Vannak olyan filmek, amelyeket nem egyszerűen megnéz és átél az ember, hanem hazaviszi magával és napokig rágódik rajtuk. Martin Scorsese évtizedek óta dédelgetett filmterve Suszaku Endo klasszikus regénye alapján most vászonra került, és ilyen film lett belőle: amit meg kell nézni és utána haza kell vinni, mert az ember úgy érzi, nincs is más választása. Talán nem is dönthet erről.
Két jezsuita hittérítő indul Japánba, mert az a hír járja, hogy egykori mesterük és tanítójuk, Ferreira atya az állami üldöztetések nyomására megtagadta a hitét, s ezzel veszélybe sodorta a kereszténység terjedésének lehetőségét a szigetországban. A két fiatal pap egyszerre kívánja tovább folytatni a misszionáriusi munkát és megtalálni az atyát, hogy tisztázza a hihetetlennek tűnő aposztázia vádja alól. A japán katolikus szépíró, Suszaku Endo "Némaság" című regénye önmagában rendkívüli erejű és hiteles könyv, amely az egyháztörténelem egy kevésbé dicsőséges pillanatát dolgozza fel, miközben valójában nem ez a célja, hanem sokkal inkább lélektani drámát ad az elkötelezett hit és az árulás egymással szembefeszülő küzdelméről. A kérdés ilyenkor mindig az, mihez kezd a filmművészet az irodalommal, azaz mennyire tudja hitelesen visszaadni a nagyvásznon azt, amit a papír csendes sorai magukban foglalnak?
Martin Scorsese válaszolt erre a kérdésre és úgy néz ki, mélyen megértette a könyvet. Nagyon-nagyon ritkán mondok én ilyet, ám most szemernyi kétségem sincs felőle, hogy ezt kell tegyem: a Némaság, mint film semmivel sem rosszabb a könyvnél! Scorsese olyan érzékenyen és elképesztő tehetséggel ragadta meg a témát, hogy azzal simán felnőtt Endo szintjére, ami óriási teljesítmény. Közben pedig amerikaiként sem csábult el, hogy hollywoodivá tegyen egy karakterisztikusan japán stílusú alkotást, és nem értelmezett át kulcspontokat a történetben, hogy a CGI-orgiában fuldokló, popcornzabáló nyugati mozinéző kedvéért felvizezze a regényt. Ilyesmiről szó sincs, egy szikrányi megalkuvást sem érezni a levegőben. Amit itt kapunk, hogy az arcunkba tolnak egy könyörtelenül naturális, nyomasztóan hosszú két és fél órát, amely egyre sűrűbbé válik, és olyannak mutatja az egykori jezsuiták kálváriáját, ahogyan az a valóságban is történhetett. Akadt néhány jelenet a filmben, amikor úgy éreztem, hogy a sötét moziteremben betonból van a levegő. A film néhol egészen rátelepszik az ember lelkére.
Ehhez még az is hozzájárult, hogy a filmnek gyakorlatilag zenéje sincs. A néző nem kap semmiféle lélekápoló feloldozást, itt nincs helye a fellélegzésnek, hanem együtt sodródunk a szereplőkkel a kikerülhetetlen kérdések felé: vajon meddig lehet bírni a nyomást? Lehetséges-e egyáltalán elkerülni az Isten elárulását, elképzelhető az, hogy ilyen helyzetben az ember ne tagadja meg a hitét? És ha mégis megteszi, akkor végleg lezárul-e mögötte minden út a némának és közömbösnek tűnő Istenéhez, aki nem segített rajta? Vajon ha engem kérnének meg arra, hogy tapossak rá sáros lábbal Jézusra, akiről tudom, hogy nem fog megszabadítani egy ilyen helyzetben, megmozdítanám-e érte a lábamat?
A Némaság nem történelmi film, hanem sokkal inkább lélektani. Az árulás anatómiáját adja egy zseniális könyvből készült kiváló feldolgozásban. Nem könnyű szórakozás, és nem is annak készült, hanem kihívásként álmodták vászonra. Tartok tőle, hogy az egyre szekulárisabb európai nézőközönség soraiban nem is fog talán túl nagy népszerűségre szert tenni, hiszen a posztmodern ember lassan már azt sem érti, mi értelme egyáltalán hinnie valamiben. Ez a film pedig a hittagadás tagadása, mert amiben igazán hiszünk, az velünk marad egészen a sírig - és azt hiszem azon is túl.
