Mondjuk ki őszintén: nincs olyan vallás, filozófia vagy világnézet, amely a keblére ölelné a tőle egyértelműen eltérő, vele rivalizáló más nézeteket. Az ideológiák első reakciója, hogy agresszíven kezdenek viselkedni a konkurenciával szemben. Védekezve támadnak, támadva védekeznek, azaz megpróbálják őrizni az integritásukat. Nem az a probléma, hogy az iszlám is ilyennek tűnik, hanem hogy talán "még ilyenebbnek".
Bernard Lewis, az iszlám egyik elismert szakértője azt írja, hogy a történelmi tapasztalatok tükrében (néhány kivételtől eltekintve) a muszlimok háborúban tanúsított viselkedése évszázadokon át alig különbözött más vallások képviselőinek viselkedésétől. Mintha mi magunk lennénk inkább szélsőségesek, hiszen európaiként úgy vélekedünk, hogy a muzulmánok vagy vérszomjas fanatikusok, vagy a béke vallásának követői, akik éppen olyanok, mint mi vagyunk. Az igazság, mint mindig, valahol a két szélsőérték között helyezkedik el, de a magam részéről úgy gondolom, azért mégsem pont középen. Ahogy Lewis frappánsan megfogalmazza:
Az iszlám háborús viselkedése engem sokban emlékeztet az ószövetségi zsidóság felfogására, főként teológiai értelemben, mármint ha a háborúra egyfajta szent cselekedetként gondolunk. Ahogy az ószövetségi herem egyfajta Jahve által irányított szent háború volt (például az amálekiták ellen), úgy a muzulmán számára is a háború szakrális tett, amit ezért vallási alapú törvények szabályoznak. A saría, mint az iszlám törvénykezés alapja a hitetlenek, a hitehagyottak, lázadók és útonállók ellen nevezi jogosnak a hadviselést, de ebből csak az első kettő minősül dzsihádnak. Maga a dzsihád szó egyébként azt jelenti, hogy "harc" vagy "küzdelem", esetleg "erőfeszítés". A Koránban többnyire a "küzdelem Isten útján" kifejezésben található meg (pl. Korán 5,35; 9,24; 25,52; 66,9), és kettős értelmű szó. Egyfelől morális, másfelől fegyveres harcot jelent.
Ez eddig tiszta beszédnek tűnik, és ami fontosabb: nem látszik potenciálisan veszélyesnek. Sok muzulmán teoretikus azt tanítja, hogy az igazi dzsihád a hívő belső küzdelme, tehát spirituális erőfeszítés. Ha a dzsihádot ennyire szellemi módon is lehet interpretálni, miért érzem mégis úgy, hogy a helyesen felfogott iszlám inkább hajlik a fizikai harcot jelentő irányba?
Ennek oka szerintem az, hogy a dzsihád morális vagy szó szerinti értelmezései közül a Korán a későbbi szúrákban inkább a fegyveres harcot érti. Tudni kell, hogy Mohamed próféta az iszlám kezdeti időszakában (ezt nevezik mekkai korszaknak) még kisebbségben álló ember volt. Hadsereg és erőfölény nélkül kellett túlélnie egyfajta vallási üldözést, s nem is túlságosan meglepő, hogy ebben a helyzetben a dzsihád is inkább egy belső harcot jelentett számára. Ezt olvashatjuk is olyan szúrákban, amelyek ebben az időszakban keletkeztek. Ám amikor fordult a kocka, és Mohamed egy állam fejévé, valamint egy hadsereg parancsnokává lett (ez a medinai korszak), inkább a dzsihád katonai jelentése került előtérbe. Magyarul tehát, ameddig az iszlám nem vált erőtényezővé, a dzsihád sem hordozott túlságosan véres interpretációs lehetőséget. Ám attól a pillanattól fogva, amikor az iszlám katonailag megerősödött, sokkal inkább előtérbe került a fogalom szó szerinti jelentése. Nem lehet megdöbbenni azon, hogy a muzulmán teológia jó részében inkább szeretik a dolgokat a medinai, dicsőségesebb világ talaján állva értelmezni. Nos, a hagyományos iszlám nézet szerint a világ két részből áll: az "iszlám házából" (dár al-iszlám) és a "háború házából" (dár al-harb). Utóbbi persze a világnak az a része, ahol még a "hitetlenek" uralkodnak. A hagyományos tanítás szerint pedig a dzsihád kötelezettsége egészen addig tart, amíg a világ fel nem veszi az iszlám hitet vagy alá nem veti magát a muszlim uralomnak.
Hogyan lehetne mindezt összegezni? Hajlok arra a gondolatra, hogy a helyes interpretáció nem fest túlságosan reményteljes képet a nem-muszlim Európa számára. Az iszlám dzsihád medinai, azaz népszerűbb felfogása alaphangon igenis magában hordozza a fegyveres harc lehetőségét még akkor is, ha a legtöbb muszlim ember nyilván nem akar torkokat átvágni vagy bárkit is agyonlőni. Mégis, az iszlámban potenciálisan sokkal jobban benne van a véres harc lehetősége, mint például a kereszténységben. Mintha a tendenciák éppen szemben állnának egymással. A keresztény üdvtörténet egy meglehetősen véres, háborúkkal tarkított, honfoglalással és népirtással tűzdelt ószövetségi korból az egyre jobban kiteljesedő kegyelem felé tart, mondhatni az Istennel való megbékélés felé mutat. (Ami nem zárja ki az utolsó idők zárásaként bemutatott véres epizódokat.) Az iszlám pont fordítva működik. Egy békésebb mekkai korszakból kilépve egy sokkal határozottabb és fizikai hódításra összpontosító medinai teológiára erősít, amely forgatókönyve szerint a kiszámíthatatlan Allah szinte bekebelezi a világot. Lehet, hogy csak én képzelgek, de mintha a két vallás igyekezete és szándékai pontosan szembemennének egymással.
