2017. március 26., vasárnap

Pál, a rabszolgaság támogatója - problémák Pállal (4)

Szabadságorientált korunkban többször is találkoztam már azzal a kritikával, amivel Pál apostol személyét próbálják hitelteleníteni: úgy tűnik, az apostol legalábbis cinkos némaságával támogatta a rabszolgaság intézményét. Miért nem szólalt fel Pál az ilyen gonosz gyakorlat ellen? Hogyan nézhette el, hogy emberek más emberekkel úgy bánjanak, mintha a tulajdonuk volna? És ami még rosszabb: hogyan volt képes még engedelmességre is felszólítani a rabszolgákat?

A Didakhé egyértelműen kimondja: "Szolgák, vessétek alá magatokat uratoknak!" Szent Ágoston pedig úgy látta, a rabszolgaság Isten eszköze, hogy ezzel megalázza és fegyelmezze az engedetleneket. Könnyű lenne persze mind a Didakhétól, mind Ágostontól elhatárolódni azt mondván, hogy az ő írásaik nem részei a bibliai kánonnak, így Istentől ihletettnek sem tekinthetők. A helyzet ugyanakkor az, hogy mindkettőjük gondolatai Pál apostol írásaiban gyökereznek. Pál volt az, aki írásaival sokak számára lehetőséget adott a rabszolgaság igazolására, ám a kérdés mégsem az, hogyan használták fel Pált az őt értelmezők - akik egyáltalán nem biztos, hogy helyesen értették meg Pál szavait -, hanem inkább az, hogy maga az apostol mire törekedett, amikor a leveleit megalkotta? Tényleg azt kívánta tanítani, hogy egy ember egy másik embert megalázzon?



Azt mindenesetre valóban el kell ismerni, hogy Pál sosem szólalt fel explicit módon a rabszolgaság ellen. Soha nem mondta sehol, hogy kerek perec morálisan elfogadhatatlan, ha valaki egy embert saját tulajdonaként kezel. Nem olvasunk tőle olyat, hogy a rabszolgaságot annak helytelen erkölcsi alapállása miatt fel kell számolni. Mielőtt azonban valaki felháborodottan az asztalra csapna emiatt, szerintem fontos néhány dolgot tisztába tenni az egész kérdés kapcsán. Ugyanis alapvető eltérések vannak az amerikai filmekből számunkra ismerős rabszolgaság és a Pál idejében működött intézmény között. Feltételezem, hogy Pál mai olvasóinak fejében főként az előbbi jelenik meg, ha a rabszolga kifejezést hallják, ám az apostoli levelekben utóbbiról van szó. A római kori rabszolgaság nem az amerikai gyapotszedő négerek világa volt. Egy etnikailag színes embertömeget kell elképzelnünk: latinok, görögök, szíriaiak, etiópok, de még szőke, kék szemű germánok is lehettek rabszolgák. Ellentétben a későbbiekkel, az akkori rabszolgák arra is lehetőséget kaptak, hogy szabadságukat kiváltsák, azaz még keresettel is rendelkezhettek. A római rabszolgák tanulhattak is, némelyikük pedig műveltebb volt a saját uránál - persze az igazság az, hogy a többségre nem ez volt a jellemző. Végül a törvények lehetővé tették, hogy egy rabszolgának saját tulajdona lehessen és külön negyedben lakjon, mint a gazdája.

Mindezzel persze nem azt kívánom állítani, hogy rabszolgának lenni abban az időben kész élvezet volt - csak árnyalni akartam a képet, ami talán a mai ember fejében él a rabszolgasággal kapcsolatban. Az igazság az, hogy a fenti lehetőségek ellenére azért sokan nagyon durván bántak a rabszolgáikkal. A családtagokat elszakították egymástól, a fiatal fiúkat szexuális segédeszköznek használták, és bármikor büntetlenül ki is végezhették a rabszolgáikat, akiket többnyire "beszélő szerszámoknak" neveztek. A szokásos dulosz (szolga) kifejezés mellett a sokkal durvább androposz (emberlábú) gúnynevet is alkalmazták rájuk, ami egyébként a tetrapodosz (négylábú) állatok mintájára használt szó.

A római rabszolgaság tehát nem volt piknik még akkor sem, ha jelentősen különbözött az amerikai rabszolgaságtól. Egy római rabszolga is kemény megaláztatásokon és embertelenségeken ment keresztül - és Pál nagyon jól tudta ezt. Éppen itt kezdődnek a mi problémáink Pállal: látta a borzalmat és szenvedést, és mintha mégsem tett volna ellene semmit. Hogyan beszélt tehát Pál a rabszolgaságról? Valóban mondhatjuk-e azt, hogy elismerte és helyben hagyta az akkori szokásokat?

Az első, amit nem nehéz észrevenni, hogy Pál a szolgaság fogalmát nagyon gyakran szellemi értelemben kezelte. A szolga nem olyasvalakiként jelenik meg Pál írásaiban, mint aki egy másik embert szolgál, hanem sokkal inkább valamiféle nagyobb szellemi hatalom alávetettjeként. Megtérés előtt például az ember bálványoknak szolgálhatott, illetve a bűn szolgája volt, ám ezekből Jézus követése megszabadítja. Ám a dolog ezzel nem ér véget. A keresztény szabadság Pál teológiájában ugyanis tulajdonképpen szolgaság, csak "egy másik mester", azaz Jézus Krisztus szolgálata alatt. Ha egy keresztény Jézust tartja mesterének és önmagát Krisztus szolgájának, ebből pedig az is következik, hogy a másik embert is szolgálni kívánja.

A páli teológia gondolatköre mögött Izrael egyiptomi szolgaságának tapasztalat húzódik meg. Isten az exodus során megszabadította saját népét az egyiptomi rabságból, de ez a szabadság nem a korlátlan és teljes függetlenséget jelentette, hanem Isten szolgálatát. Másként fogalmazva a megszabadítás aktusa azt jelentette, hogy Izrael egy gonosz úr szolgálatából egy jó Úr szolgálatába lépett át. Mintha Pál hasonlóan gondolkozna erről: nem hisz a teljes függetlenségben, mert szerinte az embernek valakit mindenképpen szolgálnia kell. Ez olyannyira elkerülhetetlen, hogy a mai liberális világban is épp úgy igaz, mint Pál idejében az volt. Bob Dylan ismert sorai pontosan erről szólnak: "Lehet az ördög vagy az Úr - de valakit szolgálnod kell." A független szellem, az emberektől való teljes szabadság szerintem mese habbal és nem több. Ilyen soha nem volt és soha nem is lesz. A keresztény ember úgy szabad, hogy szolgája Istennek - a kettő egyszerűen csakis együtt képzelhető el.

