Blogom rendszeres olvasói biztosan észrevették, hogy viszonylag régóta nem frissültem: ennek oka természetesen a korosztályomat sújtó(?) általános elfoglaltság. Ahogy elnézem, rengetegen vannak körülöttem olyan tanárok, lelkészek, más emberek életére komolyabb hatást gyakorló személyek, akiknek se éjjelük, se nappaluk, és valahol csak futnak a feladataik után. Az ilyesmi hosszú távon tipikusan kiégéshez vezet, ami ellen érdemes tenni valamit. Ám felmerül a kérdés, hogy szabad-e "megállni" egy időre a szolgálatban?
A burn-out (azaz kiégés) szindróma fogalma csaknem közhely a lélektani területekkel foglalkozó tudományokban, mert annyira általános jelenségről van szó. Az intenzív életet élő és szakadatlanul tevékenykedő emberek szakmai és emberi kiégése persze nemcsak azért történik, mert túl sokat nyüzsögnek és túl keveset pihennek - de az biztos, hogy ez is megtalálható az okok között. A tipikus burn-out folyamat sémája egyébként a lélektani megfigyelések szerint a következőképpen fest:
1. Az idealizmus szakaszában az ember még lelkesedik azért, amivel foglalkozik és személyesen is mélyen érintett a szolgálatában, mindennapi teendőiben. Az ilyen lelkész vagy más szolgálatban álló egyfajta jó értelemben vett naivitással fog hozzá a feladataihoz, és szívesen öli bele az idejét, energiáját.
2. A következő, realista fázis során is erős még az elkötelezettség, ugyanakkor a távolságtartásra való hajlandóság jelei is mutatkozni kezdenek, azaz megjelenik az igény az egyensúlykeresésre a munka és a többi dolog között.
3. A stagnálás vagy kiábrándulás periódusa már magával hozza a csökkent teljesítőképességet, a visszafogottabb nyitottságot és érdeklődést. A másokkal való kapcsolattartás is terhesnek tűnik ilyenkor az ember számára.
4. A frusztráció szakaszában az egyén saját szakmáján belül visszahúzódik, kétségbe vonja önmaga tudását, hivatása értelmét és bármiféle értékét. Egyre jobban idegesítik azok, akikkel együtt kell dolgoznia.
5. Végül az apátia fázisában már a szükséges minimumra csökken az interakció. A munka sematikussá válik, az ember kikerüli a segítőtársakat és nem hiszi azt sem, hogy ez a helyzet valaha is változni fog.
Ez tehát a "kiégés öt pontja", adott esetben egy buzgó keresztény előtt álló leépülési folyamat lejtmenetének forgatókönyve. Nem hangzik túl jól eljutni az idealizmustól az apátiáig. Két nagy kérdés vetődik fel vele kapcsolatban: vajon elkerülhetetlen-e az aktívan szolgáló keresztények számára, és ha már egyszer belekerültek a folyamatba, esetleg eljutottak az apátiáig, mennyire lehetséges kikerülni belőle?
1. Az idealizmus szakaszában az ember még lelkesedik azért, amivel foglalkozik és személyesen is mélyen érintett a szolgálatában, mindennapi teendőiben. Az ilyen lelkész vagy más szolgálatban álló egyfajta jó értelemben vett naivitással fog hozzá a feladataihoz, és szívesen öli bele az idejét, energiáját.
2. A következő, realista fázis során is erős még az elkötelezettség, ugyanakkor a távolságtartásra való hajlandóság jelei is mutatkozni kezdenek, azaz megjelenik az igény az egyensúlykeresésre a munka és a többi dolog között.
3. A stagnálás vagy kiábrándulás periódusa már magával hozza a csökkent teljesítőképességet, a visszafogottabb nyitottságot és érdeklődést. A másokkal való kapcsolattartás is terhesnek tűnik ilyenkor az ember számára.
4. A frusztráció szakaszában az egyén saját szakmáján belül visszahúzódik, kétségbe vonja önmaga tudását, hivatása értelmét és bármiféle értékét. Egyre jobban idegesítik azok, akikkel együtt kell dolgoznia.
5. Végül az apátia fázisában már a szükséges minimumra csökken az interakció. A munka sematikussá válik, az ember kikerüli a segítőtársakat és nem hiszi azt sem, hogy ez a helyzet valaha is változni fog.
Ez tehát a "kiégés öt pontja", adott esetben egy buzgó keresztény előtt álló leépülési folyamat lejtmenetének forgatókönyve. Nem hangzik túl jól eljutni az idealizmustól az apátiáig. Két nagy kérdés vetődik fel vele kapcsolatban: vajon elkerülhetetlen-e az aktívan szolgáló keresztények számára, és ha már egyszer belekerültek a folyamatba, esetleg eljutottak az apátiáig, mennyire lehetséges kikerülni belőle?
