Aki keresztény, az üdvözül, a többi vallás hívei pedig mennek a levesbe - szól sokak szájából a kérlelhetetlen forgatókönyv. Ám az elmúlt évtizedekben keresztény körökben is egyre hangosabban vetődik fel a kérdés, hogy létezhet-e legitim vallásos élet a kereszténység határain túl? Mindenki egyenes úton elkárhozik, aki nem keresztény? Vagy ez a felvetés csak a szinkretizmusra hajló, vallásilag pluralista nyugati világ fertőzött gondolkodásának jele?
Tudom, hogy ezek a problémák korántsem újak, ámde olyan világban élünk, ahol mintha egyre harsányabban kerülnének elő, és egyre inkább megkövetelnék, hogy valamit válaszoljunk rájuk. A kereszténység túlságosan exkluzív hitrendszernek tűnik, maga Jézus különösen is kizárólagos, az Ő követése nem tesz lehetővé alternatívákat. Kívülről szemlélve mi hívők olyannak tűnhetünk, mint egy mammutfenyő, ami még a mohát is kiszorítja maga mellől. Mindent vagy semmit, áldást vagy átkot, mennyet vagy poklot kínálunk: ezek közül lehet a hozzánk képest kívülállóknak választani. De az sokak szerint nem választható, hogy valaki az áldást és a mennyet nem keresztényként kívánja magának.
Ám ha a kereszténység az egyetlen igaz vallás - márpedig a biblikus hitből mintha egyenesen ez következne -, és nincs semmilyen más üdvút senki számára, annak azért sokféle végiggondolásra méltó következménye létezik. Az egyik dilemma akkor kerülhet elénk, ha a múltba nézünk: ott embermilliókat látunk élni, mégpedig krisztushit nélkül, évezredeken keresztül. De ha a jelenbe vagy a jövőbe tekintünk, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Mit gondoljunk a sok milliárd ember sorsa felől, akik a kereszténységen kívül éltek, élnek és valószínű fognak is élni? Miért hagyta meg őket Isten a sötétség állapotában? Miért nem biztosította számukra a kinyilatkoztatást? Miért kellett a világnak ennyit várnia Jézus eljöveteléig és miért kell várniuk Rá azoknak, akikhez mai napig nem jutott el?
A különféle felekezetek és irányzatok máshogy és máshogy feleltek az ilyen kérdésekre. A nagyobb tolerancia mintha a katolikus egyházban lenne, főleg a híressé vált II. vatikáni zsinatot (1962-1965) követően. A megengedőbb forgatókönyvek alapja, hogy elképzelhetetlennek tűnik Isten részéről, hogy kárhoztassa emberek felfoghatatlan tömegét azért, mert önhibájukon kívül nem volt lehetőségük (legalábbis explicit módon) Krisztusról tudomást szerezniük. Ezt E. Benz egy meglehetősen radikális, de igen kifejező módon a következőképpen írta le:
A gondolatmenet és kiútkeresés tehát azzal kezdődik, hogy Isten nem tenne ilyesmit. De akkor logikusnak tűnik a gondolat, hogy a kereszténység empirikus határain túl is lennie kell valamiféle módjának, hogy az emberek üdvözüljenek. Ebből pedig az is következik, hogy egyfajta Isten-ismerettel a nem keresztény emberek is rendelkezhetnek. Erre szoktuk mondani a lelkiismeretbe írt törvényt (amivel vallástól függetlenül elvileg mindenki rendelkezik), illetve a természetből felismerhető isteni kéz nyomát. A katolikus teológiai gondolkodás azonban ezeknél tovább megy.
Ha a kereszténység falain túl is létezhet Isten-ismeret, akkor az nem pusztán a természetes tudást jelenti (“hát biztosan lennie kell valamilyen istennek”), mert az szó szerint “kevés az üdvösséghez”. Istennek tehát magasabbrendű formában kell jelen lennie a pogányok között, és magát bensőségesebb módon szükséges feltárnia. Ráadásul - borzolva a szinkretizmustól félők kedélyeit - a pogányok közti istenjelenlétre nyilván válaszolnia is kell a pogányoknak: hinni Istenben ugyanakkor az ember csak természetfeletti ösztökélés hatására fog - érvel ez a teológia. Tehát nemcsak arról van szó, hogy "valamit tudnak" a nem keresztény világban élő a keresztény Istenről, hanem az Ő jelenlétére felelő hit is jelen kell legyen az emberekben. Ilyesféle hit azonban nem létezhet kinyilatkoztatás nélkül.
