Ikarosz olvadó szárnyai

Nem szeretnék "átkiabálni" egy másik blogba, de úgy tűnik, hogy egy korábbi blogbejegyzésem az özönvízről szó szerint virtuális hullámokat vetett Szabados Ádám blogjában. Részben a bejegyzésemre reflektálva egy remek és gondolatébresztő írás is született, mely újabb hangos elmélkedésre késztet. Megpróbálok könyörtelenül őszinte lenni, elsősorban magamhoz és természetesen az olvasóimhoz is, nem félve a provokatívabb felvetésektől sem: mert csak ezt érzem tisztességesnek, csak ezt vélem járható útnak.

Gyermekkoromban volt egy rövid időszak, amikor sok kisfiúhoz hasonlóan én is pilóta akartam lenni (ez számított slágermunkának a kukáskocsi vezető mellett). Rajongtam a repülőkért és magáért a repülésért is, szüleim pedig egymás után vásárolták nekem a repülőkről szóló könyveket, amelyekből többnyire meg is tanultam a vadászgépek neveit és típusjelzéseit. Ezek a kötetek sokszor azzal kezdődtek, hogy megpróbálták leírni az emberiség kezdeti próbálkozásait, kacérkodásait a repüléssel, hogy szó szerinti földhözragadtságunktól megszabadulva képesek legyünk az égbe emelkedni. A legősibb emlékek azonban, melyek a repüléssel kapcsolatosak, nem feltétlenül vehetők szó szerint komolyan - noha káprázatos és fantáziadús történetek, melyek jól kifejezik saját fajunk mérhetetlen vágyódását az ég felé.

Ezek közül az európai irodalomban a legismertebb talán Ikarosz mítosza, aki tollakat ragasztott a kezére, meghajlította őket, és szó szerint "felöltöztette" magát madárnak - azután pedig karcsapásokkal az égbe emelkedett. Édesapja figyelmeztette, nehogy túl alacsonyan repüljön, mert a tenger hullámai elsodorják, de túl magasra se menjen, mert a Nap melege megolvasztja a viaszt a karjain, és akkor menthetetlenül lezuhan. Ikaroszt azonban magával ragadata a repülés gyönyörűsége és egyre magasabbra és magasabbra tört, elfeledkezve az atyai intelmekről. Végül pedig a Nap hőjétől megolvasztott viasz miatt szárnyai tönkrementek, és lezuhanva végzetesen összetörte magát.

Ikarosz mitikus története persze nevetségesnek tűnhet a repülés mai technikai színvonala mellett, hiszen jól tudjuk, hogy az emberi testet nem lehet pusztán felragasztott tollakkal madárrá tenni, hiába is csapkodunk hevesen a karjainkkal. Egy ember nem lesz madár egy kis viasztól és két tollas kéztől. Ennek ellenére a középkorban is akadtak vállalkozók, akik szó szerint magukra csatoltak valamiféle "madárszárnyat", és hevesen csapkodva alábuktak egy magaslatról. Ennek az eredménye az lett, hogy pillanatokkal később halálra zúzták magukat. Ami működött Ikarosz történetében, azaz a narratíva által megteremtett belső világban, az már nem működött a valós világban. Nem szeretem különösképpen Richard Dawkinst, de el kell ismerni, hogy az általa idézett egyik szellemes mondásnak ezúttal igaza van: a repülőgépek repülnek, a repülőszőnyegek pedig nem. Ezt a tényt normális ember nem vitatja. Ám ha valaki mégis azt mondja, hogy a repülőszőnyegek repülnek, akkor arra az emberre jogosan nézünk gyanakodva, illetve fogadjuk erős kritikával a továbbiakban a véleményét. Ez alól egyetlen kivétel létezik: ha mutat valamiféle súlyos bizonyítékot képtelennek tetsző állítása mellett. Minél súlyosabb az állítás, annál súlyosabb kell legyen ez a bizonyíték is.