Két jezsuita hittérítő indul Japánba, mert az a hír járja, hogy egykori mesterük és tanítójuk, Ferreira atya az állami üldöztetések nyomására megtagadta a hitét, s ezzel veszélybe sodorta a kereszténység terjedésének lehetőségét a szigetországban. A két fiatal pap egyszerre kívánja tovább folytatni a misszionáriusi munkát és megtalálni az atyát, hogy tisztázza a hihetetlennek tűnő aposztázia vádja alól. A japán katolikus szépíró, Suszaku Endo "Némaság" című regénye önmagában rendkívüli erejű és hiteles könyv, amely az egyháztörténelem egy kevésbé dicsőséges pillanatát dolgozza fel, miközben valójában nem ez a célja, hanem sokkal inkább lélektani drámát ad az elkötelezett hit és az árulás egymással szembefeszülő küzdelméről. A kérdés ilyenkor mindig az, mihez kezd a filmművészet az irodalommal, azaz mennyire tudja hitelesen visszaadni a nagyvásznon azt, amit a papír csendes sorai magukban foglalnak?
Martin Scorsese válaszolt erre a kérdésre és úgy néz ki, mélyen megértette a könyvet. Nagyon-nagyon ritkán mondok én ilyet, ám most szemernyi kétségem sincs felőle, hogy ezt kell tegyem: a Némaság, mint film semmivel sem rosszabb a könyvnél! Scorsese olyan érzékenyen és elképesztő tehetséggel ragadta meg a témát, hogy azzal simán felnőtt Endo szintjére, ami óriási teljesítmény. Közben pedig amerikaiként sem csábult el, hogy hollywoodivá tegyen egy karakterisztikusan japán stílusú alkotást, és nem értelmezett át kulcspontokat a történetben, hogy a CGI-orgiában fuldokló, popcornzabáló nyugati mozinéző kedvéért felvizezze a regényt. Ilyesmiről szó sincs, egy szikrányi megalkuvást sem érezni a levegőben. Amit itt kapunk, hogy az arcunkba tolnak egy könyörtelenül naturális, nyomasztóan hosszú két és fél órát, amely egyre sűrűbbé válik, és olyannak mutatja az egykori jezsuiták kálváriáját, ahogyan az a valóságban is történhetett. Akadt néhány jelenet a filmben, amikor úgy éreztem, hogy a sötét moziteremben betonból van a levegő. A film néhol egészen rátelepszik az ember lelkére.
Ehhez még az is hozzájárult, hogy a filmnek gyakorlatilag zenéje sincs. A néző nem kap semmiféle lélekápoló feloldozást, itt nincs helye a fellélegzésnek, hanem együtt sodródunk a szereplőkkel a kikerülhetetlen kérdések felé: vajon meddig lehet bírni a nyomást? Lehetséges-e egyáltalán elkerülni az Isten elárulását, elképzelhető az, hogy ilyen helyzetben az ember ne tagadja meg a hitét? És ha mégis megteszi, akkor végleg lezárul-e mögötte minden út a némának és közömbösnek tűnő Istenéhez, aki nem segített rajta? Vajon ha engem kérnének meg arra, hogy tapossak rá sáros lábbal Jézusra, akiről tudom, hogy nem fog megszabadítani egy ilyen helyzetben, megmozdítanám-e érte a lábamat?
A Némaság nem történelmi film, hanem sokkal inkább lélektani. Az árulás anatómiáját adja egy zseniális könyvből készült kiváló feldolgozásban. Nem könnyű szórakozás, és nem is annak készült, hanem kihívásként álmodták vászonra. Tartok tőle, hogy az egyre szekulárisabb európai nézőközönség soraiban nem is fog talán túl nagy népszerűségre szert tenni, hiszen a posztmodern ember lassan már azt sem érti, mi értelme egyáltalán hinnie valamiben. Ez a film pedig a hittagadás tagadása, mert amiben igazán hiszünk, az velünk marad egészen a sírig - és azt hiszem azon is túl.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése
Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)