Röviden összegezve mindezt a következő logika mentén tudnám kifejezni:
(1) Ki van zárva, hogy emberek felfoghatatlan tömege elkárhozik azért, mert nem hallottak és tudnak explicit módon Jézus Krisztusról. Isten nem tenne ilyet, mert ő a szerető Isten.
(2) Ha az (1) pont igaz, akkor logikus, hogy Isten ismerete valamiképp jelen kell legyen a nem keresztény helyeken, például a más vallások világában is.
(3) Ezeken a helyeken azonban csak akkor lehet jelen, ha Isten kinyilatkoztatta magát. (A természetből és a lelkiismeretből levonható következtetéseken túl is.)
Hogyan hihetnek mégis azok, akik nem hallottak a kereszténység Istenéről? Az egyik válaszlehetőség az anonim kereszténység teológiája. Létezik a “hivatalos keresztény”, aki ismeri és követi Jézus tanításait és az egyházhoz tartozik. Ám olyanok is léteznek, akik soha nem hallottak az evangéliumról, mégis Isten kegyelmében élnek: őket nevezi ez a felfogás anonim keresztényeknek. Az anonim keresztények tudtukon kívül is a keresztény erkölcsöt követik: szeretik felebarátjukat, igazságosan cselekszenek, a lelkiismeretük hangját követve élnek. Az ilyen ember bizonyos formában már találkozott Istennel, még ha nem is explicit módon történt ez a találkozás. Azaz nem kerüli ki Krisztust az üdvösség tekintetében, csak direkt módon nem volt lehetősége Őt megismerni. Nem mondhatjuk rá, hogy a "kereszténységen kívül" nyeri el az üdvösséget, hanem úgy van rajta belül, hogy erről nincs is közvetlen tudomása.
Egy másik megközelítésre példa a természeti szentség elve (“Natursakrament”). Ebben a kontextusban a különféle vallások Isten üdvözítő munkájának eszközei lehetnek. A katolikus teológia szerint ugyanis a szentségeknek (például a keresztségnek vagy az úrvacsorának) üdvösséget érintő, nélkülözhetetlen haszna van. Sok katolikus teológus vélekedik úgy, hogy már a kereszténység előtti világban is lennie kellett olyan szertartásos műveleteknek, amelyek ebben az értelemben az üdvösséget szolgálták. Például ilyen a körülmetélkedés az Ószövetségben, mint ami szövetségkötést jelentett az Istennel. Feltételezik azt, hogy ilyesminek a pogányok között is lennie kellett, és az ilyen szertartást “természeti szentségként” fogták fel. Ennek a szentségnek a magját is - még ha csak implicit módon - az Üdvözítőben való hit alkotja.
Nos, hosszasan lehetne még sorolni a különféle teóriákat, amelyek szerintem mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megágyazzanak a nem keresztény világban élőknek, nehogy a kárhozatba kerüljenek saját hibájukon kívül. Érzékelek én ebben egy nagy adag megfelelési próbálkozást is a mai szekuláris és plurális kihívásokra. Noha egészében nekem nem áll össze ez a kép, nem tagadom, vannak benne szimpatikus elemek - de túlságosan a szinkretizmus szakadékának szélén táncol. Ha most egyelőre lenyeljük a békát és helyben hagyjuk azt az állítást, hogy a nem keresztények a saját vallásaik keretében maradva is üdvözülhetnek, a nagy “mentőakcióval” kapcsolatban azonnal felmerül egy kérdés: mi értelme van akkor a kereszténységnek és a kijelentett üdvtörténetnek, ha azon kívül is lehet üdvözülni? Mi értelme volt elküldeni a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot, ha ezt mellőzve is elérhető a lényeg? Erre ugyancsak van olyan válasz, ami a fenti koncepciók keretében fogalmazódott meg, de a bejegyzés túl hosszú lenne, ha ebbe most belebocsátkoznék. Innen folytatom legközelebb.