Mindez az egyik oka lehet annak, hogy Pál nem fogalmaz meg tisztán és egyértelműen érveket a rabszolgasággal szemben. Kortársaihoz hasonlóan élesen látta saját társadalma felépítését és a mögötte meghúzódó szellemi realitásokat. Ha valaki megtért abban az időben, az egyáltalán nem garantálta számára, hogy a szociális státusza varázsütésre meg fog változni. Ha szingli vagy és keresztény leszel, attól te még szingli maradsz. Ha szolga vagy és megtérsz, ettől még nem válsz társadalmi értelemben automatikusan szabaddá. Az evangélium nem a társadalmi pozíció megváltozására hat, de radikális változást idézhet elő a másik emberhez való viszonyunk tekintetében. Valami ehhez hasonló keretben gondolkodhatott Pál is egy olyan társadalom közepén, amelynek fennmaradása és létfenntartása egyébként a rabszolgaság intézményére épült. Az ókori viszonyok ismeretében nehéz vitatni, hogy az akkori világ működése és stabilitása megszűnt volna, ha a rabszolgaságot egyszerűen felszámolják a kereszténység hatására. Egy ilyen szociálisan összetartó intézmény eltüntetése nyilvánvalóan sok időt és előkészítést vesz igénybe, és a rabszolgaság hiányát valahogyan orvosolni kell. Ahogy szellemi értelemben sincs szabadság szolgaság nélkül (mert a megszabadult ember Krisztus szolgájává válik), úgy társadalmi értelemben sem elég csupán a rabszolgaságot felszámolni - valami kell a "helyére" is.

Szerintem Pál teológiájában már mutatkozik egyfajta progresszivitás ebben a tekintetben! Én úgy látom, hogy vannak az apostolnak olyan kijelentései, amelyek a rabszolgaság csökkentésére tesznek kísérletet, ezzel pedig mintegy előrevetítik azt az irányt és folyamatot, ami a társadalmi szabadság felé mutat. Ilyen például az, amikor az urakat és a rabszolgákat egymáshoz kívánja közelíteni, például abban, hogy az úrvacsorát megosztják egymással. A római etikett szerint egy rabszolgának csendben állva kellett végignéznie, ahogy ura elfogyasztja az ételt, de a krisztusi hozzáállás azt diktálja, hogy együtt egyenek egymással közösségben, ami egyfajta egyenlőséget is takar. Ráadásul - fogalmaz Pál - Jézusban nincs sem férfi, sem nő, sem görög, sem zsidó, ahogyan úr és rabszolga sem. Ezek a szavak számomra arra utalnak, hogy bár Pál nem tiltakozott határozottan a rabszolgaság ellen, de teológiájával mintegy előkészítette azt a terepet, ami egy nagyobb szabadság felé mutathat. Pál nem akarta egy az egyben felszámolni a rabszolgaság intézményét, de felvázolt egy olyan etikai hozzáállást, ami megnyitja a kaput ennek lehetősége előtt. Ahogy Richards és O'Brien írja:
"Manapság azért bántjuk Pált, mert szerintünk rosszul viselkedett a rabszolgaság tekintetében, hiszen nem volt olyan radikális, amilyennek lennie kellett volna. Ám saját kortársai véleménye szerint Pál azért viselkedett rosszul, mert nem volt elég konzervatív, hogy ezzel gyülekezete tagjainak megfeleljen."

2017. március 23., csütörtök

Az e-christianus felemelkedése

Egy kissé túlzás, de egyre kevésbé lesz az: ha nem vagy fent valamiképpen az interneten, akkor jó eséllyel te nem is létezel. A páli teológia "újember-óember" paradigmájának mintájára egyre inkább beszélhetünk a keresztények "online" és "offline" személyiségéről. Ő az, akit mi teremtettünk magunkban, magunknak.

Borzasztóan közhelyes lenne hosszasan elmélkedni arról, hogy az internet mekkora szerepet játszik az életünkben, mert ezzel kapcsolatban elegendő egyetlen rövid megjegyzést tenni: egyre nagyobbat. Az általam ismert keresztények életében sincs ez másként, akik kereszténységük egy részét “netre teszik” és a virtuális kirakat fényei között élik meg. Igeverseket osztanak meg másokkal, keresztény összejöveteleket reklámoznak, hívő tematikájú fórumokban kommentelnek, és még a Bibliát is mobilapplikáción keresztül olvassák.

Önmagában ez még nem okoz problémát, mondhatni az információs alapú társadalom természetes velejárója, amely egyszerre tehet függővé és nyújthat opciót az intelligens kommunikációra. Ám miközben saját véleményünket formáljuk meg az interneten keresztényként, talán nem tudatosul bennünk, hogy a virtuális tér is formál bennünket, pontosabban arra ösztönöz, hogy kiformáljunk magunkban valamit, amit talán online személyiségnek nevezhetnénk. Az interneten aktív keresztényeknek így már nemcsak az óember-újember relációban kell gondolkodniuk, hanem az online-offline jelenlétük kettőssége is feladatot adhat nekik. Egy ismerősöm szociológiai szakdolgozatot akart írni a jelenségről, amiben összeveti a keresztény ember online és offline oldalát, számba véve azonos és eltérő pontjaikat. Sajnos a kutatásból nem lett semmi, pedig a gondolat abszolút aktuális és érdekes is: nosza, felvetem, hátha mégis megírja valaki!

A dolog magára vonja a figyelmet. Mintha csak egy újfajta, virtuális keresztény ember teremtésének lennénk tanúi, amely folyamat furcsaságát az adja, hogy itt nem Isten, hanem mi vagyunk saját magunk megalkotói. Úgy is kifejezhetjük, hogy offline valónk alkotja meg online valónkat, saját képére és hasonlatosságára: és ímé, a keresztény ember megteremté saját maga online-verzióját, és látta, hogy ez jó. A hús-vér valóságban élő személyiségünk virtualizálódik, mintegy leképezve magát a világhálóra. Önteremtésünk pora azonban nem egy maroknyi agyag, hanem a virtuális valóság különféle elemei. Édenkertünk, mely számos információforrás azonnali megnyitását ígéri, ezáltal elárasztva bennünket szövegek, zenék, filmek színes és lenyűgözőnek tűnő gyümölcseivel, agyunkat állandóan stimuláló virtuális zamatokat kínál. Ám kígyó is tekereg benne, ami azt súgja, hogy ki se akarjunk lépni ebből a világból, mert ami a Kerten kívül van, az unalmas, közömbös és érdektelen.

