Az előző bejegyzésben felhozott burn-out (azaz kiégés) szindróma bárkire igaz lehet, mégis a felmérések szerint tipikusan bizonyos szakmákat és tevékenységeket érint a legjobban: az orvosokat, a nővéreket és a tanárokat. De nyugodtan hozzátehetjük ehhez még a lelkészeket és az egyházi területen dolgozókat is.
Kicsit utánaolvasgatva meglepődtem rajta, hogy míg a kiégésről rengeteg és alapos elemzés létezik a mindenféle pszichológiai irodalomban, az írások többsége a hangsúlyt főként a kiégés bemutatására, elemezgetésére és a kiváltó okok ismertetésére helyezi. Amikor a megoldásokról kellene írni, többnyire olyan dolgokra futja a szerzőktől, amiket egy józan ember magától is kitalálhat: aludjunk többet, dolgozzunk kevesebbet, találjunk egyensúlyt a munka és a család között. Menjünk el futni. Együnk valami finomat. Foglalkozzunk az önmegvalósítással.
Azaz nesze semmi, fogd meg jól!
A kiégés kapcsán persze nem mindegy miről beszélünk: annak megelőzéséről vagy utógondozásáról. Nem állítom, hogy a fenti "közhelymegoldásokban" nincs semmi igazság. Biztos, hogy agyszellőztetéssel, egyensúlyteremtéssel, sportolással és hasonló trükkökkel sokat lehet tenni a kiégés megelőzéséért. De egyrészt ez egy alattomos dolog, amitől nem könnyű szabadulni, sőt észrevenni sem - éppen azért égnek ki sokan az egyházban szolgálók közül, mert nem tudnak róla, hogy már nyakig benne vannak a burn-out valamely fázisában. Másrészt pedig a gyökerek mélyebben vannak annál, hogy egy kis sportolással kiszaggassuk őket.
A kiégés ellenszerének persze azért is nehéz konkrét dolgokat megnevezni, mert kis túlzással ahány ember, annyi "égésforma" létezik. Ezért pusztán irányelvek vannak, sarkalatos pontok, amelyek rámutathatnak bizonyos tünetek kezelésének módjára. Az egyik ilyen szerintem a tehermegosztás.
Ismertem egy fiatal lelkészt, aki mindent egyedül csinált a gyülekezetében. Vezette a zenei szolgálatot, prédikált, tanított, még a perselyt is ő vitte körbe az istentiszteleten. Tudom milyen ember, így azt is tudom, hogy nem valamiféle hatalommánia uralkodott el rajta, és azt sem gondolta, hogy ő az, aki mindent jobban tud csinálni másoknál. Egyszerűen úgy gondolta, hogy mivel ő a lelkész, az egész gyülekezet azt várja el tőle, hogy neki kell a dolgokat megcsinálnia. Ez egy biztos módja a ronggyá égésnek, mert minden feladatot egy vállon vinni természetesen képtelenség.
Ennél rosszabb verzió, amikor a vezető pozícióban állók azt képzelik, hogy rajtuk akkora kenet van, hogy nem is szabad másnak átadni a feladataikból. Ez nemcsak a valószínű kiégésük miatt problémás, hanem azért is, mert lehetetlenné teszi tehetséges emberek felnövését a környezetükben. Sajnos ilyen embert is ismertem. Külföldön jártam egyhetes missziós úton, a csoportunk vezetője pedig önmagára úgy gondolt, hogy az egész hét összes feladatát neki kell megoldania (de akkor minek a csoport?) - mégpedig azért, mert ezt várja el tőle Isten. Prédikált, énekelt, pakolt és autót vezetett. Még olyan is előfordult, hogy éneklés közben letette a mikrofont és hátrament a keverőpulthoz beállítani a hangzást. Többször is próbáltunk beszélni vele, hatni rá valamiféle józan módon, de nem igazán sikerült. Nem egyszerű nyughatatlanság volt ez, hanem az abban való hit, hogy ez így helyes, ennek így kell történnie, a körülötte lévő csoporttagok feladata pedig maximum az, hogy asszisztáljanak az "isteni tervhez". Természetesen a missziós út után sem változott ez a hozzáállás, amiben végül teljesen felőrlődött - tudomásom szerint ma már nem is keresztény az illető.
A terhek megosztása szerintem alapvető fontosságú a kiégés megelőzésében, ennek elmaradása mögött pedig a többiekbe vetett bizalom hiányától az exhibicionista magamutogatáson át a rosszul értelmezett szerepekig mindenféle verzió lehetséges.