Visszatérve az előző bejegyzésre, úgy néz ki Európában főként azok vehetők rá a dzsihád szent háborújára, akik a hitüket hirtelen elkezdik komolyan venni. Muszlim háttérben felnövő fiatalemberekről van szó, akik addig teljesen világias életet éltek. Ők azok, akikre nézeteim szerint nekünk nagyon figyelni kellene, akikre koncentrálni lehetne célzott tanítás, képzés módján is - s akiket talán a keresztény üzenettel is erőteljesebben megtalálhatnánk, mielőtt egy radikális muzulmán hívő szólítja meg őket valami egészen mással... Ez pedig azt jelenti, hogy Európának is van egy komoly küzdelme, ha úgy tetszik "saját dzsihádja", amit természetesen nem a muzulmán hitűek ellen, hanem saját magáért kell megvívnia.
"A muszlimoknak senki nem parancsolja, hogy tartsák oda a másik orcájukat is, vagy hogy szeressék ellenségeiket..."
Az iszlám háborús viselkedése engem sokban emlékeztet az ószövetségi zsidóság felfogására, főként teológiai értelemben, mármint ha a háborúra egyfajta szent cselekedetként gondolunk. Ahogy az ószövetségi herem egyfajta Jahve által irányított szent háború volt (például az amálekiták ellen), úgy a muzulmán számára is a háború szakrális tett, amit ezért vallási alapú törvények szabályoznak. A saría, mint az iszlám törvénykezés alapja a hitetlenek, a hitehagyottak, lázadók és útonállók ellen nevezi jogosnak a hadviselést, de ebből csak az első kettő minősül dzsihádnak. Maga a dzsihád szó egyébként azt jelenti, hogy "harc" vagy "küzdelem", esetleg "erőfeszítés". A Koránban többnyire a "küzdelem Isten útján" kifejezésben található meg (pl. Korán 5,35; 9,24; 25,52; 66,9), és kettős értelmű szó. Egyfelől morális, másfelől fegyveres harcot jelent.
Ez eddig tiszta beszédnek tűnik, és ami fontosabb: nem látszik potenciálisan veszélyesnek. Sok muzulmán teoretikus azt tanítja, hogy az igazi dzsihád a hívő belső küzdelme, tehát spirituális erőfeszítés. Ha a dzsihádot ennyire szellemi módon is lehet interpretálni, miért érzem mégis úgy, hogy a helyesen felfogott iszlám inkább hajlik a fizikai harcot jelentő irányba?
Ennek oka szerintem az, hogy a dzsihád morális vagy szó szerinti értelmezései közül a Korán a későbbi szúrákban inkább a fegyveres harcot érti. Tudni kell, hogy Mohamed próféta az iszlám kezdeti időszakában (ezt nevezik mekkai korszaknak) még kisebbségben álló ember volt. Hadsereg és erőfölény nélkül kellett túlélnie egyfajta vallási üldözést, s nem is túlságosan meglepő, hogy ebben a helyzetben a dzsihád is inkább egy belső harcot jelentett számára. Ezt olvashatjuk is olyan szúrákban, amelyek ebben az időszakban keletkeztek. Ám amikor fordult a kocka, és Mohamed egy állam fejévé, valamint egy hadsereg parancsnokává lett (ez a medinai korszak), inkább a dzsihád katonai jelentése került előtérbe. Magyarul tehát, ameddig az iszlám nem vált erőtényezővé, a dzsihád sem hordozott túlságosan véres interpretációs lehetőséget. Ám attól a pillanattól fogva, amikor az iszlám katonailag megerősödött, sokkal inkább előtérbe került a fogalom szó szerinti jelentése. Nem lehet megdöbbenni azon, hogy a muzulmán teológia jó részében inkább szeretik a dolgokat a medinai, dicsőségesebb világ talaján állva értelmezni. Nos, a hagyományos iszlám nézet szerint a világ két részből áll: az "iszlám házából" (dár al-iszlám) és a "háború házából" (dár al-harb). Utóbbi persze a világnak az a része, ahol még a "hitetlenek" uralkodnak. A hagyományos tanítás szerint pedig a dzsihád kötelezettsége egészen addig tart, amíg a világ fel nem veszi az iszlám hitet vagy alá nem veti magát a muszlim uralomnak.
Hogyan lehetne mindezt összegezni? Hajlok arra a gondolatra, hogy a helyes interpretáció nem fest túlságosan reményteljes képet a nem-muszlim Európa számára. Az iszlám dzsihád medinai, azaz népszerűbb felfogása alaphangon igenis magában hordozza a fegyveres harc lehetőségét még akkor is, ha a legtöbb muszlim ember nyilván nem akar torkokat átvágni vagy bárkit is agyonlőni. Mégis, az iszlámban potenciálisan sokkal jobban benne van a véres harc lehetősége, mint például a kereszténységben. Mintha a tendenciák éppen szemben állnának egymással. A keresztény üdvtörténet egy meglehetősen véres, háborúkkal tarkított, honfoglalással és népirtással tűzdelt ószövetségi korból az egyre jobban kiteljesedő kegyelem felé tart, mondhatni az Istennel való megbékélés felé mutat. (Ami nem zárja ki az utolsó idők zárásaként bemutatott véres epizódokat.) Az iszlám pont fordítva működik. Egy békésebb mekkai korszakból kilépve egy sokkal határozottabb és fizikai hódításra összpontosító medinai teológiára erősít, amely forgatókönyve szerint a kiszámíthatatlan Allah szinte bekebelezi a világot. Lehet, hogy csak én képzelgek, de mintha a két vallás igyekezete és szándékai pontosan szembemennének egymással.