Ám ha a kereszténység az egyetlen igaz vallás - márpedig a biblikus hitből mintha egyenesen ez következne -, és nincs semmilyen más üdvút senki számára, annak azért sokféle végiggondolásra méltó következménye létezik. Az egyik dilemma akkor kerülhet elénk, ha a múltba nézünk: ott embermilliókat látunk élni, mégpedig krisztushit nélkül, évezredeken keresztül. De ha a jelenbe vagy a jövőbe tekintünk, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Mit gondoljunk a sok milliárd ember sorsa felől, akik a kereszténységen kívül éltek, élnek és valószínű fognak is élni? Miért hagyta meg őket Isten a sötétség állapotában? Miért nem biztosította számukra a kinyilatkoztatást? Miért kellett a világnak ennyit várnia Jézus eljöveteléig és miért kell várniuk Rá azoknak, akikhez mai napig nem jutott el?
A különféle felekezetek és irányzatok máshogy és máshogy feleltek az ilyen kérdésekre. A nagyobb tolerancia mintha a katolikus egyházban lenne, főleg a híressé vált II. vatikáni zsinatot (1962-1965) követően. A megengedőbb forgatókönyvek alapja, hogy elképzelhetetlennek tűnik Isten részéről, hogy kárhoztassa emberek felfoghatatlan tömegét azért, mert önhibájukon kívül nem volt lehetőségük (legalábbis explicit módon) Krisztusról tudomást szerezniük. Ezt E. Benz egy meglehetősen radikális, de igen kifejező módon a következőképpen írta le:
Az az Isten, aki az emberiséget barlangjaiban évmilliókon keresztül a démonok, a bálványimádás, a mágia és a varázslás prédájául hagyja, hogy aztán végül, miután már nemzedékek tízezrei a teljes sötétség és lelki vakság üdvnélküli állapotában halván meg elmasíroztak a pokolba, egy alaposan megkésett üdvtörténetet rögtönözzön, melyből csak néhány késői nemzedékből önkényesen kiválogatott, elenyésző kisebbség profitált - egy ilyen Isten inkább hasonlít Markion Istenéhez vagy még inkább magához a Sátánhoz, mintsem az Újszövetség Istenéhez.
A gondolatmenet és kiútkeresés tehát azzal kezdődik, hogy Isten nem tenne ilyesmit. De akkor logikusnak tűnik a gondolat, hogy a kereszténység empirikus határain túl is lennie kell valamiféle módjának, hogy az emberek üdvözüljenek. Ebből pedig az is következik, hogy egyfajta Isten-ismerettel a nem keresztény emberek is rendelkezhetnek. Erre szoktuk mondani a lelkiismeretbe írt törvényt (amivel vallástól függetlenül elvileg mindenki rendelkezik), illetve a természetből felismerhető isteni kéz nyomát. A katolikus teológiai gondolkodás azonban ezeknél tovább megy.
Ha a kereszténység falain túl is létezhet Isten-ismeret, akkor az nem pusztán a természetes tudást jelenti (“hát biztosan lennie kell valamilyen istennek”), mert az szó szerint “kevés az üdvösséghez”. Istennek tehát magasabbrendű formában kell jelen lennie a pogányok között, és magát bensőségesebb módon szükséges feltárnia. Ráadásul - borzolva a szinkretizmustól félők kedélyeit - a pogányok közti istenjelenlétre nyilván válaszolnia is kell a pogányoknak: hinni Istenben ugyanakkor az ember csak természetfeletti ösztökélés hatására fog - érvel ez a teológia. Tehát nemcsak arról van szó, hogy "valamit tudnak" a nem keresztény világban élő a keresztény Istenről, hanem az Ő jelenlétére felelő hit is jelen kell legyen az emberekben. Ilyesféle hit azonban nem létezhet kinyilatkoztatás nélkül.