Nos, az utóbbi kérdésre számos megoldási lehetőség kínálkozik, melyek közül keresztény körökben többször is hallottam azt az opciót, hogy bizonyos szolgálati területeken állók tartanak egy aktív pihenéssel teli "hetedik évet" a maguk számára. (Kicsit ahhoz hasonlít ez, mint amikor Isten megpihent a hetedik a napon munkája "elvégezte" után.) Ebben a hetedik évben nem vállalnak semmiféle szolgálatot, hanem regenerálódni szeretnének, időt hagyni maguknak arra, hogy ismét megtalálják saját tevékenységük értelmét és ezáltal valahol a kiutat is az apátiából. A "hetedik év" alternatívája azonban sokak számára emészthetetlen gondolat. Egyrészt nem mindenki tudja megtenni azt, hogy feláll az asztaltól és minden tevékenységét felfüggeszti egy teljes év hosszára - vannak mókuskerekek, amelyekből egyszerűen nem lehet csak úgy kilépni. Egy lelkész például nem biztos, hogy egyszerűen magára hagyhatja felelős módon a saját gyülekezetét, főleg ha egyetlen ember sincs mellette, akire azt ugyancsak felelős módon képes rábízni. Másrészt a "hetedik év" koncepciója sokakat még teológiai okokból is zavar, hiszen nem látják azt, hogy Jézus vagy a tanítványai egy egész évig bizonyos passzivitásba vonultak volna - noha annyi gondjuk biztosan volt, mint ma bárkinek...
A téma egyébként azért is érdekel, mert magamon is tapasztaltam már a fenti öt pont bizonyos tüneteit, a héten pedig ijedtségemre találkoztam egy igen fiatal hívővel, aki életkora ellenére már nyakig benne van a "túlzott szolgálatban", és panaszkodott is nekem a gyülekező felhőkről, a kiégés réméről, ami üldözi. Arról pedig mondani sem kell semmit, hogy a nagy sztárnak elkönyvelt prédikátorok magánélete és családi élete (amiből semmi sem látszik a színpadon), sokszor teljes katasztrófa, totálisan romokban hever, s mivel sosincs megállás, csak még rosszabbá válik. Valószínű, hogy az erkölcsi bukások mögött is az esetek jó részében csonkig kiégett lelkészek, prédikátorok, szolgálók állnak, akik a színpadon még a határozott énjüket mutatják.
A probléma gyökeréről sokat lehetne filozofálni. Mindazonáltal egyesek a kereszténységet úgy fogják fel, mint valami gyárat. Egy olyan vallásos nagyüzemet, ahol nem Isten, hanem egy Igazgató ül a csúcson, akit elsősorban a termelés hajszája izgat. Az ilyen istenségnek állandóan és szakadatlanul szolgálni kell. Nem a vele való kapcsolat a lényeg, hanem az érte végzett munka.
Malcolm Smith írt egy könyvet "A kiégett hívő élet" címmel erről a témáról, amelynek első fejezetében egy alaposan megfáradt, a hivatását is otthagyó lelkész barátja történetét ecseteli. Ez a kiégett lelkész a burn-out szindrómának megfelelően, de kegyetlen őszintén a következőt mondta a könyv szerzőjének:
Az egész csak hangzatos prédikálás és a vallás forgatókönyvének betartása, de valójában senki sem változik meg! ... Néha már úgy éreztem magam, mintha kábítószer-kereskedő lennék. A gyülekezet azért fizet, hogy rendszeresen beadjam az injekciót, meggyőzzem őket; egy újabb hétig igyekezzenek továbbra is jó keresztények lenni! Ők pedig abban a hitben mentek haza, hogy most minden jobbra fordul. De mi tudjuk, hogy semmi sem változik, mert így nem megy!
A kötet egyébként még más, ehhez hasonló kendőzetlenséggel leírt példákat hoz a kiégett emberekről.
A burn-out szindróma folyamatosan szedi az áldozatait mindenhol, így az egyházban is, ahol a határtalan teljesítménykényszert ráadásul a szolgálathoz való hűségként és kitartásként még jutalmazzák is. De mit jelenthet megelőzni a kiégést, vagy megtalálni belőle a kiutat? A következő bejegyzésben még maradok ennél a témánál, és ezeknél a kérdéseknél. Most egyelőre csak a problémát akartam felvetni, mindazonáltal addig is szívesen veszem bárki értékes tanácsait.