Ez tehát az e-christianus felemelkedése, akit a homo religiosus alkotott meg saját maga extrapolációjaként. Ő az a keresztény, aki ideje jó részét és ezáltal "hívőségét" is már az online világban éli meg. Az e-christianus blogokat ír vagy olvas, anonim fórumokban fejti ki a véleményét, ami bizony képes megmutatni személyisége árnyoldalait is. Az átlagosnál kritikusabban tud viselkedni a virtuális térben. Néha az e-christianus olyanokat mond vagy ír, amilyeneket offline teremtője sosem mondana az igazi valóságban. De nem is olyan, mint az, aki megalkotta. Csak eltorzultan hordozza saját offline képmását, és néha az az ember benyomása, hogy igen messzire képes eltávolodni attól. Az e-christianus, mint online keresztény bár teremtmény, akibe önmaga interneten kívüli verziója lehelt életet, de néha messzire sodródik valós természetétől.

Persze vannak neki erősségei is. Például gyakran őszintébb - még ha metsző őszinteség is ez -, mint offline teremtője. Ez sokszor inkább az anonimitása velejárója, mintsem valódi jellembeli sajátosság. Az e-christianus sokféle forrásból tájékozódik, és a sok fórumozás miatt vitaképessé is válhat, vagy legalábbis megtanulja “mitől döglik a légy” egy késhegyre menő vitában. Fontosak számára a beszélgetések, bizonyos értelemben még talán fontosabbak is, mint offline megalkotójának, ami azért - legyünk őszinték -, meglehetősen szomorú dolog. Mivel az e-christianus a virtuális térben él, semmibe nem kerül neki, hogy alaposan körbenézzen a különféle felekezetek piacán és többféle tematikájú oldalt, blogot, fórumot is követ, amely nem kizárólag az ő felekezeti preferenciája alapján működik. Ezt offline világában nagyon nehezen tehetné meg, itt viszont képes nyakig merülni az adott lehetőségekben, és sajnos sokszor azt hiszi, ezáltal jól meg is ismeri az övétől eltérő emberek gondolkodását.

Az e-christianus természetesen híreket is olvas, nem csak a Bibliát. És bizony elvárja, hogy az őt tanító pásztor vagy más befolyásos személy vele azonos műveltségi szinten álló, a blogok és közösségi oldalak világában otthonosan mozgó ember legyen. Olyan valaki, aki az igehirdetéseiben képes megszólítani offline személyiségét, az pedig majd fazekasmesterként formálja az e-christianus gondolkodását.

A helyzet az, hogy ma már a többségünk e-christianus is. Megalkottuk magunkból őt magunknak.  Vajon mennyire bánunk tudatosan a saját teremtményünkkel? Mennyire más online-oldalunk az offline-oldalunkhoz képest, és nevezhetjük-e a kettő távolságát egészségesnek? És mennyire számolnak az e-christianusokkal azok az offline prédikátorok, akik a szószéken állva prédikálnak, akik emberekkel foglalkoznak, vagy valamiképpen szemléletformáló munkát végeznek az egyházban? Jó lenne, ha egyre inkább gondolnának rájuk, mert az is elképzelhető, hogy egy idő után nem is az offline személyiségünk fog erősebben hatni az online személyiségünkre, hanem a bennünk lakó teremtmény, az e-christianus formálja majd saját teremtőjét. No persze, amíg mindkettő a nagybetűs Teremtő befolyása alatt áll, talán nem lesz nagy gond.

2017. március 19., vasárnap

Lépj rá Jézusra!

Vannak olyan filmek, amelyeket nem egyszerűen megnéz és átél az ember, hanem hazaviszi magával és napokig rágódik rajtuk. Martin Scorsese évtizedek óta dédelgetett filmterve Suszaku Endo klasszikus regénye alapján most vászonra került, és ilyen film lett belőle: amit meg kell nézni és utána haza kell vinni, mert az ember úgy érzi, nincs is más választása. Talán nem is dönthet erről.

Két jezsuita hittérítő indul Japánba, mert az a hír járja, hogy egykori mesterük és tanítójuk, Ferreira atya az állami üldöztetések nyomására megtagadta a hitét, s ezzel veszélybe sodorta a kereszténység terjedésének lehetőségét a szigetországban. A két fiatal pap egyszerre kívánja tovább folytatni a misszionáriusi munkát és megtalálni az atyát, hogy tisztázza a hihetetlennek tűnő aposztázia vádja alól. A japán katolikus szépíró, Suszaku Endo "Némaság" című regénye önmagában rendkívüli erejű és hiteles könyv, amely az egyháztörténelem egy kevésbé dicsőséges pillanatát dolgozza fel, miközben valójában nem ez a célja, hanem sokkal inkább lélektani drámát ad az elkötelezett hit és az árulás egymással szembefeszülő küzdelméről. A kérdés ilyenkor mindig az, mihez kezd a filmművészet az irodalommal, azaz mennyire tudja hitelesen visszaadni a nagyvásznon azt, amit a papír csendes sorai magukban foglalnak?

Martin Scorsese válaszolt erre a kérdésre és úgy néz ki, mélyen megértette a könyvet. Nagyon-nagyon ritkán mondok én ilyet, ám most szemernyi kétségem sincs felőle, hogy ezt kell tegyem: a Némaság, mint film semmivel sem rosszabb a könyvnél! Scorsese olyan érzékenyen és elképesztő tehetséggel ragadta meg a témát, hogy azzal simán felnőtt Endo szintjére, ami óriási teljesítmény. Közben pedig amerikaiként sem csábult el, hogy hollywoodivá tegyen egy karakterisztikusan japán stílusú alkotást, és nem értelmezett át kulcspontokat a történetben, hogy a CGI-orgiában fuldokló, popcornzabáló nyugati mozinéző kedvéért felvizezze a regényt. Ilyesmiről szó sincs, egy szikrányi megalkuvást sem érezni a levegőben. Amit itt kapunk, hogy az arcunkba tolnak egy könyörtelenül naturális, nyomasztóan hosszú két és fél órát, amely egyre sűrűbbé válik, és olyannak mutatja az egykori jezsuiták kálváriáját, ahogyan az a valóságban is történhetett. Akadt néhány jelenet a filmben, amikor úgy éreztem, hogy a sötét moziteremben betonból van a levegő. A film néhol egészen rátelepszik az ember lelkére.