Visszatérve az előző bejegyzésre, úgy néz ki Európában főként azok vehetők rá a dzsihád szent háborújára, akik a hitüket hirtelen elkezdik komolyan venni. Muszlim háttérben felnövő fiatalemberekről van szó, akik addig teljesen világias életet éltek. Ők azok, akikre nézeteim szerint nekünk nagyon figyelni kellene, akikre koncentrálni lehetne célzott tanítás, képzés módján is - s akiket talán a keresztény üzenettel is erőteljesebben megtalálhatnánk, mielőtt egy radikális muzulmán hívő szólítja meg őket valami egészen mással... Ez pedig azt jelenti, hogy Európának is van egy komoly küzdelme, ha úgy tetszik "saját dzsihádja", amit természetesen nem a muzulmán hitűek ellen, hanem saját magáért kell megvívnia.
"A muszlimoknak senki nem parancsolja, hogy tartsák oda a másik orcájukat is, vagy hogy szeressék ellenségeiket..."
VálaszTörlésValójában ha megnézzük a kereszténység történetét, ez a parancs szinte soha, már az elejétől fogva nem érvényesült a keresztények gyakorlatában sem. Számomra is nagy csalódás volt azzal szembesülni, beleásva magam a zsidók és a keresztények történelmi kapcsolataiba, hogy az "idősebb testvérrel", sokszor mint ellenséggel szemben mennyire nem ezen parancsolatok szerint bántak a keresztények. A középkori Európában egymást érték a pogromok, gyerekeket, nőket és öregeket (azaz korra és nemre való tekintet nélkül mindenkit) ítélve el, üldözve és sokszor gyilkolva meg.
"Aranyszájú" Szent János egyáltalán nem nevéhez méltó módon beszélt, mondhatjuk, uszított a zsidók ellen, és ez igaz volt sok szentnek nevezett keresztényre. Szinte minden egyházatyának vannak ilyen uszító beszédei, és bennem bizony felmerül a kérdés, ezután joggal tekinthetünk-e szent életűként rájuk. Ugyanis az fertőzteti meg az embert, ami a száján kijön, amint tudjuk...
De a keresztények egyéb ellenségeikkel sem bántak kesztyűs kézzel (és főképp nem tartották oda a másik arcukat is), ez igaz a számukra eretneknek tartott különféle vallások és irányzatok képviselőire is.
Lássuk be, amit az evangéliumok írnak, a jézusi szeretet sajnos a keresztények számára nem valóság. Megdöbbentő volt hallanom nemrég Johannes Reuchlin életrajzi előadásában azt, hogy a XVI. században gyakorlatilag az első (!) keresztények egyike volt, aki a zsidó hagyomány felé komolyan és tisztelettel fordult, megtanult héberül és behatóan tanulmányozta a hagyomány különféle szövegeit, amiért állandóan küzdenie kellett a korabeli kereszténység elutasításával, kirekesztésével.
A szeresd ellenségedet parancs egyszerűen nincs, nem létezik a gyakorlatban.
Úgy gondolom, akkor vagyunk igazán fair és igazságos egy másik kultúrával szemben, mely szintén rendelkezik egy történelmi múlttal és amit meg- és valamelyest elítélünk, ha a sajátunkkal szembenézve még mindig erkölcsi fölényben tudjuk érezni magunkat. Én a magam részéről a nyugati keresztény kultúrához tartozva egyáltalán nem érzem magam fölényben velük szemben - de semelyik másik kultúrával szemben sem.
Sőt, azt gondolom, a keresztény kultúra még magához Jézushoz sem volt hűséges, nem is próbált meg túlzottan az lenni, és ha a bűnökért igazságos büntetés jár (akármilyen formában), akkor nekünk magunknak is várni kell az ítéletet, és a legjobban tennénk, ha "port hintve a fejünkre" hallgatnánk és meghunyászkodnánk saját múltunk sötét és baljós árnyai miatt. És ha az egyház valódi közösség, akkor a felelősséget és az ítéletet is viselnünk kellene egymásért, nem csak a diadalmenetben kell egymás mellé állnunk.
Vezekelnünk kellene és porba fúrni a fejünket, ahelyett, hogy másokra mutogatunk és Jézus tanításainak azon részeire hivatkozunk úton-útfélen, amelyek a gyakorlatban szinte soha nem lettek megvalósítva.
Én ma nem a diadalmas egyház, hanem a vezeklő egyház magatartását érezném őszintének, és egy ilyen egyházhoz magam is szívesen csatlakoznék, mivel jelenleg ezt a magatartást gondolom előremutatónak és elfogadhatónak.
Laura, értem a véleményedet, sőt részben osztom is, de kissé erősnek érzem. Igenis voltak és vannak emberek, akik legalábbis törekszenek a krisztusi elvek megvalósítására, köztük olyanok, akik egyháztörténeti léptékben is nagy formátumúnak nevezhetők, azaz sokakra voltak hatással. Hajlamosak vagyunk csak a rosszat észrevenni és felnagyítani, ennek árnyékában pedig elsorvadnak azok a keresztény mártírok, tanítók, személyiségek, akiket jó példaként lehetne előre állítani.
TörlésDe amiről itt én beszéltem, hogy a kereszténységben potenciálisan benne van a lehetőség, hogy szeretettel forduljon mások felé és így képviselje Krisztust (ez következik Krisztus tanításából, akárhogyan is magyarázzuk az ellenkezőjét), ugyanakkor a Korán felfogásából a dzsihád világméretű kiterjedését, a nem muzulmán világ meghódítását lehet megérteni. Ez még akkor is így van, ha a kereszténység nevében elképesztően sok felesleges erőszakot és szégyellnivaló dolgot követtek el (amiben igazad van).
