativizáláshoz. Hiszen ha a kategóriák egybefolynak, akkor pont egy olyan, egyébként is képlékenyen értelmezett fogalomkör, mint az erkölcs tartaná meg szilárdan a vonalait? Ennek szerintem nincs értelme. Azért azzal vitatkoznék, hogy a mitikus alapú kultúrákban szigorú volt az erkölcsi rend - persze itt már a "szigorú" is kérdés... Hiszen a Bibliából részben kiderül, hogy az Izrael körüli népek Isten szemében rengeteg olyan dolgot is elkövettek, ami legalábbis bibliai értelemben erkölcstelennek nevezhető.
Abban igazad van, hogy a globalizáció szükségképpen vezet az erkölcs egyfajta relativizációjához, de én nem látom, hogy ez pont a mítosz nélkülözése miatt történik. Ha a mítosznak nagyobb szerepe lenne manapság, szerintem az erkölcs akkor is relativizálódna. És ez egyszerűen csak azért van, mert sokan élünk együtt, egy nagy, multikulturális tömegben: bizonyos engedmények, jó értelmű relativizálás nélkül ezt sem mítosszal, sem nélküle nem tudnánk megtenni. A mítosz viszont tovább támogatja ezt a relativizáló folyamatot.
Sytka, értékes gondolatokat vetsz fel a posztban, én a szóhasználatot látom pontosítandónak. A mítosz görögül mesét jelent.
TörlésAz isten(ek)ről szóló mese és a teológia között a különbség a rendezettség és az átgondoltság. A Biblia naiv istenmesékkel indít, és fokozatosan jut el a filozófiailag többé-kevésbé letisztult istenképig.
Az emberiség azonban akkor is, ma is igényt tart a naiv mesére, ezért a meseelemek sosem kopnak ki teljesen a teológiából. Nem szeretnénk, hogy kikopjanak: a naiv istenkép befolyásolható(nak tűnik), az átgondolt istenkép meg nem, és mi alapvetően befolyásolni szeretnénk a földi szerencsénket.
Gyakorlati példa: átgondoltan csak azért imádkozhatnánk, hogy „legyen meg a Te akaratod”, bármit is hoz az nekünk személyesen. Isten optimalizálja az egész emberiség összesített, nagyon hosszú távú érdekei szerint a világot, ebbe mi csak belekontárkodunk a személyes rövid távú igényeinkkel. Azt gondolom, hogy teológiailag ez nehezen vitatható, ez a tudományosan rendezett modell. Ugyanakkor természetes hajlamunk szerint mi mindig valami konkrét rövid távú célhoz szeretnénk Isten segítségét kérni, még jó, ha hozzátesszük gondolatban, hogy amilyen mértékben ez összeegyeztethető az emberiség hosszú távú összérdekeivel. Mivel ez a belátás számunkra nagyon nehéz, a vallásosságunk fél lábbal mindig a mese talaján fog állni. Valahogy úgy, ahogy felnőttként mesének tartjuk Hollófernyiges és Legkisebb Királyfi történetét, de attól még szeretnénk megőrizni valamit abból a világképből is, amit nem a tudomány, hanem Hollófernyiges és a királyfi strukturál mélyen a lelkünkben.
Néha karikatúraszerűen látni filmekben a gyereknek tudományos történetet mesélő apát, és elborzadunk ezen a sivárságon. Na, ilyen lenne a minden mitikus elemtől megtisztított teológia.
Viszont nem adunk biankó csekket a mesélő hajlamnak, ahogy Hollófernyigest sem építjük vissza a tudományos világképbe, hanem valahol félúton, informálisan lebegünk a kettő között.
Még egy gondolat: az abszolút és a relatív erkölcs között csak annyi a különbség, hogy míg régen a közösségek viszonylag elszigetelten léteztek, és fenntartható volt az illúzió, hogy ami Athénban univerzálisan Igaz, az Spártában nem az, ellenben ott is van univerzálisnak tartott Igazság, a mai népsűrűség ezt már nem teszi lehetővé. Ma az az illúzió, hogy van egy tényleg egyetemes valami, amiről azonban csak annyit állíthatunk érvényesen, hogy relatív. Az állítás egyik fele kizárja a másik felét.
TörlésLassan rálátást nyerhetünk a tényleges helyzetre, miszerint minden helyi közösség csak iIigazságok mentén együttműködve lehet sikeres. (Az „iIi” alatt azt értem, hogy az erkölcsi szabályok működtetése érdekében kénytelenek vagyunk nagybetűsként kezelni az Igazságot, a szomszéd közösségekkel való béke érdekében meg kénytelenek vagyunk kisbetűsként kezelni.)
Példa: a Los Angeles-iek számára egyetemes Igazság, hogy a melegeknek jogukban áll házasodni. A moszkvaiak számára meg egyetemes Igazság, hogy nem áll jogukban. Ha Los Angelesbe vagy Moszkvába mész, akkor célszerű ezzel együttműködni, miközben a két dolog univerzális logikával nem egyeztethető össze. A világ e tekintetben az ókor felé halad: ha neked a Spártai értékrend tűnik univerzálisnak, menj oda. Ha az Athéni, akkor meg oda költözz, de egyiket se próbáld mindenkire ráerőltetni, mert nem lesz az jó senkinek.
Laci, ez a "Biblia naiv istenmesékkel indít" félmondat nekem erősen hangzik, egyébként viszont érdekes dolgokat írtál, és alapvetően sok meglátásoddal rokonszenvezek is a kommentedben. Én még abban sem vagyok biztos, hogy a Biblia eljut a "filozófiai istenképig": ha itt arra gondolsz, hogy ellentétben az ószövetségi mitikus képekkel Pál apostolnál (azaz a Biblia "végefelé") már szisztematikus teológiát látunk... hát, részben igaz. De azért még az sem a filozófiai-dogmatikus istenkép.
Törlés"...de attól még szeretnénk megőrizni valamit abból a világképből is, amit nem a tudomány, hanem Hollófernyiges és a királyfi strukturál mélyen a lelkünkben."
Ez a lényeg! Mára ezt veszítettük el. Sokan úgy vélik, hogy utóbbira nincs szükség, vagy ha mégis, akkor azt "nem kell annyira komolyan venni" - hiszen csak mese. A mítosz viszont nem mese, a mese egy másik műfaj. A mítosz szerintem több a mesénél. Lehet, hogy ezzel a témával is fogok foglalkozni, mert a mítosztól szerintem az is visszatartja a mai (hívő) embert, hogy egyenlőségjelet tesz a mesével.
Én még az előző gondolatkörhöz fűznék egy megjegyzést: Az a baj, hogy a mitoszt nem lehet úgy létrehozni, mint pl. egy szakdolgozatot a Szentháromságról. Pedig ovis korunkban még mindnyájan hittünk az angyalokban, én még látni is véltem egyet. Aztán jött a szorzótábla józan valósága... Talán lesznek (vannak?) még jó költők, írók, meg filmrendezők.
VálaszTörlésJó szöveg ez az angyal vs. szorzótábla. :-) Igazad van abban is hogy a "mítoszteremtés" költők, írók, rendezők dolga - szerintem közülük többen ezt teszik is. A művészet valahol erre is való: hogy ellensúlyozza a "szorzótáblát", azaz az élet hideg, racionális, tudományos szemléletét. Ebben és itt lehet szerepe a mítosznak, de ehhez előbb "helyet kell csinálni" neki a fejekben. Ameddig egyenesen istenkáromlásnak minősül, hogy a Bibliának köze lenne a mítoszhoz, addig szerintem nincs nagyon miről beszélni.
Törlés