Ehhez még az is hozzájárult, hogy a filmnek gyakorlatilag zenéje sincs. A néző nem kap semmiféle lélekápoló feloldozást, itt nincs helye a fellélegzésnek, hanem együtt sodródunk a szereplőkkel a kikerülhetetlen kérdések felé: vajon meddig lehet bírni a nyomást? Lehetséges-e egyáltalán elkerülni az Isten elárulását, elképzelhető az, hogy ilyen helyzetben az ember ne tagadja meg a hitét? És ha mégis megteszi, akkor végleg lezárul-e mögötte minden út a némának és közömbösnek tűnő Istenéhez, aki nem segített rajta? Vajon ha engem kérnének meg arra, hogy tapossak rá sáros lábbal Jézusra, akiről tudom, hogy nem fog megszabadítani egy ilyen helyzetben, megmozdítanám-e érte a lábamat?

A Némaság nem történelmi film, hanem sokkal inkább lélektani. Az árulás anatómiáját adja egy zseniális könyvből készült kiváló feldolgozásban. Nem könnyű szórakozás, és nem is annak készült, hanem kihívásként álmodták vászonra. Tartok tőle, hogy az egyre szekulárisabb európai nézőközönség soraiban nem is fog talán túl nagy népszerűségre szert tenni, hiszen a posztmodern ember lassan már azt sem érti, mi értelme egyáltalán hinnie valamiben. Ez a film pedig a hittagadás tagadása, mert amiben igazán hiszünk, az velünk marad egészen a sírig - és azt hiszem azon is túl.

2017. március 16., csütörtök

Európa "apológiája"

Mostanában sokat bántjuk mi keresztények Európát. Ez indokolt és érthető, mert Európa nincs a helyén. Ráfér a kritika Európára, vannak neki ficamai, hanyatló tendenciái, görbe útjai, amiket helyre kell tenni - akárcsak bennünk, európai keresztényekben. És most mégis felötlött bennem valami kedvesebb, pozitívabb gondolat, mintha csak Varga Miklós hangját hallanám és az unalomig ismert sláger sorait, miszerint a vén Európát, ezt a büszke nőt szeretni és becsülni is tudni kell.

Néhány keresztény ismerősömmel kapcsolatban azt tudom elmondani, hogy mintha rákaptak volna saját otthonuk, Európa állandó kritizálására. Itt nem az Unió bírálatáról, zászlóégetésről, az "Európai Egyesült Államok" emlegetéséről van szó, hanem ennél szofisztikáltabb bírálatról, amely természetesen nem nélkülöz helyes és igaz meglátásokat. Ám bevallom, hogy nem mindig tudom eldönteni a féltő szeretet vagy inkább az "odasózás" szándéka és elégedetlenségük kifejezésének öröme vezeti őket. Vannak persze tendenciák, amelyek engem sem nem töltenek el örömmel, sőt aggasztó jelekről is lehetne beszélni egész Európa jövője kapcsán. Bőven vannak problémák, bőven vannak kérdések, bőven vannak dilemmák, és ezek állandó napirenden állnak az európai keresztények előtt is. A szekuláris gondolkodás, a kiürülő templomok, a melegházasság kérdése, a tömegével érkező menekültek, az erkölcsi hanyatlást mutató trendek… Csupán néhány “slágertéma” vagy inkább tünetcsoport, amelyek újra és újra előkerülnek, amikor keresztényekkel az “európai kereszténység kihívásairól” beszélgetek. Ezek szerintem komoly problémák és méltatlan is lenne úgy tenni, hogy a vállunkat vonogatjuk, mintha nem is léteznének.

De nem jól bánunk velük, ha arra használjuk őket, hogy kitakarjunk velük számos előnyt, amit Európa azért hibái ellenére is nyújt a számunkra. A végső konklúzió egy-egy ilyen beszélgetés végén mégis mindig valami letaglózó: az európai kereszténység Európa "milyensége" miatt pocsék, ami borzasztó irányba tart és csaknem élhetetlen. Néha az az érzésem, mintha egyesek egyenesen szenvednének európai keresztényként.

Remélem az eddigiekből nyilvánvaló, hogy nem szeretném a valós problémákat elkenni vagy a szőnyeg alá seperni. De vegyük azért észre azt is, hogy égbekiáltó panaszkodásunkat egy olyan Európában tehetjük meg, ami ezt készségesen megengedi nekünk, egy alapvetően azért élhető és jóléti közegben. Miközben a végsőkig kritizáljuk Európát, minden percben élvezzük az ittlétünk áldásait. Úgy panaszkodhatunk a “csúnya liberális” Európára, hogy eközben a hajunk szála sem görbül, és ezt tudjuk is. Ha úgy kívánjuk, akár szervezhetnénk európai szellemi hanyatlásról szóló keresztény konferenciát, ahol kritikus hangon kikelünk a kontinens helyzete ellen - a végén pedig sütizhetünk, kávét ihatunk, kulturált és színvonalas körülmények között, teljes szabadságban, büntetlenül, fesztelenül mozoghatunk - mert bizony a vén Európa, a büszke nő ezt is nyújtja nekünk, csak már túl természetesnek és adottnak tekintjük ahhoz, hogy észrevenni és értékelni legyünk képesek.

A kereszténységnek alapvetően jó dolga van itt Európában. És ez főként akkor válhat világossá, ha kicsit körbehordozzuk a tekintetünket a Földgolyón. A világ más tájain agyonlövik, lefejezik, gyilkos módon üldözik a hívőket, de a “gonosz, liberális Európában” a keresztények meglehetősen nagy lehetőségtérben mozoghatnak, sőt akár az állam is támogatja őket. Míg egy muszlim országban éldegélő hívőnek adott pillanatban az lehet a kérdés, hova bújjon el a géppuskák elől, addig sok európai hívőnek élete legnagyobb nehézsége mintha az volna, hogy házasodhassanak-e a melegek errefelé vagy sem. Persze karikírozok és túlzok, elnagyolom a dolgokat, de mégis úgy érzem, mindig ott tud a leghangosabb lenni a panasz, ahol a legkevesebb rá az ok. Hallottam arról, hogy valamelyik diktatórikus ország bibliaiskolai képzésében még olyan dolgokat is oktatnak, hogyan kell ablakon kiugrani, ha az istentiszteleten fegyveresek törnének be a terembe. Nálunk sok helyen az a nagy kérdés, hogyan lehetne új felszereléssel bővíteni az istentiszteleti terem hangtechnikáját.