A vízözön történetével az a helyzet, hogy valamiféle ehhez hasonló zsákutcába jut vele az ember. Egyfelől a narratíva elsődleges, más szóval naiv olvasata természetesebben kívánja meg, hogy szó szerint vegyük a globális áradás lehetőségét - a fundamentalisták ezzel szeretnek érvelni. Másfelől azonban azt is el kell ismerni, hogy gyakorlatilag lehetetlen szó szerinti globális özönvizet feltételezni a valóságban. Ez olyan volna, mintha repülőszőnyegeket látnánk magunk körül annak ellenére, hogy ilyenek nincsenek. Nem pusztán arról van szó, hogy képtelenség egy ekkora bárkába mindenféle állatból akárcsak kettőt is bezsúfolni - ez még az egész kérdésnek csupán a felszíne, egy Ararát méretű hegy csúcsa, egy elenyésző mellékprobléma az ennél is súlyosabb kérdések víz alatti rétegeihez képest. A meztelen igazság az, hogy csaknem minden, amit a valóságos világról tudunk, szemben áll a narratíva szó szerintiségével. Nemhogy igazi és súlyos bizonyítékaink nincsenek egy ilyen esemény megtörténte mellett, hanem ellenbizonyítékaink vannak vele szemben. Nem az a probléma, hogy nem tudjuk a globális özönvizet jól megmagyarázni, hanem hogy azt tudjuk jól megmagyarázni, miért nem lehetett globális özönvíz.

Én úgy látom, sokan félreértik ennek a problémának az igazi természetét, és azt hiszik, hogy itt a tudományos világkép, a szcientizmus vagy az elvakult ateisták feszülnek szembe a bibliai történettel. Szerintem ez hamis és megtévesztő beállítás. A helyzet ugyanis az, hogy nem a gonosz, világi tudomány vitatja a Szentírást, hanem ebben az esetben a natúr valóság és a józan ész áll szemben a literális bibliaértelmezésünkkel. Így például a földtani rétegekben elrendezett fosszíliák nem azért helyezkednek el úgy, ahogyan találjuk őket, mert a velejéig romlott szcientisták ezt így intézték, akik különben is istentagadók és nem ismerik a héber kifejezések jelentéseit, hanem egyszerűen azért, mert így találjuk őket és kész, ezzel szembesülünk és kész, ilyen a világ amiben élünk, és kész - ezt pedig nincs hova tovább magyarázni.

A valóság igenis piszok félelmetes tud lenni, viszont cserébe demokratikus: nem válogat sem bőrszínre, sem nemre, sem vallásra való tekintettel. Igazán fair mindenkivel szemben. Nem alkalmazkodik senkihez, nem ereszti le a mércét, nem igazodik a teológiánkhoz, a vágyainkhoz, a mozgalmainkhoz, és magasról tesz arra, hogy milyennek kívánjuk látni. Hanem egyszerűen csak van, mi pedig benne élünk, és néha bizony megérezzük milyen is, amikor keményen orrba törli az embert. Az igazi kérdés ezért nem az, hogyan tudjuk távol tartani, elhessegetni, kimagyarázni a kézzel fogható, szemmel látható tényeket, hanem az, hogyan tudjuk átgondolni a teológiánkat úgy, hogy az megfeleljen ezeknek a tényeknek.

Mert ha nem ezt tesszük, hanem elvárjuk, hogy majd a valóság hajlik meg előttünk, akkor én úgy gondolom, hogy máris elkezdtük viasszal bekenni a karjainkat és szépen felragasztgatni a madártollakat. Innen már csak egy ugrás, és máris megtapasztaljuk milyen érzés hiába csapkodni a karjainkkal, mert pillanatok múlva szembetalálkozunk a kompromisszummentes és hajlíthatatlan valósággal. A valóság egyébként nem akar az ellenségünk sem lenni, de azt egyszerűen nem várhatjuk el, hogy a mi oldalunkra álljon. Nekünk kell átlépni az ő térfelére, mégpedig saját döntésünk alapján.