Sytka,
Törlésén úgy gondolom, ma arra lenne szükség, hogy megerősítsük magunkat, ehhez pedig először is fel kellene vállalni és térképezni a hibáinkat. Volt idő arra, hogy megfürödjünk a dicsőségben is, ám most nem ennek van itt az ideje. Az erő éppen abból származna, hogy reálisan látjuk magunkat, és ahol lehet, javítunk a helyzeten.
A Koránnal kapcsolatban nekem is vannak fenntartásaim, ám úgy látom, hosszas tanulmányozás után, hogy szinte minden vallás szent szövegében megjelennek a csoportellentétekre vonatkozó utalások és a meglehetősen kifogásolható tartalmak, és ez a Bibliára is igaz. A középkori zsidóüldözések, és úgy általában az antiszemitizmus eredője többek közt az, hogy az Újszövetségben a "zsidókra" vonatkozóan több elítélő és mondhatni, rosszindulatú megfogalmazást is találunk. Nem gondolom, hogy isteni ihletésű lenne például az a mondat, hogy: "ti az ördög atyától valók vagytok." És még sorolhatnám.
Ugyanakkor, magában a Talmudban is vannak Jézusra és a kereszténységre nézve becsmérlő megfogalmazások, amik ugyanúgy kifogásolhatók, nem beszélve az Ószövetségben megjelenő egyes utalásokra az idegen, pogány népekkel kapcsolatban. Számomra ezekkel találkozni mindig csalódás, függetlenül attól, melyik hagyományhoz tartozik az illető szöveg.
Szóval, elkezdhetjük hasonlítgatni, hogy az ábrahámi vallások közül melyik "tisztább", én erre ajánlottam azt, hogy ehelyett fontos lenne a saját udvarunkban és belső szobáinkban tisztogatni. Ezt nagyon fontosnak tartom, sok minden felülvizsgálatra szorulna, és ezzel a szembenézéssel nemcsak magunknak, de a környezetünknek is segítenénk. A saját személyes szférámban én igyekszem is ezt gyakorolni.
Az óvodában a kisgyerekek összeverekednek. Az óvónéni szétválasztja őket, és megkérdezi, hogy mi volt az összetűzés oka. Kiderül, hogy az egyik gyerek kijelentette: az ő apukája a legokosabb a világon, mire a másik lehurrogta, hogy nem is, mert az ő apukája a legokosabb a világon... A bölcs óvónéni mit tesz? Megsimogatja mindkét gyermek fejét és megnyugtatja őket, hogy mindkettőjüknek igaza van...
TörlésLaura gyönyörűen megfogalmazta: fejlődni, fejlődni, fejlődni kell, s a fejlődés mindig önmagunkhoz képest történő kiteljesedést hoz a teljesség felé, szemben a versengéssel, ami még a kétes megítéléssel kikiáltott "győztes" számára is csak max a "legyőzötthöz" képest jelent múlandó diadalt.
Lillanyó
Illetve, szintén Jézus tanításai szerint, nem attól kell félnünk, aki a testünket veszélyezteti, hanem aki/ami a lelkünket. A lelkünket nem kell félteni egy terroristától, mi viszont már eladtuk azt kilóra, meghajolva saját korunk társadalmi/civilizációs túlkapásai előtt. A jelenlegi társadalmi berendezkedésünk nagymértékben veszélyezteti a lélek épségét, szóval az ellenség nem kívül, hanem éppenhogy belül van, ezért a belső nagytakarítás sokkal fontosabb lenne, mint kifele tekingetni és ott keresni az ellenséget.
VálaszTörlésLaura, természetesen sok igazság van abban amit írsz, de az iszlám messze nem csak a " keresztény " civilizációkkal ütközik, hanem egyet kivéve konkrétan minddel, ( az egyetlen kivétel földrajzi okokból pont a " keresztény" jellegű latin-amerikai civilizáció) és ráadásul minddelfegyveresen.
VálaszTörlésHa azt a kíméletlen és marcangoló kritikát amit az elmúlt több mint 300 évben a kereszténység kapott az iszlámra is alkalmazni fogjuk...hát az eredmény nem mindenben lesz hízelgő. Ha meg csak a kereszténységre alkalmazzák, az szerintem kettős mérce.
Amúgy a judaizmus sem annyira matyó hímzés mint amennyire szeretik előadni magukról, elég megnézni a modern Izrael nyílt apartheidjét, ami egyébként összehasonlításban sokkal rosszabb és brutálisabb a (túl ) sokat szidott dél-afrikainál. (ami szerintem nem is mindenben volt annyira rossz dolog. Az ottani rendszerváltás egy elég borzasztó társadalmi csőd lett.) Ez igenis vallási alapokon is nyugszik ott is, az orthodox zsidók egy része kb a szalafi fanatikusok zsidó kiadásban. Sok vezető rabbi is olyan beszédeket tol a gojok született szolga voltáról, meg a palesztinok ki irtásának szükséges voltáról, hogy az ember csak pislog. Egyáltalán nem tűnnek a " szelíd öröm vallásának", az csak a nekünk szánt demó verzió.
Természetesen rengeteg jó fej orthodox zsidó van, akikre igaz a szelíd öröm, de az már nem igaz, hogy az egész vallás ennyi, és semmi árnyék.
Cypriánus
Egyébként ennek a beszélgetésnek megint az a tanulsága, amit a bejegyzés elején megfogalmaztam. :-) Tehát minden vallás, világnézet, -izmus képes agresszív módon viselkedni, szembekerülve akár saját alapvető elveivel is.