Alapvetően kényelemben és tisztességes körülmények között élünk mi keresztények itt, Európában. Nem zaklatnak és üldöznek bennünket úgy igazán a hitünkért, jogokat adnak nekünk, puha ruhákba bújva mehetünk istentiszteletre, énekelhetjük a saját dalainkat, kiadhatjuk a folyóiratainkat és könyveinket, szervezhetjük a konferenciáinkat, végezhetjük a saját szolgálatainkat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy elégedettek lehetünk a kontextussal, amelyben élünk. Ez itt nyilván nem a Paradicsom. Csak annyit akartam mondani, hogy miközben küzdünk azért, hogy Európa jobb legyen, azért azt se felejtsük el, hogy azért most sem annyira nagyon-nagyon rossz ám.

2017. március 11., szombat

Teljes papfogyatkozás

Paphiánnyal küzd a katolikus egyház, nemcsak itt Magyarországon, hanem úgy általában is. A helyzet önmagában nem újdonság, hiszen jó ideje nincs már túljelentkezés a papi hivatást illetően, de a szakadék most mégis mélyebbnek tűnik, mint bármikor. Az igazán pesszimista forgatókönyvek szerint még az is lehetséges, hogy a plébániák felét(!) bezárják, ha nem lesz a helyzetre megoldás. Mi történik itt?

A katolikus egyház most éli meg Jézus egyik népszerű példázatának tökéletes ellentétét, amire állítólag (más téma kapcsán) maga Ferenc pápa is hivatkozott. Míg a történetben a pásztornak ott kellett hagynia kilencvenkilenc báránykáját, hogy az elkóborolt egyetlent megtalálja, addig a helyzet visszájára fordulni látszik: lassan az egyet kell otthagynia ez egyháznak az eltűnt kilencvenkilencért. A papság tekintetében csaknem szó szerint ez a helyzet: nevetségesen kevés számú papot képeznek és szentelnek fel manapság Magyarországon.

A katolikus egyház krízisére természetesen sokféle reakció a válasz a kárörömtől a vállvonogatásig, az együttérzéstől a kemény kritikákig. Számomra azonban leginkább az az érdekes, ahogyan az egyházon belül kommunikálnak a problémáról. Ferenc pápa többek között a fiatal férfiak céltalanságát nevezi meg oknak, illetve az ifjúság hiányát, valamint az alacsony születési rátát Európában. A Keresztény Értelmiségiek arról beszélnek, hogy rossz a képzés, felkészületlenek a papok, rohangálnak az atyák egyik plébániáról a másikra. Veres András győri megyés püspök pedig imaszövetséget javasol a paphiány csökkentése érdekében.

Nem állítom, hogy ezekben a megjegyzésekben nincs igazság, de szerintem csak a felszínt kapargatják és önmagukban kerülgetik a forró kását. Az ördög a részletekben lakozik. A gyógyuláshoz muszáj kimondani: nem a papok vannak egyre kevesebben, hanem a hívők. Ez pedig azt is jelenti, hogy a katolikus paphiány nemcsak a katolikus egyház problémája, hanem az csupán egy "katolikus tünete" a teljes kereszténység egy mélyebben gyökerező gondjának. A helyzet az, hogy maga a kereszténység pillanatnyilag senkit sem hoz lázba Magyarországon - tekintet nélkül arra melyik felekezetről van szó -, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy egész Európában ez a helyzet. Nem a fiatalok hiánya, a születési ráta vagy a rossz képzés az igazi okok - ezek csak fácskák, amelyektől nem látjuk a mögöttük égő erdőt. És nem is a homokosok, a transzneműek, a liberálisok, az ateisták, a szekulárisok vagy a muzulmánok a legyek az egyház levesében. Aki elsősorban ezeken a pontokon akad fent, és itt fedezi fel a problémák igazi forrását, szerintem egyszerűen elmegy a lényeg mellett. A lényeg ugyanis az, hogy a kereszténységnek nincs ereje és hitele az európai ember szemében. Mert ha volna, akkor akár a pokol bugyrai is felszínre törhetnének a föld alól, tízezrével vonulhatnának a melegek, egymást kiabálhatnának túl a muzulmánok és tombolhatna a szekularizáció - az ereje teljében lévő kereszténységgel nem tudnának mihez kezdeni. Krisztus nem szenvedett emberhiányban, és tizenkét bizonytalan férfiból képes volt olyan mozgalmat szervezni, ami megfordította a világtörténelem menetét. Krisztus első követei sem egy problémamentes világ talaján állva kezdtek bele az evangélium hirdetésébe, hanem egy hozzájuk ellenséges, a keresztény hittel versengő más hitek terében állták meg a helyüket. De az Erő velük volt.


Ez az, amiből ma egyáltalán semmi nem látszik, márpedig az erő hiányát nem lehet szervezeti megoldásokkal, de még a cölibátus felszámolásával, vagy pusztán imaszövetséggel sem megoldani. Lábjegyzetként azért annyit hozzáteszek, hogy becsülöm Ferenc pápa helyzetfelismerő képességét és bátorságát, hogy a papi szolgálat belépő feltételeként esetleg nem feltétlenül csak a cölibátust tudná már elképzelni. Sokat elmond nekem valakiről, amikor évezredes és megmásíthatatlannak hitt dolgokhoz képes így hozzányúlni - attól függetlenül, hogy ez jó ötlet vagy sem, hogy lesz belőle valami vagy sem.

Az európai ember szekuláris, ami az egyházaknak nyilván nem jó hír. Ráadásul az elvilágiasodás két szinten is zajlik. Enyhébb esetben az egyházaktól, durvább formában magától a hittől is elfordulnak az emberek, s utóbbi nyilván előbbit is feltételezi. A katolikus egyház mintha úgy vélné, hogy most még többnyire csak az enyhébb formáról van szó - az egyházi munka, az egyházi szolgálat nem kell a fiataloknak, pedig sajnos az a valószínűbb, hogy itt a durvább szekularizáció is ott áll a háttérben. Az emberek nemcsak az intézményes egyházra, de a bibliai hitre magára is nemet mondanak. Ilyen kontextusban pedig nem lesz egyszerű meggyőzni a pályaválasztás időszakában állókat arról, hogy menjenek el katolikus papnak, mert ehhez az egyház nemhogy jó szellemi, de földi kondíciókat sem feltétlenül tud biztosítani számukra - cölibátussal vagy anélkül.

A paphelyzet nekem most patthelyzetnek tűnik, és kíváncsi vagyok mi fog történni.

2017. március 8., szerda

Pál, a rasszista? - problémák Pállal (3)

Soha nem tölt el senkit kellemes érzéssel, amikor példaképként számontartott emberekről kiderül valami szörnyűség. Nem hangzik jól, hogy a nagy reformátor, Luther Márton élete utolsó felében antiszemita gondolatokat ápolt (írt is egy könyvet "A zsidókról és hazugságaikról" címmel), zsinagógák felgyújtását szorgalmazta, és gondolataival Adolf Hitlert is ösztönözte. Annak sem örülnénk, ha Pál apostolról egyszer csak megtudnánk, hogy valójában keményen rasszista volt: ez végképp alááshatná az írásaiba vetett bizalmunkat...

