Szívvel és lélekkel

Régen bűnnek számított, de ma már a keresztények is csinálnak vállalható színházat, és nem is a világ túlfelén, hanem itt és most Magyarországon. A Jákim Stúdió Színházi Társaság óriási érdeme, hogy ellenállt az ördög kísértésének: színdarabnak álcázott, burkolt hittérítés helyett komolyabb feladatot vállalt, és színpadra vitte Dosztojevszkij klasszikusát, azaz a Karamazov testvéreket. Néznivaló volt.

Fotó innen

Az amatőr szónak mindig volt és lesz is egyfajta rossz csengése, különösen a professzionalizmussal csaknem túlterhelt világunkban, ahol egy asztalon fekvő tollat is csak akkor lehet arrébb tenni, ha az ember szakképesítéssel rendelkezik az ilyesféle tevékenység végzéséhez. A köztudat az amatőrséget a dadogva próbálkozókra, a csetlőbotlókra és a gyengébben teljesítőkre vonatkoztatja, akik reménytelen messzeségben vegetálnak a profik elérhetetlennek tűnő világától. Mindez azonban téveszme, ostoba kortünete a mai világnak. Szem elől tévesztettük, hogy az amatőrségnek rejtett ereje van: mégpedig a kendőzetlen lelkesedés, ami önerőből igyekszik leküzdeni minden nívótlanságot, a szívben gyökerező tenni akarás, hogy amennyire lehetséges, a publikum ne vegye észre, hogy itt és most műkedvelőket lát a sokszor túlértékelt hivatásosak helyett. Ez a lendületvágy kiváltja az egyszeri néző bizalmát, és még akkor is pártfogója marad az amatőröknek, ha néha kikandikál az a bizonyos lóláb. A gyengébb pillanatokban előforduló nyelvbotlások és szótévesztések, a hangosítási problémák a semmibe vesznek, ha közben azzal szembesülünk, hogy mindenki kiteszi a lelkét, aki a színpadon áll. A Jákim Stúdiósokkal pontosan ez a helyzet: kitettek a nézők elé mindent, ami bennük volt.

Szó mi szó, nagy terhet vettek a vállukra, amikor az orosz irodalom egyik klasszikusát vitték színpadra. A Karamazov testvérek, az apagyilkosság és a köré fonódó vallási-hitelvi kérdések nem a könnyen emészthető szirupos szórakozás világához tartoznak, sem a színészeknek, sem a színházba járóknak. Magam rendszeresen járok színházba, s persze ettől még laikus vagyok: mégis azt hiszem, színészembert próbáló feladat lehet a hivatásosak számára is, hogy egy ötfelvonásos, csaknem hat óra hosszúságú darabot mély hitelességgel előadjanak. Mire lehet akkor elég a puszta lelkesedés? Nos, a Jákim Stúdió választ adott erre a kérdésre, és azt hiszem meg is tette, ami tőle tellett. Nekem sok volt és túl hosszú, de mégis magával ragadó és figyelmet követelő. A valószínűleg nem túl bő költségkeret jótékony hatása, hogy a rendelkezésre álló színpadtechnikából és kellékanyagból a lehető legkreatívabb megoldásokat kellett kihozni - ami a "jákimosoknak" remekül sikerült. Némely alakítás pedig olyan színvonalúnak tűnt, hogy az ország bármely színpadán megállná a helyét. Akadtak hosszú percek és negyedórák, amikor úgy éreztem, vérbeli profikat látok a színpadon, akik eltűnnek saját karaktereik mögött. Nem is színészek már, hanem életre kelt figurák, hús-vér karakterek, ahogyan Dosztojevszkij megálmodhatta őket. Ezek azok a dolgok, amikor igazi energiacsere történik a színpad és a nézőtér között. Ilyenkor az emberekben belül kezd el dolgozni az eljátszott történet és annak magvas mondanivalója. Amikor mindez a vibrálás előadók és nézők között megvalósul, amikor kiépül ez a fajta kognitív-lelki híd, akkor és csak akkor lehet hitelesen üzeneteket tolmácsolni. Ez a több, mint ötórás játékidő alatt érzésem szerint nem egyszer sikerült, s akinek volt füle, hallotta mindazt, amit a társulat üzenni kívánt.

Kép innen

Jó dolog az, hogy van itt Magyarországon egy keresztény színtársulat. Végre van valami nívós, amit kirakatba tehetünk anélkül, hogy direkten nyomulósnak, szájbarágósan didaktikusnak és élvezhetetlenül ócskának kellene neveznünk, s csak az illendőség kedvéért, barátságosan mosolyogva rámondanánk azután, hogy Isten még az ilyet is tudja használni. Szerencsére nem ez a helyzet. Isten nem szorult rá arra, hogy megmentse a produkciót a lebőgéstől. A Jákim Stúdiós fiúk és lányok, nők és férfiak szerethető és hiteles módon beszélnek a hitről, ami köré a társulat egészének mondanivalója fonódik. Nyugodt szívvel és feszengés nélkül rájuk aggathatjuk a sokszor elcsépeltnek tűnő megjegyzést, hogy Isten áldása kíséri őket. Mert ez az igazság.