Röviden összegezve mindezt a következő logika mentén tudnám kifejezni:
(1) Ki van zárva, hogy emberek felfoghatatlan tömege elkárhozik azért, mert nem hallottak és tudnak explicit módon Jézus Krisztusról. Isten nem tenne ilyet, mert ő a szerető Isten.
(2) Ha az (1) pont igaz, akkor logikus, hogy Isten ismerete valamiképp jelen kell legyen a nem keresztény helyeken, például a más vallások világában is.
(3) Ezeken a helyeken azonban csak akkor lehet jelen, ha Isten kinyilatkoztatta magát. (A természetből és a lelkiismeretből levonható következtetéseken túl is.)
Hogyan hihetnek mégis azok, akik nem hallottak a kereszténység Istenéről? Az egyik válaszlehetőség az anonim kereszténység teológiája. Létezik a “hivatalos keresztény”, aki ismeri és követi Jézus tanításait és az egyházhoz tartozik. Ám olyanok is léteznek, akik soha nem hallottak az evangéliumról, mégis Isten kegyelmében élnek: őket nevezi ez a felfogás anonim keresztényeknek. Az anonim keresztények tudtukon kívül is a keresztény erkölcsöt követik: szeretik felebarátjukat, igazságosan cselekszenek, a lelkiismeretük hangját követve élnek. Az ilyen ember bizonyos formában már találkozott Istennel, még ha nem is explicit módon történt ez a találkozás. Azaz nem kerüli ki Krisztust az üdvösség tekintetében, csak direkt módon nem volt lehetősége Őt megismerni. Nem mondhatjuk rá, hogy a "kereszténységen kívül" nyeri el az üdvösséget, hanem úgy van rajta belül, hogy erről nincs is közvetlen tudomása.
Egy másik megközelítésre példa a természeti szentség elve (“Natursakrament”). Ebben a kontextusban a különféle vallások Isten üdvözítő munkájának eszközei lehetnek. A katolikus teológia szerint ugyanis a szentségeknek (például a keresztségnek vagy az úrvacsorának) üdvösséget érintő, nélkülözhetetlen haszna van. Sok katolikus teológus vélekedik úgy, hogy már a kereszténység előtti világban is lennie kellett olyan szertartásos műveleteknek, amelyek ebben az értelemben az üdvösséget szolgálták. Például ilyen a körülmetélkedés az Ószövetségben, mint ami szövetségkötést jelentett az Istennel. Feltételezik azt, hogy ilyesminek a pogányok között is lennie kellett, és az ilyen szertartást “természeti szentségként” fogták fel. Ennek a szentségnek a magját is - még ha csak implicit módon - az Üdvözítőben való hit alkotja.
Nos, hosszasan lehetne még sorolni a különféle teóriákat, amelyek szerintem mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megágyazzanak a nem keresztény világban élőknek, nehogy a kárhozatba kerüljenek saját hibájukon kívül. Érzékelek én ebben egy nagy adag megfelelési próbálkozást is a mai szekuláris és plurális kihívásokra. Noha egészében nekem nem áll össze ez a kép, nem tagadom, vannak benne szimpatikus elemek - de túlságosan a szinkretizmus szakadékának szélén táncol. Ha most egyelőre lenyeljük a békát és helyben hagyjuk azt az állítást, hogy a nem keresztények a saját vallásaik keretében maradva is üdvözülhetnek, a nagy “mentőakcióval” kapcsolatban azonnal felmerül egy kérdés: mi értelme van akkor a kereszténységnek és a kijelentett üdvtörténetnek, ha azon kívül is lehet üdvözülni? Mi értelme volt elküldeni a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot, ha ezt mellőzve is elérhető a lényeg? Erre ugyancsak van olyan válasz, ami a fenti koncepciók keretében fogalmazódott meg, de a bejegyzés túl hosszú lenne, ha ebbe most belebocsátkoznék. Innen folytatom legközelebb.
Nagyszerű a felvetés. A kereszténységen belül legalább három forgatókönyv él párhuzamosan arról, hogy mi lesz a nem hívővel, illetve a bűnössel.
