A lehetséges és a valószínű

Az előző, önmagában megfontolásra érdemes témafelvetés a placebo-effektusról nem pusztán az Isten által teremtett biológiai felépítésünk öngyógyító mechanizmusairól szólt. Ennél többről van szó: arról, hogyan “működik” a hitünk, és hogy mennyire képesek vagyunk összekeverni egymással két olyan fogalmat, amiket tudnunk kellene szétválasztani.

















Azt hiszem minden hívő ember tucatszámra képes történeteket mesélni fantasztikus vagy kevésbé fantasztikus átélésekről, melyeket valaki mástól hallott. Csaknem megszámlálhatatlan elbeszélés és csodás sztori cirkulál az egyházban, ezek hihetősége pedig rendkívül ingadozó a bennük lévő megmagyarázhatatlan elemek mennyiségének függvényében. A történetek jellemzően csak egyetlen közös jellegzetességgel bírnak, mégpedig hogy soha nem lehet eljutni az eredeti forrásukig. Mindig csupán a narratívákban megörökített események után, és a kellő távolságból értesül az ember róluk, többnyire olyanoktól, akik személyesen nem voltak jelen.

Sokan, akik szembesülnek ezekkel a történetekkel, és igyekeznek eldönteni, hogy megbízzanak bennük vagy sem, megpróbálnak egyfajta jól értelmezett agnosztikusságba menekülni. A klasszikus reakció ilyenkor tipikusan az ehhez hasonló mondatokat szüli:

“Nem tudom ez igaz vagy sem, de Istennek minden lehetséges. Miért ne tehette volna meg a dolgokat pont úgy, ahogyan azt elmesélték nekem?”
“Nem voltam persze ott, de ki vagyok én, hogy azt mondjam, ez hülyeség?”
“Nem a mi dolgunk ítélkezni, majd Isten eldönti a megfelelő Napon, hogy ebből mi volt igaz és mi nem”

Ez a fajta óvatos agnoszticizmus, amely egyrészt lerázza magáról a döntéskényszert vagy éppen áttolja a felelősséget magára Istenre, bizonyos értelemben vállalható kompromisszumnak tűnik. Természetesen senki sincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal lesöpörjön valamit, amiről nincsenek bombabiztos információi. Hát ki vagyok én, hogy más istenélményét kétségbe vonjam? Ha nem tudjuk kideríteni egy-egy csodás történet pontos körülményeit és hátterét, még mindig tisztességesebbnek tűnik nem dönteni róla, mintsem lelkesen terjeszteni azt. Vagy ami még rosszabb: a dolog ellenében állást foglalni, ezzel adott esetben megsértve legjobb barátainkat és testvéreinket. Erre keveseket vesz rá a lélek. Az agnoszticizmus azzal a komfortérzettel kecsegtet, hogy kimaradunk az összes lehetséges konfliktusból, miközben nem kell a hihetetlennek tűnő sztorikat elfogadnunk és az azokat elmesélők pártját sem fognunk. Nevezhető ez elvtelenségnek is, de úgy vélem, valamikor igenis bölcs dolog ezt az utat választani.

Ennek ellenére, még a helyesen felvállalt és becsületes agnosztikusságnak is megvan az a hátulütője, hogy hagyja tovább virágozni az egyházban cirkuláló, emberek gondolkodását erősen befolyásoló történeteket, melyek sokak meggyőzésében komoly szerepet játszanak. Az agnosztikusság távolságtartása önmagában támogatást jelent: ha semmit sem kezdünk a köreinkben zajló, embereket befolyásoló közbeszéddel, akkor azzal hallgatólagosan helybenhagyjuk azt.

Az ítéletalkotás hiányának egyik oka pedig szerintem nem más, minthogy nem teszünk különbséget két dolog, a lehetségesség és a valószínűség között.