TörlésAz ember bűnös lény és hajlik erre, nincs ebben semmi meglepő. Ám a magam részéről korántsem tartom súlytalannak a kérdést, hogy egy adott vallás próbálja ezeket a tendenciákat fékezni (mert például a teológiájában törekszik erre - ld. az ellenség szeretete), vagy még rá is dob a tűzre egy lapáttal (ld. világhódító iszlám program). Ebben szerintem igenis van különbség a különféle vallási tradíciók között.
Cypriánus,
Törlésa Sytkának adott válaszomban sok minden benne van, amit neked is írhattam volna. Semelyik vallás szent könyvét tartom teljesen tisztának, ez lehetetlen elvárás is lenne, hiszen emberi tényezők is közrejátszottak.
A zsidóságban is vannak kifogásolható dolgok, ez igaz, ahogyan az iszlámban is.
Én azonban annak a híve vagyok, hogy először javítsunk a saját magatartásunkon, megértésünkön, Biblia-értelmezésünkön, az Istenhez való viszonyunkon, mert itt is vannak hiányosságok. Ha megközelítettük azt a teljességet, ami számunkra elérhető, és valóban lelki emberek vagyunk, akik az igazságban állunk, akkor onnan megítélhetünk másokat. De jelenleg szerintem nem ez a helyzet.
Azt is gondolom, hogy nem ismerjük testközelből a muszlim emberek életét, nem vagyunk a közegükben, hatalmas kulturális különbségek választanak el, és a megértést ez nem segíti. A Koránt én nem tudtam végigolvasni, mert amikor elérte az ingerküszöbömet a zsidók és a keresztények emlegetése, akkor letettem, de emellett fenntartom, hogy az egyes muszlim emberek életében is jelen lehet az igazság, ők is élhetnek igaz életet, és Isten hozzájuk is közeledik, mert "mindeneket magához vonz".
Nem értjük és nem látjuk, pontosan hogyan történik ez, de én hiszek abban, hogy Isten mindenkit "megkörnyékez" és minden kultúrában adott lehetőséget az Ő igaz és helyes megismerésére.
javítás: *NEM tartom teljesen tisztának
TörlésSytka, jó ez a poszt.
VálaszTörlésLaura:
Amit a saját kultúráddal szemben kritikusan írsz, az talán szándékod ellenére épp a kereszténység fölényét bizonyítja. Attól van fölényben, hogy az egyetlen önkritikus irányzat a három ábrahámi közül. Az ójudaistákat nem gyötri kétség Izraelben afelől, hogy minden az övék, mindenre joguk van, mindenki mást semmibe lehet venni, mindenkin át lehet nézni, sőt gázolni. A muszlimokban zéró kétség munkál a téren, hogy esetleg nem ők a legszuperebb, karddal terjesztendő globális Mein Kampf etalon.
Eközben a keresztények: mi vagyunk az egyetlenek, akik hellyel-közzel foglalkozunk mások szempontjaival, akik mások szemével is vizsgáljuk a saját mércénk jóságát. És ha mások szerint nem elég jó a mércénk, elsírjuk magunkat, bűnbánatot tartunk, és továbbfejlesztjük! (Még csak azt sem kérdezzük, hogy a külső kritikus vajon igazságosan bírál-e.) Ha egy nem keresztény kultúrában írnád le az önkritikus észrevételeidet, akkor nem ilyen vitára számíthatnál, hanem testi veszélynek, de minimum kiközösítésnek tennéd ki magad. Jézusnak köszönhetően alapértelmezettnek veszed, hogy a tieiddel szigorúbb vagy, mint a külsősökkel, pedig mindenhol máshol az ellenkezője az alapértelmezett. A keresztény az, aki kifelé nyal, befelé tapos. Nincs még egy ilyen szuper kultúra a világon!
A kereszténységre is áll, ami a demokráciára: nem tökéletes, csak még nem találtak ki nála jobbat. Francia mondás: a legjobb a jó ellensége. Vagyis a maximalista kevesebbet ér el, mint aki megelégszik a jóval.
László,
VálaszTörlésabban igazad van, hogy a Jézus által elénk állított, megközelítendő emberkép magasabb rendű, mint ami a másik két vallásból közvetlen rátekintésre következik. Ám vegyük észre azt a nem elhanyagolható szempontot, hogy ez a legnehezebben megvalósítható. Olyan emberré válni, akinek a törvény és a tudás a szívében van, és mindezt áthatja a szeretet, a föld sója és lámpás a sötétben, mindez olyan mérték, ami társadalmi léptékben szinte elérhetetlen eszmény. Tehát meg van fogalmazva ez a magasrendű kép az emberről, amit gyakorlati és társadalmi szinten nem igazán sikerül elérni. A kereszténység szép és magas szintű tanításokkal rendelkezik, ám ezek inkább maradnak meg az ideák szintjén, mint lépnek életbe a gyakorlatban.
Látom már, hogy úgy járok, mint aki pesszimistával kezd vitatkozni: minden megoldásomra lesz egy új problémád...
TörlésSebaj, a kereszténységben épp ez a sokszínűség a szép. Megférnek benne az optimisták és a pesszimisták is, és nem taposnak le maguk körül senki mást.
Laura, való igaz, hogy a Hegyi Beszéd egy eszménykép. A csaknem tökéletes keresztény eszménye, ami elérhetetlen messzeségben tűnik lebegni. De legalább irányítja azt, mi a helyes út, legalább rajta tartja a törekvéseinket egy Jézus szemében vállalható erkölcsön.
TörlésIgaza van Lacinak, hogy ez a másik két ábrahámista irányzatra nem igazán jellemző. Ott még adott esetben a hangodat sem hallathatod.