Pedig a helyzet az, hogy Pál sokak szemében tényleg rasszistának tűnhet, vagy legalábbis olyan valakinek, aki durván minősíteni hajlamos bizonyos népcsoporthoz tartozókat. Ostobának nevezi a galatákat, gonosz és vad hazudozóknak hívja a krétaiakat, valamint úgy tűnhet, bizonyos kontextusban még "zsidó kutyákról" is beszél. Kemény szavak ezek egy evangéliumot képviselő apostoltól. A kérdés már csak az, hogyan értsük ezeket a szavakat, melyek nyilvánvalóan a miénktől egészen eltérő közegben hangzottak el?

Eltekintve attól, hogy az "ostoba galaták" kifejezés a jelek szerint nem a galáciabeliek szimpla "lehülyézése", hanem retorikai fogás lehetett Pál eszköztárában (ahogy a krétaiak esetében is egyik költőjüket, Epimenidészt idézi az apostol), az ilyesféle fogalmazás teljesen elfogadott volt a római retorikában. Amennyire megütközhetünk ezen a tényen, annyira nem találták különösnek akkoriban. Az erősebb megszólítás célja egyértelműnek tűnik: felrázni, felébreszteni és figyelmeztetni a címzetteket. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná nekem: "Sytka, ne legyél már ilyen hülye!" Természetesen értékelhetem ezt úgy, hogy vérig sértődök az illető szóhasználatán, és soha többet nem leszek hajlandó beszédbe elegyedni vele, esetleg azt is képzelhetem, hogy rasszista indítékból fogalmazott így. De ha igazán őszinte vagyok magamhoz, és félre tudom tenni az első dühömet, még arra is gondolhatok, hogy az én érdekemben alkalmazott ilyen kemény szavakat. Meglehet, hogy  úgy érezte, nem maradt más eszköze, hogy valami nagyon fontosra felhívja a figyelmem. Hogy puszta sértésről vagy indulatos, de valódi figyelmeztetésről és nevelő szándékról van-e szó, azt leginkább az adott illető hozzám való viszonya és maga a helyzet döntheti el, melyben a szavak elhangzottak.

Nos, pontosan ez a lényeg a páli retorikában is. Zavaró, hogy Pál ilyen csúnyán beszól a krétaiaknak és a galatáknak? Igen, szerintem mindenképpen az, mai szemmel csaknem bunkó húzásnak tűnhet. Ám jó észrevenni, hogy az apostol szerette és támogatta ezeket a közösségeket. Galatában annak ellenére járt négyszer, hogy megpróbálták agyonkövezni. Krétára a legjobb emberét, Tituszt küldte, hogy segítsen a gyülekezeti kisiklásokat orvosolni. Vajon logikus azt gondolni, hogy egy rasszista ember, aki fajgyűlöletet táplál magában a krétaiak és a galaták felé, ilyen módon menedzselné azokat, akiket származásuknál fogva lenéz? Ez egyáltalán nem valószínű.

A legkeményebb dió persze nem is a galatai vagy krétai emberek retorikai "inzultálása", hanem Pál saját honfitársainak, a zsidóknak a minősítése. Mintha Pál itt-ott azt írná, hogy "a zsidók" ölték meg Jézust, akik mindenki ellenségei (1Thessz 2,14-15). Mintha rájuk utalna akkor is, amikor ebekről és a körülmetélkedésről beszél (Fil 3,2). Persze nehéz elhinni, hogy Pálnak kollektív módon "a zsidókkal" lett volna baja, hiszen maga is zsidó volt, ráadásul olyan, aki más írásaiban büszke saját zsidóságára, ecsetelve annak előnyeit (Róm 3,1-2). A kavarodást talán az is okozhatja egy mai olvasóban, hogy a "zsidó" kifejezést hallva sokan nem egy vallás követőjére, hanem egy nemzetiség tagjára gondolunk. Amikor Pál arról ír, hogy Jézust "a zsidók" feszítették meg, nem nehéz ezt úgy érteni, hogy a zsidó nemzet tagjaira utal - pedig egészen biztosnak tűnik, hogy nem erről van szó.

Kis kutatás után kiderül, hogy a bibliai szöveg ezekben a szakaszokban sokszor a judaizálókra hivatkozik, esetleg a júdeaiakra, azaz eleve nem az összes zsidó emberre. (A görög szövegben itt a Ioudaious kifejezés szerepel.) Könnyű belátni, hogy Jézust a júdeai származású, oda köthető emberek juttatták el a keresztig, a judaizálók pedig azok a zsidó hátterű keresztények voltak, akik úgy gondolták, ha egy pogány megtér, annak is fel kell vennie a zsidó szokásokat. Ráadásul a "júdeai" szónak Krisztus idejében volt egy vallási minőségű jelentése is: azokra alkalmazták, akik valamiképp a jeruzsálemi Templomhoz kötődtek. Kicsit hasonlít erre a korinthusi kifejezés, ami nemcsak az illető földrajzi hovatartozását takarta, hanem minőségjelzőként is használatos volt és a laza erkölcsű embert jelentette.

Pálnak tehát ezekkel az emberekkel akadt problémája, és nem a teljes zsidóságot, mint etnikumot szólította meg kemény szavaiban. Ráadásul maga Pál is bizonyos szempontból "júdeai" volt, hiszen Jeruzsálemben szocializálódott és nőtt fel. Az apostol tehát nem egyszerűen olyanokat "bánt", akik egy tőle távoli, ismeretlen csoporthoz tartoznak, hanem mintegy "belülről" kritizálja őket olyan emberként, mint aki nem osztja vallási meggyőződéseiket.

Pál szerintem egyáltalán nem volt rasszista. Kétségtelen, hogy a saját korában elfogadott, ma már inkább visszás hatást is kiváltani képes hangnemet ütött meg, de világosnak tűnik számomra, hogy ezt nem faji alapon vagy valamiféle rosszul értelmezett felsőbbrendűség tudatában tette. Hovatovább, éppen Pál missziós tevékenysége a legjobb példája annak, mit jelent tolerálni a különféle nemzeteket és rasszokat. Pontosan Pál az a személy, aki talán az egész Újszövetségben a legszemléletesebb illusztrációja, hogyan lehet krisztusi szeretettel fordulni olyanok felé, akik teljesen mások, mint mi vagyunk. Egy igazi fajgyűlölő ilyesmire soha nem lenne képes.