Hát én se nagyon nézek a blogomra. Viszont két zenekarban is nyomom a basszust
VálaszTörlés"két zenekarban is nyomom a basszust"
TörlésGratulálok! :-) Talán hihetetlennek tűnik, de régebben évekig én is próbálkoztam a basszussal, aztán abbahagytam. Jobb így az emberiségnek. :-D
Én a magam élvezetére csinálom. :)
TörlésAz említett könyv a maga nemében, igen jó, évek óta használom és ajánlom magam is. A probléma, amiről írsz, valósabb, mint azt sokan gondolják. kétségtelen hogy egy vezetőnek, amikor a szolgálattal együtt járó terhei megnőnek, meg kell tudnia azt osztani, illetve annak bizonyos területeit, arra megfelelő emberrel, emberekkel. Ha erre nem figyel, bármi okból, felborulhat és kiéghet. Aztán az is előfordulhat, hogy a szétesés a kiégés azért jelentkezik az életében, mert nem hajlandó váltani, mert nem ismeri fel Istennek e területen jelentkező vezetését. Isten elhívta, hogy hétről hétre „gereblyézzen”, de pár év múltán, Isten azt szeretné, hogy a gereblyét rakja le, és fogjon „locsolókannát.” Ha ezt a vezetést bármi okból nem veszi át, megint csak borítékolható a kiégés. Noha teljes szívemből hiszem, hogy Isten azoknak erejét megújítja és térdeit megerősíti, akiket Ő állított szolgálatba, mégis egyértelmű a megpihenésre, a nyugalomra a kikapcsolódásra, minden szolgálónak szüksége van, mondhatnám, jár neki, és ezzel szívfájdalom nélkül élnie is kell, meglátásom szerint. Hogy ezt kinek, hogy kell megvalósítani, abban szerintem nincs séma, itt is a Szent Szellem vezetése kell, mert ami az egyiknek pihenés és kikapcsolódás, az a másiknak lehet, hogy megint csak egy daráló, csak most az egyházon kívüli.
VálaszTörlésJó meglátások, nem tudok rá ennél többet mondani. :-)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésA legfontosabb, hogy ha az ember kigett vagy kiégés közeli állapotban van, a józan eszét őrizze meg, és ne csináljon nagy marhaságot, ne rúgjon fel mindent - jobb ha rutinból, de csinálja tovább a dolgait (mégha ez belső meghasonlással és színlelés érzésével, esetleg önvádjával is jár) és kivárja, hogyan alakul a helyzet. A kiégettség elmúlik, lesznek új dolgok, amik inspirálják az emert, de azt csak akkor fogja élvezni, ha a kiégettség állapotában nem rúgott fel mindent.
VálaszTörlésA kiégés szerintem egy normális része az életnek, általában utána az ember a munkáját/életét/dolgait más perspektívában fogja látni, egy kicsit belsőleg talán elszakad néhány korábban fontosnak gondolt dolgoktól, de ez hozzájárulhat ahhoz, hogy igazán jól csinálja a dolgait, miközben új dolgok fognak kinyílni számára. Egy ilyen kiégési roham simán eltarthat egy-másfél évig is, és nem könnyű. Szerintem nincs igazán hatásos technika arra, hogy az ember ebből kimozdítsa magát.
Nekem talán egy ilyen időszakom volt - úgy éreztem, hogy a korábban választott hivatásom teljesen értelmetlen és hidegen hagy, miközben belaragadtam az egészbe, és most már sajnos életem végéig teljesen érdektelen dologgal kell foglalkoznom, valós alternatíva nélkül. Mindeközben ráadásul úgy kell tennem, mintha minden szuper lenne mert ha kiderül hogy valójában mi a helyzet, akkor az egész rendszer összeomlik. Az érdeklődés és elkötelezettség látszatát meglepően nehéz fenntartani, ha az ember belül totális kómát él át. Nehéz teljesítenie úgy, hogy még a rutinfeladatok elvégzése is szinte fizikai fájdalommal jár. Ha pedig vezető pozicióban van az ember, akkor még arra is külön oda kell figylenie, hogy a probémáit elrejtse azok elől, akiket elvileg motiválnia kellene.
De ismétlem, ez egy átmeneti állapot, kicsit olyan mint a kamasz kor felnőtt korban. Meg kell tanulnia az embernek kívülről szemlélnie magát, és tudatosan törekedni arra, hogy ne csináljon nagyobb hibát ebben az időszakban sem. Vannak bizonyos gondolatkísérletek is, amelyek egy kicsit javítanak a helyzeten és segítenek átvészelni ezt az időszakot (pl. én többször tételesen átgondoltam, hogy mi történne, ha egyszerűen abbahagynám a munkát, vagy elmennék erdésznek, vagy világgá mennék, vagy akármi - és ezen gondolatkísérletek után általában arra jutottam, hogy ezek nem nyerő alternatívák).
Steve, jó meglátások, különösen amit arról írtál, hogy az ember a kiégése közepén se engedjen a kísértésnek, hogy akkor felrúgjon mindent. Szerintem is van ennek helye az életben és bizonyos értelemben elkerülhetetlen is. De azért az megdöbbentett, hogy valaki húszas éveinek elején már ezzel küzd a gyülekezeti szolgálataiban - ahogy a bejegyzésben is írtam, ilyennek szembesültem.
TörlésÉn sem gondolom, hogy létezik bombabiztos módszer a kiégéssel szemben, de szerintem lehet tenni ellene. Nade erről majd a következő bejegyzésben - már ha lesz rá időm, hogy megírjam. :-)