De azért mondjuk én úgy vélem, hogy ez a keresztény kontextusban is manapság jórészt azért működik, mert a kereszténység egy szekuláris világban próbál érvényesülni. Szinte teljesen biztos vagyok abban, ha nem lebegne egy külső tekintély (az állami törvények) az egyház feje felett, hanem az egyház szava lenne a perdöntő és végső a társadalomban, akkor visszacsúszhatnánk oda, amit sötét középkornak nevezünk.
Utáljuk a szekularizmust, ami persze érthető, mégis van egy fékező szerepe a hatalmat magához ölelni akaró egyház vágyainak megzabolázása tekintetében, nem?
László,
Törlésén nem nagyon láttam konkrét megoldásokat a kommentedben. Nem vagyok pesszimista, csak szeretem látni a valós helyzetet és abból kiindulni.
Sytka,
Igen, persze, jó az, hogy viszonylag nyíltan beszélhetünk a lehetőségekről.
Alapvetően egyetértek, de persze az államot túl nagy hatalma meg könnyen egyfajta Leviathan- ná változtatja..a politikai vallássá válása nagyon is fenyegeti a modern és posztmodern társadalmakat, ez sajnos tapasztalat.
VálaszTörlésAmúgy egy másik poszt alatt már ábrándos gondolatom volt arról, hogy a kereszténység jobban járt volna, ha a hellén pogányság viszonylag erős marad, és a Római Birodalom egy több vallású társadalommá fejlődik mint Kína.
-majd ki fogom azért elemezni h lesz időm , az sem biztos hogy maga lett volna a tökéletesség, és Európa nem is biztos hogy jobban jár. De a kereszténység mentes lenne a történelmi teher jó részétől.
Viszont ennek egy nagy akadálya kapásból volt : a III. Század végére az antik hellén - római vallás egy döglött disznó intellektuális bájával és hitelességével bírt. Szinte hihetetlen, mennyire gyorsan omlott össze. A kisebbségi (!!!) kereszténység belső harcát, Arius meg Athanasziosz mindenki tudja, de szinte nem is volt dolguk a 313-ban meg hatszor akkora népességet jelentő pogánysággal. Nem volt már ereje.
Cypriánus
Tisztázzás: nem becsmérlésből írtam a fönti kommentet, az antik pogányság a késő római korban is jelentős esztétikai és filozófiai örökséget hordozott...csak éppen mint vallást, csak kevesen vették igazán komolyan. Ráadásul a késői antik kor túl sok félelemmel és kiszolgáltatottsággal volt tele ahhoz, hogy egy gyenge vallás bírja egy hitelesebb és erősebb jelentette konkurenciát.
VálaszTörlésAz esztétikai és filozófiai fele ráadásul simán kajálható volt a korabeli keresztények számára is. Ha a mitológia és a görög filozófia használata alapján akarnánk megmondani, ki volt pogány vagy keresztény író, költő stb. Stb. a IV-V. Században, igencsak sokszor mellé fogunk...de az antik istenekre már nem volt szükség, maximum mesés elemként.
Cypriánus
Cypriánus,
Törlésszerintem is igazad van abban, hogy a kereszténységnek jót tett volna egy heterogénebb vallási környezet.
Én egyébként úgy gondolom, a keresztény tanításokon belül is lehetne még árnyalni a képet, ami szintén kicsit egészségesebbé tehetné. Ha Jézusnak nem csak és kizárólag a megváltói mivolta, halála és feltámadása lenne hangsúlyozva, ami a jelenlegi felekezetekre amúgy is jellemző, hanem egy kis bátorsággal nyúlnánk a témákhoz, akkor még ma, utólag is javíthatnánk egy kicsit a dolgokon. Az Isten dicsőségét is szolgálja, ha sokféle szemszögből vagyunk képesek látni Őt, földi viszonylatban ezzel tulajdonképpen gazdagítjuk.
A magasröptű gondolatok után szabadjon egy profán megközelítés: A jóllakott keresztények és a jóllakott muszlimok nem látnak ellenséget egymásban ... (bármely vallás behelyettesíthető... ) Lillanyó
VálaszTörlés„A jóllakott keresztények és a jóllakott muszlimok nem látnak ellenséget egymásban ...”
Törlés- Szerintem ez nincs így. Fontos, hogy a keresztények nem leharcolandó ellenséget látnak a muszlimokban, hanem a leharcolásukra kész ellenséget. Nagy különbség. A muszlimok meg simán leharcolandó ellenséget látnak a keresztényekben. Ezt Mohamed tanítása alapján látják így. Hiába laknak tehát jól, ez nem fogja átírni Mohamed tanítását. A keresztények is hiába laknak jól, ők kívülről még kevésbé tudják átírni Mohamed tanítását.
A mai helyzetnek Mohamed tanítása a kulcsa. Lássuk be, senki nem talált békés ellenszert az iszlámra. Jézus sem, mert az ő szisztémája a kölcsönösség alapján működik: te szelíd vagy, cserébe embertársad is megszelidül. Te adakozó vagy, cserébe embertársad is bőkezűvé válik.
Ezzel szemben a muszlim nem lesz szelíd a szelídségtől, sem adakozó az adakozástól, hanem benyeli a jó akaratodat, és ellened fordítja, addig pusztít, amíg vagy.
Az iszlám harcmodorát negatív aikido-nak is nevezhetjük: fogod a feléd áradó jó energiát, rosszra fordítod, és azzal pusztítod el a jó energiát sugárzó naiv embertársat. Zseniálisan perverz, napjaink kihívása.
Látom, lassan az is kiderül, hogy Mohamed volt a Sith-nagyúr! :-)
TörlésMielőtt bárki félreértene: nem haragszom Mohamedre, a maga korában látott egy számára fontos feladatot, amire kidolgozott egy tant + egy módszertant.