2017. március 5., vasárnap

Zéró tolerancia, gyenge hangvételben

Néha előfordul velem, hogy olvasgatom a jezsuiták lapját (A Szív), amely ehavi számában ráadásul olyan témákat is feszeget, amelyeket gyakran összefüggésbe hoznak a katolikus egyházzal: a pedofíliáról, annak működéséről, és az áldozatszerepről is szó van a folyóiratban, amely igyekszik őszintén beszélni a súlyos problémákról. Csakhogy - legalábbis álláspontom szerint - nem elég kemény hangot üt meg...

A jezsuitákat nemcsak a lelkiségük miatt kedvelem, hanem azért is, mert képzettek és okosak. Képesek egy-egy téma színárnyalatait is észrevenni, a kérdéseket több oldalról megközelíteni, a problémákat érzékenyen megragadni. A fentebb említett újságban is ezt tapasztalom, hiszen egyrészt ott van Patsch Ferenc elemző cikke arról, hogy maga a pedofília tulajdonképpen micsoda, azaz hogyan láthatjuk történelmi távlatban, mely okok vezethetnek a kialakulásához, milyen intézkedéseket kellene tenni a megelőzése vagy az elkövetett tett büntetése érdekében, illetve ha betegségként gondolunk rá, hogyan lehetséges gyógyítani. Mindemellett készült egy interjú Hans Zollnerrel is, aki a Pápai Gergely Egyetem Gyermekvédelmi Központjának vezetője. Az interjúban ugyancsak elhangzanak fontos megállapítások arról, miért nem lehet "egyházi rendőrséget" létrehozni a papi pedofilok ellen, milyen a nyugati világ érzékenysége ebben a kérdésben a világ más részeihez képest, illetve mit lehetne tenni a jelenség visszaszorulásáért.

Összefoglalva tehát jónak tartom, hogy a helyzet már nem csupán ott tart, hogy az egyház agyonhallgatja ezt a témát, miközben a világ egymás után hozza felszínre az undorító pedofil botrányokat, hanem a katolikus platformon belül is elkezdtek foglalkozni a kérdéssel. Lehet a reakciójukat lassúnak és későinek nevezni, de legalább történik valami, amit egészségesnek nevezhetünk.

A gyermekmolesztálásról szóló beszéd tehát megkezdődött, csakhogy érzésem szerint nem elég keményen! Nagyszerű, hogy a jezsuiták nem fekete-fehéren gondolkodnak a pedofíliáról, de néha vannak olyan kérdések - meglátásom szerint a gyermekmolesztálás ilyen - amelyekben mégiscsak szükséges egyfajta szögletesség és erősebb retorika. Ha túlságosan elveszünk a részletekben, a jelenség társadalmi, kulturális, történelmi elemezgetésében, annak az lesz az üzenete, hogy az egész pedofil-téma pusztán egy bizottsági ülés kérdése az egyház számára. Valami, ami fölött jól lehet töprengeni, amiről lehet szabályozásokat és teológiai vitákat kezdeményezni. Minden szimpátiám mellett itt is ez volt az érzésem a lap cikkeit olvasva. Nyilván nem az a gond, hogy valaki mélyen keresi a pedofília mögött meghúzódó okokat, mert erre szükség van. Mégis, nekem hiányzott ezekből az írásokból az a határozottság, ami Jézusban jelen volt, amikor malomkövet és tengerbe vetést javasolt a kicsik megbotránkoztatóinak. Azt az erős hangot nem hallottam meg, ami ilyen esetekben igenis elvárható lenne az egyház részéről, amely felismerésre jutott.

Alaphangon egyébként nem szeretem a kemény hangvételt, ám egy ennyire kemény bűncselekménnyel szemben indokoltnak tartom. Vártam, hogy valaki leírja, kimondja, kifejezi, hogy az ilyen papokat egyszerre kell kirúgni az állásukból és évtizedekre börtönbe zárni. Számítottam rá, hogy az elemzésekben erős hangsúlyt kap majd a megbánás, hogy a katolikus egyház szörnyen össze van törve amiatt, hogy nagyon sok ilyen esetet írnak a számlájára, és kimondhatatlanul együttérez az áldozatokkal. Sajnos semmi ilyen igazán konkrét hang nem szólalt meg ezekben az írásokban - pedig nagy szükség lenne rájuk, sokat javíthatna az egyház renoméján a határozott fellépés ebben az ügyben. Mert ha nincs meg ez a fajta határozottság, akkor az emberek jogosan fogják azt feltételezni, hogy az egyház valójában nem is ismerte fel saját mocskos dolgait, és csak a külső nyomás kényszere miatt kezdett el foglalkozni az egész kérdéssel, ami végül csak elemezgetésekbe és aktatologatásokba fullad majd. Mintha erre a lehetőségre erősítene rá az is, hogy a közelmúltban Ferenc pápa "zéró toleranciát" hirdetett a pedofília ellen - ám a híreket olvasva úgy tűnik, maga a Vatikán sem áll teljes mellszélességgel saját pápája mögött...

Borzasztó és persze túlzó is, hogy a köztudatban a pedofil és a katolikus pap kifejezések mennyire összefonódtak egymással. Ez nemcsak azért rossz, mert nyilván a legtöbb katolikus pap nem pedofil, hanem azért is, mert a pedofil esetek túlnyomó részét nem az egyházon, hanem a családon belül követik el, vagy éppen "intézményesített" formában: ilyen például a kiskorúakkal folytatott prostitúció, amelyre a jóléti társadalmakban a szexturizmus iparágának egy része épül. Indokolatlan tehát összemosni a gyermekbántalmazást az egész katolikus egyházzal, hiszen a pedofil botrányoknak csupán kis százaléka érinti a katolicizmust, de a közgondolkodást a számok nem érdeklik, amit viszont kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Éppen ezért is jogosan elvárható, hogy a katolikus egyház retorikája határozottabb és erősebb legyen, ha tényleg komolyan gondolja a pedofilokkal szembeni fellépést. Jogos elvárás ez egy olyan intézménytől, ami igényt formál arra, hogy a gyerekeknek-felnőtteknek az erkölcsöt tanítsa és egyfajta társadalmi lelkiismeretként működjön a világ sok országában.

2017. március 1., szerda

Európa "dzsihádja" - maga az iszlám a felelős? (2)

Mondjuk ki őszintén: nincs olyan vallás, filozófia vagy világnézet, amely a keblére ölelné a tőle egyértelműen eltérő, vele rivalizáló más nézeteket. Az ideológiák első reakciója, hogy agresszíven kezdenek viselkedni a konkurenciával szemben. Védekezve támadnak, támadva védekeznek, azaz megpróbálják őrizni az integritásukat. Nem az a probléma, hogy az iszlám is ilyennek tűnik, hanem hogy talán "még ilyenebbnek".