Malcolm Smith előző bejegyzésben említett könyvében még arról is ír, hogy a megbocsátás hiánya is a kiégést előidéző és gyorsító folyamat, ellenkezője pedig gyógyírként működhet. A lelkileg kiégett ember keserű és csalódott, főleg az egyházban és az abban lévő emberekben. Érhetik sérelmek a nagyvilágból is, de semmi sem tud úgy fájni, mint amikor az embert a saját bajtársai gyomrozzák. Dávid az egyik zsoltárban mintha valami ilyesmiről írt volna:
A kiégés kezelésében persze más szempontok is szerepet játszhatnak, de most hirtelen ezt a kettőt találtam a leginkább hangsúlyosnak. Ha a saját, meglehetősen elfoglalt életemre gondolok, nekem mindkettőre szükségem van, sőt az elsőből állhat elő olyan állapot, hogy szükségessé válik a második: a túlzott megterhelés fáradttá és cinikussá tesz, amiből csaknem magától értetődő neheztelés születik az egyház és a benne lévő fárasztó emberek irányába, amit azután csak megbocsátással lehet helyretenni. Ennél pedig mindenképpen jobb, ha megtaláljuk az egész kiégési folyamat prevencióját.
Aztán ha ezek megvannak, végül elmehetünk futni is. :-)
Azaz nesze semmi, fogd meg jól!
A kiégés kapcsán persze nem mindegy miről beszélünk: annak megelőzéséről vagy utógondozásáról. Nem állítom, hogy a fenti "közhelymegoldásokban" nincs semmi igazság. Biztos, hogy agyszellőztetéssel, egyensúlyteremtéssel, sportolással és hasonló trükkökkel sokat lehet tenni a kiégés megelőzéséért. De egyrészt ez egy alattomos dolog, amitől nem könnyű szabadulni, sőt észrevenni sem - éppen azért égnek ki sokan az egyházban szolgálók közül, mert nem tudnak róla, hogy már nyakig benne vannak a burn-out valamely fázisában. Másrészt pedig a gyökerek mélyebben vannak annál, hogy egy kis sportolással kiszaggassuk őket.
A kiégés ellenszerének persze azért is nehéz konkrét dolgokat megnevezni, mert kis túlzással ahány ember, annyi "égésforma" létezik. Ezért pusztán irányelvek vannak, sarkalatos pontok, amelyek rámutathatnak bizonyos tünetek kezelésének módjára. Az egyik ilyen szerintem a tehermegosztás.
Ismertem egy fiatal lelkészt, aki mindent egyedül csinált a gyülekezetében. Vezette a zenei szolgálatot, prédikált, tanított, még a perselyt is ő vitte körbe az istentiszteleten. Tudom milyen ember, így azt is tudom, hogy nem valamiféle hatalommánia uralkodott el rajta, és azt sem gondolta, hogy ő az, aki mindent jobban tud csinálni másoknál. Egyszerűen úgy gondolta, hogy mivel ő a lelkész, az egész gyülekezet azt várja el tőle, hogy neki kell a dolgokat megcsinálnia. Ez egy biztos módja a ronggyá égésnek, mert minden feladatot egy vállon vinni természetesen képtelenség.
Ennél rosszabb verzió, amikor a vezető pozícióban állók azt képzelik, hogy rajtuk akkora kenet van, hogy nem is szabad másnak átadni a feladataikból. Ez nemcsak a valószínű kiégésük miatt problémás, hanem azért is, mert lehetetlenné teszi tehetséges emberek felnövését a környezetükben. Sajnos ilyen embert is ismertem. Külföldön jártam egyhetes missziós úton, a csoportunk vezetője pedig önmagára úgy gondolt, hogy az egész hét összes feladatát neki kell megoldania (de akkor minek a csoport?) - mégpedig azért, mert ezt várja el tőle Isten. Prédikált, énekelt, pakolt és autót vezetett. Még olyan is előfordult, hogy éneklés közben letette a mikrofont és hátrament a keverőpulthoz beállítani a hangzást. Többször is próbáltunk beszélni vele, hatni rá valamiféle józan módon, de nem igazán sikerült. Nem egyszerű nyughatatlanság volt ez, hanem az abban való hit, hogy ez így helyes, ennek így kell történnie, a körülötte lévő csoporttagok feladata pedig maximum az, hogy asszisztáljanak az "isteni tervhez". Természetesen a missziós út után sem változott ez a hozzáállás, amiben végül teljesen felőrlődött - tudomásom szerint ma már nem is keresztény az illető.