VálaszTörlés1. Meghal bűneiben, és annyi, nem jut örök életre.
2. Örök életre jut, azaz örök büntetésre. (Ezen belül további alváltozatokkal.)
3. Ugyanoda jut az örök életben, ahova mindenki más, Isten végtelen szeretetének köszönhetően.
Ezeket a forgatókönyveket párhuzamosan használjuk és emlegetjük, hol az egyikkel, hol a másikkal érvelünk.
Amennyire tudom, senki nem tud végső igazságot a témában, ellentmondó támpontjaink vannak. Még Jézus sem fogalmaz egyértelműen.
Pedig a hit hirdetése szempontjából messzemenő jelentőséggel bír, hogy valójában mi mit tartunk a legvalószínűbbnek. Az 1. forgatókönyv pl. vonzóvá teheti az ateizmust és a bűnt, hiszen ha meghalsz, és nem bűnhődsz örökké, miért ne vétkeznél a földön annyit, amennyi jól esik? Ha meghalsz örökre, akkor tök mindegy, hiszel-e Istenben, sőt jobban jársz, ha nem hiszel, mert egyszerűbb, gubancmentesebb lesz az életed.
Ha a 2. forgatókönyvben gondolkodunk, akkor tényleg kirekesztjük a kereszténység előtti embereket, vagy nem tudunk az esetükre mit mondani. A mai emberiség több, mint felét is kirekesztjük, és ez tényleg furcsa istenképet eredményez. Ez lenne a végtelen szeretet?
A 3. forgatókönyv pedig leértékeli a keresztény élet hozzáadott értékét, hiszen a végtelenül szerető Isten úgyis mindenkit üdvözít... Az első órától a szőlőben dolgozó munkás pont annyit kap, mint aki az utolsó percben érkezett, meg mint aki akart, de soha nem ért oda, sőt aki nem is akart odaérni... Már-már abszurd, ha végigvisszük a gondolatot. Akkor mire önkorlátoznak a keresztények? Megbolondultak?
Egy ötlet: ha Isten szabályai a földi boldogságunkat is elősegítik az örök boldogság mellett, akkor a szabályok betartása nem haszontalan erőfeszítés, hanem örömre vezet. A kereszténység nem kerül semmibe (hosszú távon, komplexen), hanem földi haszonnal is járó életforma. Kereszténynek lenni a legvonzóbb és leghasznosabb dolog már a földön is.
Kétségeitek vannak? Érthető. Az érvelés arra emlékeztet, amit menekültügyben adnak elő: a menekültek állítólag nem költség, hanem hosszú távú haszon. Oké, ezek szerint aki nem fogad be menekülteket, hosszú távon kártérítést kérhet, az elmaradt haszon miatt? (De legalábbis, miért kéne büntetést fizetnie azért, hogy saját döntése alapján lemarad a haszonról.)
Aki nem lesz keresztény, az hosszú távon kompenzációt kérhet az életéből kimaradt öröm és boldogság miatt? Igaz, ilyen alapon a vállalkozásba nem kezdők is kérhetnének kompenzációt az elmaradt profitért. Aki elásta a tálentumát, az jogosult a tálentumot forgatók hasznára?
Hogy látjátok ezt?
"Hogy látjátok ezt?"
TörlésÉn úgy látom, hogy a kommented első fele (a három pont felsorolásáig), és az utána következők nincsenek szerves összefüggésben egymással, még ha bizonyos szálakon össze is kapcsolod őket. :-)
A három pontod korrekt: valóban kb. ez az értékkészlet az, amiből választhatunk. Ugyanakkor a harmadik pontban felvetett kérdés ("mire önkorlátoznak a keresztények?") kap egyfajta választ az anonim kereszténység tanában. Illetve a következő részben megpróbálom leírni, ha mégis lehet üdvözülni a kereszténységen kívül (ami nem jelenti azt, hogy Jézuson kívül!), akkor minek egyáltalán hirdetni az evangéliumot? Minek a kereszténység, mint olyan?
