Ördög és pokol

A pokoltéma nekem eddig valahogy kimaradt. Bloggertársaim közül többen is foglalkoztak az örök(?) szenvedés nehezen elfogadható tanával, és felvázolták a lehetséges forgatókönyveket is. (Lásd például ezt itt.) Nem szeretném megismételni azt, amit kiváló kollégáim leírtak, sőt utolérni sem kívánom nívós bejegyzéseik színvonalát, inkább csak egy érzésemnek adnék hangot, amihez segítségül hívom Görföl Tibor remek meglátásait is.

Viszonylag sok szó esik a keresztény közbeszédben az ember végső állapotairól, azaz az üdvösségről és a kárhozatról egyaránt. Egyesek szerint mindaz a boldogság, ami az embert várja a halál után nagyon hasonlít majd evilági hívő életünkre, csak annak egy még boldogabb és kiteljesedettebb formája lesz, mások szerint viszont gyökeresen másra kell számítsunk ahhoz képest, ahogyan most élünk. A pokolról is vannak álláspontok, ehhez hasonló kettősséggel. Ezek szerint a pokol a már most is tapasztalható szenvedéseink szűnni nem akaró verziója lehet, míg mások úgy vélekednek, hogy a gyötrelem semmilyen formában nem mérhető az itteni küzdelmekhez és jellegében is teljesen más.

Ilyen végletes vélemények tükrében szerintem csak egyet lehet biztosan kijelenteni: hogy senki nem tud igazából semmi perdöntőt mondani. Talán egyetlen, de nagyon fontos momentum van, amiben a többség egyetért: akár a mennyről, akár a pokolról is van szó, mindkét állapot a klasszikus szemlélet szerint visszavonhatatlanul végérvényes. A földi élet ebből a szemszögből nézve gyakorlatilag lezsugorodik egy emberi döntésre, ami az adott személy saját, végső sorsát illeti, hogy akkor odafent vagy odalent kívánja eltölteni az örökkévalóságot. A keresztény hagyományban Görföl szerint gyakori vélekedés volt, hogy az üdvözültek esetében az isteni irgalom, a kárhozottak esetében az isteni igazságosság érvényesül, s így kerülnek helyre a végső egyensúlyok. Ám elődeink különbséget tettek a negatív poema damni és a pozitívnak számító poema sensus között is: előbbi az Istennel való boldogító egység hiányára, utóbbi pedig a konkrétan elszenvedett kínokra utalt. Sőt, sokáig még azt a meggyőződést is magukénak vallották, hogy az üdvözültek boldogságát fokozni fogja a kárhozottak kínjának szemlélése, mert abban Isten diadalát fogják meglátni. Ma mintha éppen az ellenkezőjét hallanám ennek a gondolatnak, amikor azt mondják, hogy nem lehet élvezni az örökkévaló boldogságot abban a tudatban, hogy van akárcsak egyetlen pont is a végső valóságban, ahol örök szenvedést élnek át egyesek

Mindebből az látszik, hogy a pokolról alkotott képzeteink szüntelenül változnak, ezért ez engem legalábbis óvatosságra int, hogy bármelyik álláspont mellett végleges döntést hozzak. Az azonban biztos, hogy manapság a pokol botrányos kérdésnek számít. A nem hívők szemében szimpla babona, amely itt maradt velünk a középkorból, a hívők egy része szerint pedig morálisan elfogadhatatlan, hogy akárkit is örökké tartó szenvedéssel sújtson Isten - bármit is követett el földi élete során. Ördög és pokol - nehezen tudunk mit kezdeni velük.

Minderre persze lehet azt mondani, hogy ne csak a poklon "akadjunk fent", hiszen ha az örök kárhozatot nehezen emészthetőnek tartjuk, akkor az örök üdvösséget is annak kellene gondolnunk! Elvégre ha igazságtalannak tartjuk azt a gondolatot, hogy az ember a rossz tetteiért vég nélküli büntetést kapjon, akkor azt is fair hozzátenni, hogy nem tudunk elegendő jót művelni sem a vég nélküli boldogság kiérdemléséért. Miért hallani mégis csak az örök pokollal szembeni érvekről? Miért nem tiltakozik valaki az örök jutalommal szemben? Miért csak az univerzalizmus létezik, amely mindenki végső üdvösségét vallja?

Karl Rahner azt írja, nem igaz az, hogy az időtlen boldogság (üdvösség) ugyanúgy jelenik meg a hit perspektívájában, mint az időtlen boldogtalanság (kárhozat). Mert Isten és az isteni boldogság az elsődleges perspektíva, azaz ez az alapvető, az eredendő állapot - míg az elveszettség, a boldogtalanság, és végső soron a pokol csak bizonyos körülmények között adódó és ebből levezethető másodlagos valóság. A jó és a rossz, az üdvözítő és kárhoztató tehát nem egyszerűen párhuzamos és végképp nem egyenrangú kategóriák a keresztény hitben. Azt, hogy az örök szenvedés és az örök jutalom nem egyenrangúak, jól kifejezi az a tény és egyházi gyakorlat is, hogy míg bizonyos emberekről az egyház teljes bizonyossággal kijelenti az üdvösségüket (eltekintve most attól, hogy ez jó vagy rossz, igazat mond vagy téved), a kudarcot, a sikertelenséget és a kárhozatot senkiről sem szokták mondogatni hasonló ünnepélyes formában. Hivatalos szentek léteznek, míg hivatalos kárhozottak nincsenek az egyházban.

Ha tudható, hogy egyesek haláluk után pozitív végállapotba jutottak, miért nem tudható, hogy mások a pokolba kerültek? Itt és most nem azt szerettem volna kiemelni, hogy az egyháznak igaza van, amikor ilyen dolgokat kijelent, és arra sem szeretnék bátorítani senkit, hogy akkor kezdjen hozzá az elkárhozottak megnevezéséhez. Csupán egy olyan gondolkodásmódra akartam célozni, amelyből világosan látszik, hogy természetünknél fogva az élet pártján állunk és azt kötjük össze az örökkévalósággal, míg a másik lehetőséggel szemben ösztönösen berzenkedünk és hallgatásunkkal foglalunk állást vele szemben. Az elkárhozottak emlegetésétől azonban valószínűleg teológiai okok miatt is visszariadunk. Ugyanis riasztónak tűnhet az a lehetőség, hogy egy embernek van elég ereje Isten tervének megakadályozásához. Márpedig ha Isten azt akarja, hogy minden ember az üdvösségre eljusson, a pokolba kerülőkben azonban nem érvényesül ez az isteni akarat, akkor úgy tűnhet, hogy az elkárhozottaknak volt elég erejük Isten elképzeléseinek meghiúsításához? Erre a kérdésre persze lehet a szabad akarat tanával felelni, az ilyen válasz ugyanakkor könnyen kikezdhető. Mindenesetre ideillőnek érzem még Szent Ágoston szavait, aki már az ókor végén hangsúlyozta, hogy "nem rosszal sújtja Isten a bűnösöket, hanem a saját rosszaságuknak engedi át őket", vagyis a pokol mint olyan, bármeddig tart is, emberi döntés következtében és emberi döntés megpecsételődéseként jön létre. Ez persze korántsem tesz pontot a mondat végére, és az emberben a kérdőjelek mellett ott marad egy kellemetlen érzés az egésszel kapcsolatban. Úgy látszik, a pokol már csak ilyen.