TörlésAhogy ő látta, a megoldandó probléma, hogy Istennek van / lesz Messiása, legfeljebb nem pont ójudaista, de Istennek semmiképp nem lehet fia. Úgy kell tehát leuralni a világot, hogy ezek a paraméterek teljesüljenek. Ne feledjük, hogy a világot valahogy leuralni ójudaista messiási feladat, ezt nem Mohamed találta ki.
Mohamed próbálkozott önjelölt messiásként a zsidóknál és a keresztényeknél is, de amikor nem talált nyitottságra, hideg dühtől fortyogva konstruálni kezdett ellenük, a ma látható eredménnyel.
Nem véletlen, hogy amikor a békés emberek beléből gitárhúrt sodró mongolok találkoztak a Mohamed módszerével harcoló arabokkal, azonnal áttértek, mert le voltak nyűgözve. Ilyen átfogóan szervezett és eredményes inváziós erőt akkor tapasztaltak először. Az arabokat meg lenyűgözte a páratlanul kegyetlen mongol közigazgatás, amihez képest Hitler kiscserkész, az észak-koreai rezsim meg széplelkű dilettáns.
Az arab harcmodor és a mongol közigazgatás egyesítéséből alakult ki az a módszertan, amit mai analógiával multirezisztens szuperbaktériumnak is nevezhetünk. Nem hat rá egyetlen megszokott ellenszer sem. Ha harcászatilag indokolt, akár évtizedekig tünetmentes, de nem veszít az erejéből, azután hirtelen aktiválódik, és nincs menekvés.
Én kifejezetten optimista fickónak tartom magam, de ezzel a jóllakás fikcióddal te még optimistábbnak tűnsz. Vagy még nem néztél szembe a helyzettel.
Discipline:
Törlés„lassan az is kiderül, hogy Mohamed volt a Sith-nagyúr!”
– Nem is sejted, hogy a vicced milyen komoly.
Egy mellőzött ösztönös tehetség hirtelen ellenségnek kezdi látni a mellőzőit, és szabadjára engedi ellenük az indulatait, amelyeket fekete kreativitással hasznosít.
"Mohamed próbálkozott önjelölt messiásként"
TörlésMohamed soha nem tekintette magát messiásnak, és más sem tekintette őt annak. Maradjunk a tényeknél.
Discipline:
TörlésSzerintem nem ez a tény, hanem hogy Mohamed felkereste a közeli zsidó törzseket azzal az ötlettel, hogy ő lenne Az, aki az, Aki.
A zsidó törzsek meg simán kirúgták, hogy mással szórakozzon. Erre Mohamed veszettül berágott.
A Koránban nyomon követhető a személyiségének ez a gyilkos torzulása, ahogy elragadja őt a hidegen fortyogó indulat. Mintha róla modellezték volna a Csillagok háborújában az ifjú Darth Vadert.
Lehet, hogy technikailag sosem mondta ki, hogy ő lenne a Messiás, de mivel a zsidó törzsek más posztra nem vártak jelöltet, a magatartásából ez értelemszerűen következett. Mohamed igazából nem ismerte a részletes teológiai elgondolásokat, sem az ójudaizmust, sem az újjudaizmust (kereszténységet), inkább naiv-ösztönösen ment előre, amerre utat sejtett. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy Dávid házából kellene származnia. Ha ezt tudja, fel se száll a tevéjére, nem megy házhoz a pofonért. Miután a zsidók és a keresztények is lehűtötték az ambícióit, az utat immár az ő kiiktatásukkal képzelte el. Elhatározta, hogy úgy lesz világuralkodó, hogy ez a két irányzat örökre megbánja.
Ha nincs ez a negatív fordulat, semmi gond nem lenne az iszlámmal, valóban lehetne békés és toleráns. Igaz, aki békés toleranciát keresett, az Jézusban megtalálta. Ergo, ha valakinek Jézus töketlen pancser volt, akit tökösen upgrade-elni kell, az definíció szerint máris nem volt békés és toleráns. Mohamed szerint az Jézussal a gáz, hogy békés és toleráns volt, szerinte ezért nem sikerült Jézusnak a küldetés. De majd ő megmutatja... Jól megmutatta.
Vegyük a kismalacok és a farkas meséjét. A farkas ugyebár először az egyik hátsó lábát dugta be az ajtórésen. Sytka azt mondja, hogy vannak itt a ház körül már farkasok, akiknek dobtunk néha egy kis ételmaradékot, és nem tűnnek veszélyesnek. De esetleg azzá válhatnak, mert egyszercsak valaki a kezükbe adja a farkasok bibliáját, és ráébrednek, hogy egy igazi farkas nem ételmaradékért koncsorog a malacok háza körül, hanem malachúst eszik.
VálaszTörlésLaura azt mondja, hogy mi, kismalacok, ne kifelé tekintgessünk aggodalommal, hanem nézzünk magunkba. Tudtunk és tudunk mi magunk is farkas módjára viselkedni. Lillanyó szerint ha van elég kaja, akkor nincs is igazán különbség malac és farkas között. László meg ha jól értem, azt mondja, hogy azzal hogy a farkas lába bent van a házban, a malacok meg olyan naívak, amilyenek, a végkifejlet tkp. eldőlt.
Az én véleményem pedig a következő: Az ajtót visszacsukni és bezárni már nincs mód. És kétségkívül komoly kockázat ez malac-szemmel nézve. Tavaly magamon is észrevettem valamiféle elemi-ősi szorongás jeleit. A hitem mégsem azt mondja, hogy valaki most már zavarja ki ezt a dögöt, hanem hogy bátorság, testvérek, itt van egy helyzet, egy még sose látott feladat!