A terhek megosztása szerintem alapvető fontosságú a kiégés megelőzésében, ennek elmaradása mögött pedig a többiekbe vetett bizalom hiányától az exhibicionista magamutogatáson át a rosszul értelmezett szerepekig mindenféle verzió lehetséges.
Malcolm Smith előző bejegyzésben említett könyvében még arról is ír, hogy a megbocsátás hiánya is a kiégést előidéző és gyorsító folyamat, ellenkezője pedig gyógyírként működhet. A lelkileg kiégett ember keserű és csalódott, főleg az egyházban és az abban lévő emberekben. Érhetik sérelmek a nagyvilágból is, de semmi sem tud úgy fájni, mint amikor az embert a saját bajtársai gyomrozzák. Dávid az egyik zsoltárban mintha valami ilyesmiről írt volna:
Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném, nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magam azelől, hanem te, hozzám hasonló halandó, az én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk, az Isten házába jártunk a tömegben (Zsolt 55,13-15)Megbocsátani a farizeusoknak (akiket legalábbis annak hiszünk), az idegesítő embereknek a gyülekezetben és a "jézusozva" bennünket gyötrőknek szerintem embert próbáló feladat. Könnyű írni róla, néha csaknem lehetetlen megtenni, mert az ember úgy érzi, hogy ha elengedi a sérelmeit, azzal helybenhagyja az őt megsértő ember igazát is. Pedig nem erről van szó. Jól írja Smith, hogy "a megbocsátás nem annak kimondása, hogy a másiknak igaza volt abban, amit mondott vagy tett velünk, hanem minden adósságát elengedjük, amiről úgy tartjuk, hogy járna nekünk, és Isten kezébe tesszük." Amikor Jézus a "hetvenszerhétszeri" megbocsátásról beszél Péternek, elképzelhetően Lámekhre is utalhatott, aki azzal dicsekedett(?), hogy hetvenhétszer állt bosszút az ellenségein (Gen 4,24). A korlátlan megbocsátás persze nem azért fontos a krisztusi etikában, hogy megelőzze a kiégést, mindazonáltal kétségkívül rendelkezik egy ilyesféle mellékhatással is. Ha valaki képes sokat elengedni az őt ért sérelmekből, az nyilvánvalóan kevésbé lesz megfáradt és keserű, azaz távolabb léphet a kiégéstől.
A kiégés kezelésében persze más szempontok is szerepet játszhatnak, de most hirtelen ezt a kettőt találtam a leginkább hangsúlyosnak. Ha a saját, meglehetősen elfoglalt életemre gondolok, nekem mindkettőre szükségem van, sőt az elsőből állhat elő olyan állapot, hogy szükségessé válik a második: a túlzott megterhelés fáradttá és cinikussá tesz, amiből csaknem magától értetődő neheztelés születik az egyház és a benne lévő fárasztó emberek irányába, amit azután csak megbocsátással lehet helyretenni. Ennél pedig mindenképpen jobb, ha megtaláljuk az egész kiégési folyamat prevencióját.
Aztán ha ezek megvannak, végül elmehetünk futni is. :-)
„végül teljesen felőrlődött - tudomásom szerint ma már nem is keresztény az illető”
VálaszTörlés– Érthető, ha megfontolunk egy párhuzamot: egy lelkes adóelkerülő megtér, és szinte minden jövedelmét befizeti adóként. Mások helyett is ő adózik. Míg mások egyre kevesebbet fizetnek, ő egyre többet... Végül kiég, és újra kerülni kezdi az adózást.
Logikus, hogy nem 1 embernek kell 99%-ot adózni, hanem sok embernek 10%-ot. Ahogy az adózás közösségi erőfeszítésként ér bármit is, a kereszténység is csak közösségi erőfeszítésként működik, különben a mértéktelenül odaadó kevesek kiégése és kiábrándulása lesz belőle. Ez praktikusan azt jelenti, hogy nagyon kevés pap is elég, aki félgőzzel dolgozik, viszont sok-sok diakónusra van szükség, aki támogatja őket. Így a pap az élete kb. 50%-át adja „csak” oda, egy diakónus kb. 20%-ot, az átlagos hívő meg 10%-ot. Jobb, mint ha 1 pap az élete 99%-át adja oda, aztán kiég, és kiábrándul/meghal. A kereszténység közösségivé tételével nem csak a kiégés, hanem a hatástalanság is elkerülhető. Talán nem meglepő, hogy ez a módszer egyidejűleg egy sor más problémát is kezel.