Teljesen egyszerű példával élve, nyilvánvalóan lehetséges, hogy az új amerikai elnök, Donald Trump egyszercsak benyit a nappalimba. Ennek elviekben semmiféle fizikai akadálya nincs, sőt minden természetfeletti beavatkozás nélkül is megtörténhet. Ha mesélnék arról egy történetet valakinek, hogy tegnap Trump leült a dolgozószobámban és beszélgettem vele, a fenti agnosztikus példamondatok közül bármelyik korrekt reakció lehetne a történetemre. Persze lehetséges, hogy Trump tényleg nálam volt. De vajon valószínű is, hogy ez történt? A lehetségesség és a valószínűség nem egy szinten álló opciók. Azért, mert valaminek megvan a lehetősége, korántsem jelenti, hogy megvan a valószínűsége is. Nyilvánvalóan minden lehetséges, de egyáltalán nem minden valószínű.

Ez egyébként Jézus csodáira is igaz. Ha Jézus tényleg az volt, akinek mondta magát (meggyőződésem szerint ez így van - ennek okaiba most nem kívánok belemászni, mert szétszakítaná a bejegyzés kereteit), akkor az Ő esetében nemcsak lehetséges, de valószínű is, hogy feltámadt a halálból. Másként fogalmazva, egy Jézus-kaliberű személyiség esetében pontosan azt várjuk, hogy vele ilyen dolgok történjenek. Jézus története nem azért váltja ki az ember bizalmát, mert lehetséges, hogy talán igaz, hanem mert valószínű, hogy az. A lehetségesség és a valószínűség közötti egyik különbség, hogy csak az utóbbi érdemli meg a bizalmat, az előbbi legjobb esetben is csak a figyelmet, vagy még azt sem.

Ahhoz, hogy valami a lehetségesség szintjéről felemelkedjen a valószínűség szintjére, nyilván valamiféle bizonyítás, igazolás, vagy érvelés szükséges, ami ezt elősegíti. Nos, mivel az egyházban keringő történetek háttere az esetek elsöprő többségében kideríthetetlen és tisztázhatatlan, ezért ezek a narratívák sosem emelkednek fel a valószínűség szintjére. Ám a feléjük tanúsított nyílt elfogadás vagy a távolságtartó agnoszticizmus támogató hatásai hosszú távon is versenyképessé teszik őket. Mégis kár lenne elfelejteni, hogy ezek  csak lehetséges történetek, s ha ez igaz, akkor az ennek megfelelő bizalmat is kellene mutatni feléjük!

A probléma pontosan ott kezdődik, hogy nem ez a jellemző. A lehetséges, minimális valószínűségű történetek százai úgy keringenek az emberek között, hogy maximális bizalmat élveznek. Ráadásul, ha ez a bizalom kellő mértéket ölt, akkor egy idő után azokra fognak furcsán nézni, akik ezt nem hajlandók megadni, hanem inkább kérdéseik támadnak. A puha agnosztikussággal kapcsolatban én is egyre inkább így vagyok. Régen még sokszor helyezkedtem erre az álláspontra, pusztán a tisztelet jegyében, ma már azonban sok esetben szkeptikus vagyok. Ugyanis túl sokan várják el tőlem, hogy a hihetetlen történeteiket “bemondásra” elhiggyem nekik anélkül, hogy bármiféle bizonyítékot vagy jó érveket helyeznének melléjük. Félreértés ne essék: nem “bebizonyításra” van szükségem, hanem arra, hogy a keringő történetek esetében a lehetségességről a valószínűség szintjére mozduljunk. Addig azonban, míg ez nem történik meg, nem tudok automatikusan lelkesedni, főként ha egy történetre több magyarázat is létezik, és a csodás verziónál valószínűbbek a más értelmezések. Jogos megjegyzés lehet, hogy ezzel a szigorú metodikával elhibázok dolgokat, és veszni hagyok olyan történeteket is, melyek valóságosak. Ez kétségkívül igaz lehet. Az arányokat tekintve viszont úgy látom, többet nyerek így, mint amennyit veszítek a másik oldalon. Persze lehetséges, hogy ebben tévedek… :-)