Ami számomra egyre inkább egyértelmű, hogy az első két pontodat nem lehet komolyan venni, mert szöges ellentétben áll Isten szeretetével, sőt szándékaival is, akiről azt olvassuk, hogy azt szeretné, ha minden ember üdvözülne.
Sytka folyton direkt olyan témákat keres, amivel borzolhatja a hozzám hasonló fundamentalista keresztények idegeit. :)
VálaszTörlésA kérdés némileg érinti az áteredő bűnösség ill. bűnös természet kérdését - azaz van-e ilyen egyáltalán, vagy minden ember csak a saját erkölcsi bűne miatt veszik el, nem pedig elve elveszetten születik meg (ez egyébként a "üdvözülnek-e a kisgyerekek/szellemi fogyatékosok", és "Jézus ha teljesen ember volt, hogyhogy nem örökölte a bűnös természetet?" kérdést is érinti). Ez aztán összefüggésben áll a történelmi Ádám és Éva létezésével, valamint azzal, hogy volt-e más ember is rajtuk kívül (emellett szintén lehet érvelni, a Genezis 1-2 teljesen szó szerinti olvasásával), vagy pedig minden ember tőlük származik, mind első emberpár. És az is kérdés persze, hogy ha azt mondjuk, hogy az ember nem eleve kárhozatra születik, hanem a kárhozat csak a tudatos, morálisan felróható bűn miatt van-e, akkor Isten törvényének nem ismerete morális felmentést ad-e, és segít-e elkerülni a végső kárhozatot? Vagy a saját lelkiismeret (ami viszont nem abszolút, hanem formálható külső és belső tényezők által is) elleni bűn számít-e az ítéletkor majd? A kérdésekre adott válaszok általában ugyan megoldanának egy-két dolgot, de a szerteágazó következmények miatt legalább annyi további kérdést vetnek fel. Extrém esetben még amellett is lehetne érvelni, hogy az evangélium hirdetése káros, mert ha az emberek tudatlanságban vannak hagyva, akkor nem vonhatók felelősségre és így nem kárhoztathatók, ha pedig valaki megismeri az evangéliumot, de rossz döntést hoz, akkor elkárhozik, vagyis az evangélium hirdetése konkrétan emberek elkárhozását segíti elő (ami nyilvánvalóan nevetséges következtetés, tehát a kiindulópont is rossz, és persze ellentétes Pál tanításával is).
Ezek a kérdések szerintem érdekesek, megpróbáltam elég sok alternatív értelmezést végiggondolni, de tipikusan nem sikerült igazán jó megoldásokat találni - viszont arra jutottam, hogy pusztán a Bibliai szöveggel (ha egy kicsit félretesszük a tradicionális értelmezéseket) elég sok nem ortodox scenario mellett is lehetne érvelni. Én minden olyan megoldást, ami végül univerzalizmusba csúszik, értelmetlennek látok, miközben azzal a rideg felfogással sem tudok azonosulni, hogy mindenki elkárhozik (gyerekek, stb.). Egyes keresztény irányzatok szerint egy nem hívő ember egyáltalán nem tehet semmi jót sem, semmilyen cselekdete nem tetszik Istennek, minden lélegzetvétele bűn, csak Isten haragját provokálja ki. Ha ezt a rideg felfogást még a predesztinációval is összekombináljuk, akkor a végén egy keresztény már szinte egy nyomasztó rémálomban él (és sokan sajnos kb. így gondokodnak): a hívő "szellemileg" halott zombikkal van körülvéve mindehol, akik nagyrészt a pokolra vannak predesztinálva.
