Az imago Dei program...

Alapvető kijelentés a Szentírásban, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az ember Isten "képét" viseli magán (ezt jelenti latinul az imago Dei kifejezés), márpedig ebből sokak számára az is következik, hogy az emberi lénynek ebben az esetben nem sok köze lehet az állatokhoz. Úgy tűnhet tehát, hogy a teremtés Isten felé húz bennünket, az evolúció pedig "lefelé", az állatok irányába - s ha ezt a gondolatot ennyire kisarkítjuk, akkor az embernek nem is nagyon lehet köze az állatokhoz. Kérdés azonban, hogy jogos-e ez a radikális hozzáállás, és egyáltalán mi az "imago Dei" mondanivalója?

Nem tagadom, szimpatikus számomra a BioLogos nevű, amerikai evangéliumi keresztényekből álló mozgalom, melyet a világhírű tudós, Francis C. Collins alapított. A BioLogosnál tevékenykedő keresztény kutatók, természettudósok és teológusok arra törekszenek, hogy az evolúcióelméletet és a keresztény teremtéshitet, mint egymással harmonizálni képes tényezőt mutassák be, szélesebb értelemben pedig azt a gondolatot is erősítsék, hogy a hit és a tudomány nem csupán konfliktusokkal terhelt kapcsolatban állhat egymással. Nyilván lehet ezt utálni vagy szeretni, mégis kétségtelenül fontos pozitív hozadék, hogy számos izgalmas kérdés és felvetés kerül felszínre a BioLogos munkássága nyomán, mely talán kicsit rákényszeríti az egyházat, hogy bizonyos kérdésekkel hajlandó legyen foglalkozni.

Ám most nem a BioLogos népszerűsítésére törekszem, hanem egy konkrét felvetésről gondolkodom hangosan, amit az oldalukon olvastam. Ahogy az exegézis professzora, J. Richard Middleton friss cikkében megemlíti, a keresztények többsége számára az istenképűség kifejezés elsősorban arról szól, hogy az ember különleges az élőlények között: ezt a tényt pedig főként abban vagyunk hajlandók észrevenni, hogy különbözünk az állatoktól. Az istenképűség tehát egy állapot, mégpedig olyan állapot a mai keresztény gondolkodás szerint, mely nemcsak az Isten lényével való bizonyos fokú hasonlóságról, hanem az elválasztásról, a többi teremtménytől való elkülönítésről szól. Magyarul, sokan úgy gondolják, attól vagyunk istenképűek, hogy Istenre hasonlítunk, és ezzel együtt nem hasonlíthatunk az állatokra. Nem akarom azt  mondani, hogy ebben nincs semmi igazság. A mondat első fele kétségtelenül igaz. De igazzá teszi ez a mondat második felét is? Vajon amikor a Biblia az istenképűségről ír, akkor ezzel párhuzamosan erősíteni akarja azt a gondolatot is, hogy az állatoktól és más teremtményektől különbözünk? Valóban benne foglaltatik az imago Dei értelmezésében a többi teremtménytől való szeparációnk? Erről szól az imago Dei, vagy ez inkább egy funkcionális fogalom, ami valami másra utal?

A legtöbb ószövetséges úgy véli, hogy az istenképűség fogalmi használata nem az elkülönítésre összpontosít, sőt amikor a hasonlóságról beszél, akkor sem csupán az ember állapotának puszta leírása miatt teszi ezt. Az imago Dei sokkal inkább az ember elhívására, megbízására kíván utalni. Ha úgy tetszik, az istenképűség nem pusztán állapot, hanem egy feladat számunkra, amit teljesítenünk kell. Mi ez a feladat?

A Biblia szerint, ha igazán istenképű embert akarunk látni, akkor azt elsősorban Jézusban fedezhetjük fel, aki valóban Isten képét viselte magán. Keresztények számos alkalommal hangoztatják is, hogy életfeladatunk Krisztushoz hasonlóvá válni: hiszen maga a keresztény kifejezés is a krisztusit, a Krisztushoz hasonlót jelenti. Ha valaki tehát úgy gondolkodik, hogy egy kereszténynek az a feladata, hogy egyre "krisztusképűbb" legyen, akkor jusson eszébe, hogy pontosan erre utal az imago Dei fogalom is. Elképzelhető tehát, hogy érdemes ezt a kifejezést inkább a funkcionális oldaláról megragadni, mely valamiféle programvázlatként ilyesmit takarhat: "Isten a maga képére teremtett, ezért úgy kell élnem, hogy rá hasonlítsak: erre potenciálisan megadja a lehetőséget, hogy istenképű ember vagyok."