Egyébként én, mint aki nagyon gyenge történelemből, kérdezem, hogy a török hódoltság idején ugyanez a kérdés vajon hogyan vetődött föl? Persze, harcoltunk a török ellen, Jézus nevében, de nem nagyobb elszántsággal, mint a hittestvéreink ellen. Folyt a vér, de mintha az öncélú gyilkolászás akkor nem lett volna jellemző. Sőt, ha jól tudom, a Bocskai-felkelés idején, még mint szövetségesek is szóba jöttek. Örülnék, ha valaki pár szóban leírná, mi a lényegi különbség.
Lassabban az agarakkal: László inkább azt mondja, hogy Jézus felvállalásán és megvallásán át vezet az út előre.
TörlésMohamed zseniálisan kitalálta, hogyan morzsolhatja fel lassan az egész világ ellenállását, és hajtja uralma alá az egész emberiséget. Ha sikerülne neki, ő lenne a tényleges Messiás.
Csakhogy mi úgy hisszük, hogy Jézus az igazi, és az igazi Messiást nem lehet legyőzni. Fel kell vállalni a kereszténységünket, az hozza el a világméretű megoldást.
Mielőtt félreértődnék: a kereszténység kizárólag az ideák szabad piacán tud érvényesülni, önkéntes alapon, és így is csak egyfajta laza-puha többséget tud elérni, ám ennyi már elég a világ jóléti átalakulásához. Ettől jobb a többi alternatívánál. Nem kell hozzá erőszak, nem igényel hegemóniát, és nem kell cukormázba csomagolni, mert a jólét önmaga vivőanyaga.
A jólétet nem kell külön ajándékkal terjeszteni, hogy fogadd már el tőlem a jólétet, nézd, adok mellé még egy zseblámpát... A jólét elfogadása nem szívesség, hanem jól megfontolt önérdek.
TörlésEgy ójudaista szempontjából: te abban hiszel, hogy a gójok a szolgáid Adonáj rendelése szerint; oké, de mire jó ez, ha 3 generációnként jön egy pogrom, amin mindig teljesen meglepődsz, mert nem volt benne a forgatókönyvedben? Fogadd el, hogy Jézus a Messiás, minden ember egyenlő általa, és sok-sok generáción át élhetsz békés jólétben, vége a kasszasikertől pogromig tartó hullámvasútnak. Na, átveszed Jézustól a jólétet?
Egy muszlim szempontjából: igaz, hogy Mohamed szuperül megkonstruálta a rendszerét a gyaúrok ellen, de ez mire jó neked? Oké, az iszlámnak van egyfajta belső logikája, ami elkerülhetetlenné teszi a tömeges analfabétizmust és a másként gondolkodók kiirtását. Oké, ez is egyfajta következetesség, de milyen életszínvonalon?! Ehhez képest Jézus olyan jólétet kínál, amiben mindenki tud olvasni, szabad másként gondolkodni, békés igazságosságban lehet élni, és még anyagilag is sokszor nagyobb jólétet lehet elérni. Na, átveszed Jézustól a jólétet?
Egy „ateista” szempontjából: 300 éve úgy volt, hogy Isten nélkül óriási humanizmus és boldogság lesz. Helyette esztelen tömeggyilkolás és nyomor lett. Isten nagyobb humanista az embernél, és ezt Jézustól tudjuk. Na, átveszed Jézustól a jólétet?
Nem garantálom, hogy mindenki elsőre átveszi, de ha az alternatíva folyamatosan ott van a szeme előtt, akkor a többség előbb-utóbb önként felismeri a jólét evidens előnyét. Nekünk nincs több feladatunk, mint hogy bent tartsuk ezt az alternatívát az ideák szabad piacának katalógusában.
" kereszténység kizárólag az ideák szabad piacán tud érvényesülni, önkéntes alapon, ... Nem kell hozzá erőszak, nem igényel hegemóniát"
TörlésErőszak ahhoz kell, hogy megteremtsd az "ideák szabad piacát"! Pont te nem látod ezt, aki egyébként (jogosan) bírálod a nyugat közel-keleti beavatkozását?
És a jólét: Dél-Amerikában jólét van? Afrikában jelentősen terjed a kereszténység, jön vele a jólét is? A keresztény Fülöp-szigetekieket a jólét különbözteti meg a muszlim indonézektől? Az ateista humanisták pedig búcsút mondtak a jólétnek?
Ominium Minister,
Törlés"Örülnék, ha valaki pár szóban leírná, mi a lényegi különbség."
Egy szóban leírom: semmi.
Szia Sytka,
VálaszTörléscsak szeretném jelezni, hogy nagyjából egyetértek a két cikkben foglaltakkal!
Az iszlámnak sok ága-boga van, nem mindegyik radikális és gyilkos (fizikai értelemben). Azt gondolom, túlzás azt mondani, hogy mérsékelt (azaz terrort nem propagáló iszlám) csakis a nominális iszlám lehet, hiszen vannak komoly iszlám vallástudósok, akik elítélik a fizikai erőszakot (bár az ő hangjukat talán kevésbé hallani). Ugyanakkor egyértelműen van átjárás a mérsékelt és radikális iszlám között. Mohamed életének példája is egyértelműen erőszakra buzdít. A mártíromság üzenete (ami nem azonos a keresztény mártíromsággal, hanem konkrétan a fizikai dzsihád közbeni meghalást jelenti - ami egyedüli biztos út az üdvözüléshez) pedig valóban nagyon hatékony ütőkártya a terroristák kezében a meghasonlott/nominális és emiatt lelkiismeret-furdalással küszködő muzulmánok beszervezésében.
Kérdés, hogy az iszlám meg tud-e ebből valahogy tisztulni és "humanistává" tud-e válni. Én ebben sajnos kételkedek, de persze drukkolok ennek, hiszen mindannyiunknak ez lenne a jobb.