A blog egyik célja az egészséges provokáció. Ahogy valaki mondta Jézusról, nem tudott úgy leülni egy asztalhoz, hogy azzal ne botránkoztasson meg embereket. :-) Szerintem a személyeskedésmentes, de provokatív témafelvetés gondolkodtat. Tudom, hogy tudod, csak ez nem a te kivételesen higgadt fundamentalizmusodnak szól, amit bár el nem fogadok, de értékelem a jelenlétét. ;-)
Törlés"Extrém esetben még amellett is lehetne érvelni, hogy az evangélium hirdetése káros, mert ha az emberek tudatlanságban vannak hagyva, akkor nem vonhatók felelősségre és így nem kárhoztathatók"
Igen, állítólag bennszülöttek egyszer válaszoltak is valami ehhez hasonlót a hozzájuk érkezett misszionáriusoknak, miután megértették az evangéliumot: "Minek mondtátok el nekünk?". A tudatlanság mintha néha jobban esne, puhább, kiszámíthatóbb lenne a tudásnál. Mégis, Isten úgy alakította a valóságot, és benne a (normális) embert, hogy szomjazzon a válaszokra. Sajnos éppen ezen a téren (is) látni a mai emberek tunyaságát, hogy megelégszenek a lekerekített és jónak tűnő feleletekkel. (Ld. fundamentalizmus - bocs, ezt nem tudtam kihagyni :P)
"Én minden olyan megoldást, ami végül univerzalizmusba csúszik, értelmetlennek látok, miközben azzal a rideg felfogással sem tudok azonosulni, hogy mindenki elkárhozik"
A legtöbben, akik foglalkoznak olyasféle témákkal, mint pl. a vallásközi párbeszéd, vagy a vallások egymásra hatása, ide jutnak végül. A napokban olyan hivatalos keresztény dokumentumról is olvastam, aminek éppen ez volt a végső konklúziója: valahogy lehet üdvösségre jutni a kereszténységen kívül is (de nem Jézuson kívül!), ugyanakkor a krisztológia miatt nem szabad feladni a kereszténység határait és hagyni elvtelen szinkretizmusba csúszni a dolgokat. Tulajdonképpen valamiféle határvonal-keresés zajlik ezen a téren, néha mindkét oldalon túlzásokkal... de mindez szerintem nagyon érdekes és látok benne értéket is. Pláne egy olyan Európában, ahol a vallások mentén is egyre inkább kialakulhatnak konfliktusok.
"Igen, állítólag bennszülöttek egyszer válaszoltak is valami ehhez hasonlót a hozzájuk érkezett misszionáriusoknak, miután megértették az evangéliumot: "Minek mondtátok el nekünk?"."
TörlésEnnek a törzsnek nyilván nem volt szava a hazugságra, mert akkor azt kérdezték volna, hogy "Minek hazudtok nekünk?"
"A tudatlanság mintha néha jobban esne, puhább, kiszámíthatóbb lenne a tudásnál." Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az ártatlanok (hiszen senki sem tudatlan:-) kárhoztatása (akár a tudással, gnózissal?) nem igazán irgalmas cselekedet. Bezony!
Balivi
Ajánlanék egy jó írást a témában:
VálaszTörléshttp://www.sapientia.hu/hu/system/files/Krisztus_kegyelme_strukturai.pdf
Ez az első kommentem itt szóval üdvözlök mindenkit!
VálaszTörlésNekem személy szerint ebben a témában egy inkluzitív álláspont látszódna a legtökéletesebbnek. (az exluzitivizmus túl intoleráns)
Miszerint a keresztény út a leghatékonyabb az istenismeret és hit szempontjából. És így a legkönnyebb út más vallásokhoz viszonyítva, tehát igenis van értelme az evangélium hirdetésének.
Viszont ettől függetlenül nem jelent kárhozatot más vallás követése sem, az is lehet legitim üdvút, mert jelen van ott is egy bizonyos fokú ismeret az üdvösségről, Istenről. Különösen a többi világvallásban.
Avagy megvan a két út amiről Krisztus beszélt. Az egyik út amin az elsősorban ott van a kereszténység, aztán ezt követi a többi világvallás változó sorrendben, legvégül pedig jönnek a jóerkölcsű ateisták. Míg a másik úton ott vannak az erkölcstelenek.
A sorrend pedig azért lényeges mert könnyebb lemorzsolódni hátolról. És áttérni a másik útra.
Például könnyebben morzsolódik le egy ateista mint egy buddhista, és könnyebben egy buddhista mint egy keresztény.