Middleton cikke ugyanakkor olyan szempontból is érdekes volt számomra, hogy a kérdés "másik feléről" is említést tett. Míg az evolúcióbiológiában alapvetően arra összpontosítanak, hogy az ember és az állat között nincs lényegi különbség, az ellenreakcióként megfogalmazott harcias kreacionizmusban pont az ellenkezőjére figyelnek: a Bibliából csakis azt olvassák ki, hogy ember és állat mennyire különbözik egymástól. Természetesen mindkét állítás igaz: az ember egyszerre hasonlít és különbözik - ebben semmi új vagy meglepő nincs. Azon túl, hogy a Bibliát nem érdekli különösképpen ez a kérdés, és nem merül el az emberi és állati kategóriák elemezgetésében, érdemes észrevenni benne egy-két izgalmas jelenséget. Az egyik, hogy a szárazföldi állatokat, melyek hozzánk még az evolúcióelmélet szerint is talán a legközelebb állnak, egy napon teremti Isten az emberrel. A második teremtéselbeszélés ráadásul mind az ember, mind a szárazföldi állatok megformálásakor a nefes chajjim (lélegző lény, amely Isten leheletét hordozza) kifejezést alkalmazza. Az állatok tehát lélegzettel rendelkező teremtmények, akikben valamiképpen Isten lehelete van, ami elevenné teszi őket. Ugyancsak megragadó, hogy a teremtéstörténet sorrendje nagyjából megegyezik a természettudományos kutatások által felismert fejlődés sorrendjével: a vízi élet megelőzi a szárazföldit, az ember pedig az egész sor végén áll - ahogy ez a hatnapos teremtés szkenáriója szerint is történt. Ezek a jelenségek így együtt pedig nem az eltérésekre, hanem valahogy a teremtés egységességére, a teremtmények egymáshoz való hasonlóságára is utalnak. Ám direkt módon mindennek nincs köze az imago Dei-hez.

Amit a Szentírás explicit kijelent, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettünk alkotva. Azt, hogy nincs közünk az állatokhoz, már mi tesszük hozzá, félve ennek a következményeitől. Az ilyen kategorikus elzárkózás azért is érdekes, mert a Szentírásban egyébként nemcsak az antropomorfizmus, hanem a zoomorfizmus jelensége is ismert. Azaz Isten maga nem feltétlen csak emberi módon, emberi léptékben, emberi hasonlatokkal írja le magát (hogy ezáltal érthetőbb legyen a számunkra), hanem bizony még állatokhoz kapcsolódó szimbólumokban is. Ki ne tudná, hogy a Szentlélek olyan, mint egy galamb, Jézus pedig egy oroszlán? Azt is látjuk, hogy Isten Lelke a héber kifejezés szerint úgy lebeg a vizek felett, ahogyan a fészek körül repkedő sas óvja a fiókáit. Isten pedig sasszárnyakon hordozza azokat, akiket szeret.

Mielőtt valaki félreérti, nyilvánvalóan szó sincs arról, hogy a Biblia evolúcióról írna, különösen a szó mai, modern értelmében. Ezt a magam részéről legalábbis nehezen tudom elképzelni és nem is hiszek abban, hogy az évezredekkel előttünk élő írók fejlődéselméletre gondoltak volna. Azt sem hiszem, hogy a Biblia összemosná a kategóriákat és ne látná a különbséget Isten, az ember és a többi teremtmény között. A téma, amiről itt most szó esett inkább az, hogy az Istenhez való hasonlóságból nem következik szigorú kategorikussággal a teremtés többi teremtményétől való merev elkülönülés. Szerintem a Biblia perspektívája és fókusza nem is ezen áll, amikor istenképűségről beszél. Az istenképűség, az Istenhez való hasonlóság elsőssorban egy teljesítendő feladat, életprogram ha úgy tetszik, a szónak talán leginkább az erkölcsi értelmében. Nem biztos tehát, hogy az imago Dei fogalmát érdemes felhasználni az evolúcióelmélettel szembeni érveléshez.