Bernard Lewis, az iszlám egyik elismert szakértője azt írja, hogy a történelmi tapasztalatok tükrében (néhány kivételtől eltekintve) a muszlimok háborúban tanúsított viselkedése évszázadokon át alig különbözött más vallások képviselőinek viselkedésétől. Mintha mi magunk lennénk inkább szélsőségesek, hiszen európaiként úgy vélekedünk, hogy a muzulmánok vagy vérszomjas fanatikusok, vagy a béke vallásának követői, akik éppen olyanok, mint mi vagyunk. Az igazság, mint mindig, valahol a két szélsőérték között helyezkedik el, de a magam részéről úgy gondolom, azért mégsem pont középen. Ahogy Lewis frappánsan megfogalmazza:


"A muszlimoknak senki nem parancsolja, hogy tartsák oda a másik orcájukat is, vagy hogy szeressék ellenségeiket..."

Az iszlám háborús viselkedése engem sokban emlékeztet az ószövetségi zsidóság felfogására, főként teológiai értelemben, mármint ha a háborúra egyfajta szent cselekedetként gondolunk. Ahogy az ószövetségi herem egyfajta Jahve által irányított szent háború volt (például az amálekiták ellen), úgy a muzulmán számára is a háború szakrális tett, amit ezért vallási alapú törvények szabályoznak. A saría, mint az iszlám törvénykezés alapja a hitetlenek, a hitehagyottak, lázadók és útonállók ellen nevezi jogosnak a hadviselést, de ebből csak az első kettő minősül dzsihádnak. Maga a dzsihád szó egyébként azt jelenti, hogy "harc" vagy "küzdelem", esetleg "erőfeszítés". A Koránban többnyire a "küzdelem Isten útján" kifejezésben található meg (pl. Korán 5,35; 9,24; 25,52; 66,9), és kettős értelmű szó. Egyfelől morális, másfelől fegyveres harcot jelent.

Ez eddig tiszta beszédnek tűnik, és ami fontosabb: nem látszik potenciálisan veszélyesnek. Sok muzulmán teoretikus azt tanítja, hogy az igazi dzsihád a hívő belső küzdelme, tehát spirituális erőfeszítés. Ha a dzsihádot ennyire szellemi módon is lehet interpretálni, miért érzem mégis úgy, hogy a helyesen felfogott iszlám inkább hajlik a fizikai harcot jelentő irányba?

Ennek oka szerintem az, hogy a dzsihád morális vagy szó szerinti értelmezései közül a Korán a későbbi szúrákban inkább a fegyveres harcot érti. Tudni kell, hogy Mohamed próféta az iszlám kezdeti időszakában (ezt nevezik mekkai korszaknak) még kisebbségben álló ember volt. Hadsereg és erőfölény nélkül kellett túlélnie egyfajta vallási üldözést, s nem is túlságosan meglepő, hogy ebben a helyzetben a dzsihád is inkább egy belső harcot jelentett számára. Ezt olvashatjuk is olyan szúrákban, amelyek ebben az időszakban keletkeztek. Ám amikor fordult a kocka, és Mohamed egy állam fejévé, valamint egy hadsereg parancsnokává lett (ez a medinai korszak), inkább a dzsihád katonai jelentése került előtérbe. Magyarul tehát, ameddig az iszlám nem vált erőtényezővé, a dzsihád sem hordozott túlságosan véres interpretációs lehetőséget. Ám attól a pillanattól fogva, amikor az iszlám katonailag megerősödött, sokkal inkább előtérbe került a fogalom szó szerinti jelentése. Nem lehet megdöbbenni azon, hogy a muzulmán teológia jó részében inkább szeretik a dolgokat a medinai, dicsőségesebb világ talaján állva értelmezni. Nos, a hagyományos iszlám nézet szerint a világ két részből áll: az "iszlám házából" (dár al-iszlám) és a "háború házából" (dár al-harb). Utóbbi persze a világnak az a része, ahol még a "hitetlenek" uralkodnak. A hagyományos tanítás szerint pedig a dzsihád kötelezettsége egészen addig tart, amíg a világ fel nem veszi az iszlám hitet vagy alá nem veti magát a muszlim uralomnak.

Hogyan lehetne mindezt összegezni? Hajlok arra a gondolatra, hogy a helyes interpretáció nem fest túlságosan reményteljes képet a nem-muszlim Európa számára. Az iszlám dzsihád medinai, azaz népszerűbb felfogása alaphangon igenis magában hordozza a fegyveres harc lehetőségét még akkor is, ha a legtöbb muszlim ember nyilván nem akar torkokat átvágni vagy bárkit is agyonlőni. Mégis, az iszlámban potenciálisan sokkal jobban benne van a véres harc lehetősége, mint például a kereszténységben. Mintha a tendenciák éppen szemben állnának egymással. A keresztény üdvtörténet egy meglehetősen véres, háborúkkal tarkított, honfoglalással és népirtással tűzdelt ószövetségi korból az egyre jobban kiteljesedő kegyelem felé tart, mondhatni az Istennel való megbékélés felé mutat. (Ami nem zárja ki az utolsó idők zárásaként bemutatott véres epizódokat.) Az iszlám pont fordítva működik. Egy békésebb mekkai korszakból kilépve egy sokkal határozottabb és fizikai hódításra összpontosító medinai teológiára erősít, amely forgatókönyve szerint a kiszámíthatatlan Allah szinte bekebelezi a világot. Lehet, hogy csak én képzelgek, de mintha a két vallás igyekezete és szándékai pontosan szembemennének egymással.

Visszatérve az előző bejegyzésre, úgy néz ki Európában főként azok vehetők rá a dzsihád szent háborújára, akik a hitüket hirtelen elkezdik komolyan venni. Muszlim háttérben felnövő fiatalemberekről van szó, akik addig teljesen világias életet éltek. Ők azok, akikre nézeteim szerint nekünk nagyon figyelni kellene, akikre koncentrálni lehetne célzott tanítás, képzés módján is - s akiket talán a keresztény üzenettel is erőteljesebben megtalálhatnánk, mielőtt egy radikális muzulmán hívő szólítja meg őket valami egészen mással... Ez pedig azt jelenti, hogy Európának is van egy komoly küzdelme, ha úgy tetszik "saját dzsihádja", amit természetesen nem a muzulmán hitűek ellen, hanem saját magáért kell megvívnia.