A katolikusok egy koncentrikus körrel szokták ezt az egészet jellemezni ahol természetesen legbelül van a katolikus egyház, aztán második körben vannak a protestánsok és más keresztények, utánuk meg jönnek a más vallásúak és végül a jóerkölcsű ateisták.
Aztán a más vallásúak köre is fel van osztva a katolikusok részéről. Első helyen a judaizmus, amit követ az iszlám, aztán jön a hinduizmus, és vegül a buddhizmus utoljára mert ott nincs személyes istenkép.
Egyébiránt tudnám ajánlani ezt a könyvet, met erősen a témába vág:
https://moly.hu/konyvek/liptay-lothar-a-keresztenyseg-viszonya-mas-vallasokhoz
Kedves Nikopol!
TörlésSajnos nagyon megkésve, de üdvözöllek a blogban! :-)
"Viszont ettől függetlenül nem jelent kárhozatot más vallás követése sem, az is lehet legitim üdvút, mert jelen van ott is egy bizonyos fokú ismeret az üdvösségről, Istenről. Különösen a többi világvallásban. "
A kérdés természetesen itt az, hogy mit jelent a "bizonyos fokú" a mondatodban? Mennyire ismerheti meg a kereszténység szerinti Istent valaki, aki egy gyökeresen más világnézetben éli az életét? Itt nem csupán arról van szó, hogy pl. egy hindu más istenségekben hihet: az egész vallása teljesen más alapokon áll, sőt a fizikai valóságot sem úgy képzeli, ahogyan mi.
Lothar könyvének ajánlását köszönöm, épp mostanság olvastam ki - részben ő inspirált ennek a sorozatnak a megírására. :-)
Igen ez jó kérdés! Erre egzakt választ nem tudok adni.
TörlésDe azt látom hogy egy másik vallás őszinte képviselőjéről azt állítani, hogy teljes tévelygésben van egyszerűen tarthatatlan álláspont.
"Mennyire ismerheti meg a kereszténység szerinti Istent valaki, aki egy gyökeresen más világnézetben éli az életét?"
TörlésAz összehasonlító vallástudomány mintha azt mutatná hogy minimálisan mindenképpen. Én legalábbis ezt látom. Persze még tényleg rengeteg minden tisztázásra vár.
"De azt látom hogy egy másik vallás őszinte képviselőjéről azt állítani, hogy teljes tévelygésben van egyszerűen tarthatatlan álláspont."
TörlésEzzel egyetértek, sőt még fokoznám is: meglehetősen nagyképűség úgy vélekedni keresztényként, hogy itt rajtunk kívül mindenki sötéten ostoba volt az elmúlt több ezer évben, és nem értett meg semmit, mert nem volt kezében a Biblia. Olvasva Buddha meglátásait, vagy éppen Lao-ce bölcs tanításait, keresztényként is fel kell fedezni és elismerni, hogy nagyon is értékelhető mélységekbe jutottak ezek az emberek. Tehát abban igazad lehet, hogy valamiféle minimális istenismeret a rendelkezésükre állhat.
Nekem az egyik AHA-élmény ezzel kapcsolatban a teológián az volt, amikor Szűcs Ferenc professzor magyarázta a Máté 25-öt. A tíz szűz és a talentumok példázata azokra vonatkozik, akiknek van ismeretük (olajuk, talentumuk) Istenről. Ők (öhm... mi :) ) aszerint ítéltetnek(ünk) meg, amit ezzel az ismerettel kezdtek(ünk).
VálaszTörlésAztán összegyűjt az Emberfia "minden népet" (azt a minden népet, akikhez a tanítványokat küldi Jézus a missziói parancs kapcsán), és szétválasztja őket jobb és bal keze felől, a jó/rossz cselekedeteik alapján.
Vagyis akinek nem volt alkalma megismerni Jézus Krisztust, az a jószándékú cselekedetei folyamán kerülhet az Isten országába.
Ezzel párhuzamosan azt is hozzátette, hogy a keresztyének számára nem ez a mérce, hiszen akkor a cselekedeteinkért kapnánk az üdvösséget. Pedig milyen sok igehirdetés szól erről, totál fals módon....