Teljes papfogyatkozás

Paphiánnyal küzd a katolikus egyház, nemcsak itt Magyarországon, hanem úgy általában is. A helyzet önmagában nem újdonság, hiszen jó ideje nincs már túljelentkezés a papi hivatást illetően, de a szakadék most mégis mélyebbnek tűnik, mint bármikor. Az igazán pesszimista forgatókönyvek szerint még az is lehetséges, hogy a plébániák felét(!) bezárják, ha nem lesz a helyzetre megoldás. Mi történik itt?

A katolikus egyház most éli meg Jézus egyik népszerű példázatának tökéletes ellentétét, amire állítólag (más téma kapcsán) maga Ferenc pápa is hivatkozott. Míg a történetben a pásztornak ott kellett hagynia kilencvenkilenc báránykáját, hogy az elkóborolt egyetlent megtalálja, addig a helyzet visszájára fordulni látszik: lassan az egyet kell otthagynia ez egyháznak az eltűnt kilencvenkilencért. A papság tekintetében csaknem szó szerint ez a helyzet: nevetségesen kevés számú papot képeznek és szentelnek fel manapság Magyarországon.

A katolikus egyház krízisére természetesen sokféle reakció a válasz a kárörömtől a vállvonogatásig, az együttérzéstől a kemény kritikákig. Számomra azonban leginkább az az érdekes, ahogyan az egyházon belül kommunikálnak a problémáról. Ferenc pápa többek között a fiatal férfiak céltalanságát nevezi meg oknak, illetve az ifjúság hiányát, valamint az alacsony születési rátát Európában. A Keresztény Értelmiségiek arról beszélnek, hogy rossz a képzés, felkészületlenek a papok, rohangálnak az atyák egyik plébániáról a másikra. Veres András győri megyés püspök pedig imaszövetséget javasol a paphiány csökkentése érdekében.

Nem állítom, hogy ezekben a megjegyzésekben nincs igazság, de szerintem csak a felszínt kapargatják és önmagukban kerülgetik a forró kását. Az ördög a részletekben lakozik. A gyógyuláshoz muszáj kimondani: nem a papok vannak egyre kevesebben, hanem a hívők. Ez pedig azt is jelenti, hogy a katolikus paphiány nemcsak a katolikus egyház problémája, hanem az csupán egy "katolikus tünete" a teljes kereszténység egy mélyebben gyökerező gondjának. A helyzet az, hogy maga a kereszténység pillanatnyilag senkit sem hoz lázba Magyarországon - tekintet nélkül arra melyik felekezetről van szó -, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy egész Európában ez a helyzet. Nem a fiatalok hiánya, a születési ráta vagy a rossz képzés az igazi okok - ezek csak fácskák, amelyektől nem látjuk a mögöttük égő erdőt. És nem is a homokosok, a transzneműek, a liberálisok, az ateisták, a szekulárisok vagy a muzulmánok a legyek az egyház levesében. Aki elsősorban ezeken a pontokon akad fent, és itt fedezi fel a problémák igazi forrását, szerintem egyszerűen elmegy a lényeg mellett. A lényeg ugyanis az, hogy a kereszténységnek nincs ereje és hitele az európai ember szemében. Mert ha volna, akkor akár a pokol bugyrai is felszínre törhetnének a föld alól, tízezrével vonulhatnának a melegek, egymást kiabálhatnának túl a muzulmánok és tombolhatna a szekularizáció - az ereje teljében lévő kereszténységgel nem tudnának mihez kezdeni. Krisztus nem szenvedett emberhiányban, és tizenkét bizonytalan férfiból képes volt olyan mozgalmat szervezni, ami megfordította a világtörténelem menetét. Krisztus első követei sem egy problémamentes világ talaján állva kezdtek bele az evangélium hirdetésébe, hanem egy hozzájuk ellenséges, a keresztény hittel versengő más hitek terében állták meg a helyüket. De az Erő velük volt.


Ez az, amiből ma egyáltalán semmi nem látszik, márpedig az erő hiányát nem lehet szervezeti megoldásokkal, de még a cölibátus felszámolásával, vagy pusztán imaszövetséggel sem megoldani. Lábjegyzetként azért annyit hozzáteszek, hogy becsülöm Ferenc pápa helyzetfelismerő képességét és bátorságát, hogy a papi szolgálat belépő feltételeként esetleg nem feltétlenül csak a cölibátust tudná már elképzelni. Sokat elmond nekem valakiről, amikor évezredes és megmásíthatatlannak hitt dolgokhoz képes így hozzányúlni - attól függetlenül, hogy ez jó ötlet vagy sem, hogy lesz belőle valami vagy sem.

Az európai ember szekuláris, ami az egyházaknak nyilván nem jó hír. Ráadásul az elvilágiasodás két szinten is zajlik. Enyhébb esetben az egyházaktól, durvább formában magától a hittől is elfordulnak az emberek, s utóbbi nyilván előbbit is feltételezi. A katolikus egyház mintha úgy vélné, hogy most még többnyire csak az enyhébb formáról van szó - az egyházi munka, az egyházi szolgálat nem kell a fiataloknak, pedig sajnos az a valószínűbb, hogy itt a durvább szekularizáció is ott áll a háttérben. Az emberek nemcsak az intézményes egyházra, de a bibliai hitre magára is nemet mondanak. Ilyen kontextusban pedig nem lesz egyszerű meggyőzni a pályaválasztás időszakában állókat arról, hogy menjenek el katolikus papnak, mert ehhez az egyház nemhogy jó szellemi, de földi kondíciókat sem feltétlenül tud biztosítani számukra - cölibátussal vagy anélkül.

A paphelyzet nekem most patthelyzetnek tűnik, és kíváncsi vagyok mi fog történni.