Minden csak értelmezés kérdése...?

Mi köze a posztmodern dekonstrukciónak a kereszténységhez? Semmi - jöhetne az azonnali felelet, amiben volna is igazság. A posztmodernt a legtöbb keresztény egy zavaros és mindent relativizáló szemléletmódnak tartja, ami szöges ellentétben áll a hitével. Tényleg ilyen kibékíthetetlen az ellentét? Nem feltétlenül, és erre meglepő módon éppen az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány lehet egy jó példa.

Aki öt percnél többet foglalkozott a posztmodernnel, valószínűleg az is belebotlott már a francia filozófus Jacques Derrida nevébe. Ha Derrida filozófiáját egyetlen, egyébként általa hangoztatott (és sokszor félre is értett) mondatban kellene összegezni, az ez volna: "there is nothing outside the text", vagyis "nincs semmi a szövegen kívül". Derrida alapvetően a szövegek megértésével foglalkozott, és úgy találta, hogy maga a nyelv akadályozó tényező az értelmezés számára, ami egyfajta lencseként a szöveg és az értelmezője közé furakodik. Egy butácska példával élve olyan ez, mint a "Kis Hableány" című mesefilmben a sellő Ariel sztorija, aki a mese főszereplője. A tenger mélyén élő Arielhez egy szép napon eljut egy közönséges villa az emberek világából, ám amikor kézbe veszi, fésűnek hiszi azt, és így is bánik vele. Számára a villa szó jelentése és valósága nem egy evőeszközre utal, hanem a szépítkezés kelléke. Persze mindez csak mese - vagy mégsem az, mondja a posztmodern filozófia.

A dekonstrukció szerint a pőre valósághoz sosem juthatunk el, mert mindent a világon a nyelv torzító lencséjén keresztül értelmezünk és utána az értelmezéseink szerint viszonyulunk hozzá. Mindez azt jelenti, hogy sosem tudunk igazán a szöveg mögé kerülni, hogy egyfajta tiszta és garantáltan objektív jelentéshez jussunk. Nagyon-nagyon dióhéjban erre gondolt Derrida, amikor azt mondta, hogy "nincs semmi a szövegen kívül", vagyis nincs olyan valóság, amit ne interpretálnánk a nyelv közvetítő lencséin keresztül. Tovább fokozva ezt a posztmodern megközelítést, itt nem csupán a szó szerinti leírt szövegről (könyvekről, újságokról, internetes felületekről) beszélünk, hanem gyakorlatilag az egész világról, hiszen a körülöttünk lévő dolgokat is szakadatlanul értelmezzük. Ha valaki például lát egy kutya közönséges poharat, még ez az egyszerű látvány is értelmezést követel, az értelmezés pedig számos körülménytől függ majd: például a kontextustól, a saját hátteremtől, az előfeltevéseimtől, melyeket mind a tapasztalathoz társítok. Nem mindegy, hogy itt egy borospohárról van szó, amit egy buli közepén a magasba emel a vőfély, vagy arról a pohárról, amiről Krisztus beszél a Gecsemáné-kertben gyötrődései közepén.

Derrida ennél persze sokkal többet is állít, például azt, hogy gyakorlatilag minden szöveget behálóznak apóriák, azaz ellentmondások és talányok, rések, lyukak, amelyeket le lehet leplezni ha igazán elmélyedünk a szövegben. A dekonstrukció, mint szövegolvasási módszer pontosan ezt a célt szolgálja: lebontani a szöveget egészen addig, amíg napvilágra nem kerülnek az ellentmondásai és így világossá nem válik, hogy itt konstruált és bizonyos szándékok által vezérelt alkotásról van szó. 

Nos, mindez talán nem túl szimpatikus és valószínűleg nem is hangzik túl jól a keresztény füleknek. Ahogy Pethő Bertalan irodalomtudós fogalmazott:

A dekonstrukció "... minden hagyományt felforgat (...) visszautasít bármiféle autoritatív vagy privilegizált olvasást; eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját."

Magyarul úgy tűnik, senki sem mondhatja meg, mi a dolgok helyes értelmezése, a helyes olvasat és ha valaki mégis megpróbálja, az valószínűleg manipulálni akar, érdekeket szeretne érvényesíteni, hatalomra kíván törni.

És akkor most teszem fel megint a kérdést: mi köze ennek, lehet-e köze egyáltalán a kereszténységhez?

Merthogy a Biblia is szöveg, a hitünk szövegeken alapul, a dogmatikánk szövegszerű, és amikor hirdetjük az Igét, szövegeket hozunk létre. A fentiek értelmében azonban a dekonstrukció elmarasztal bennünket, hiszen mi sem nézhetünk a szövegek mögé és ha ezt nem tehetjük, akkor az sem mondhatjuk meg, mi a helyes értelmezés. 

Érdekes azonban, hogy Derrida értelmezői sokkal barátságtalanabbak, mint maga Derrida, aki későbbi munkáiban pontosította felvetéseit - pontosan azért, hogy tompítsa a relativizálás erejét. Amikor azt állította, hogy "nincs semmi a szövegen túl", valójában arra utalt, hogy a szövegkörnyezeten túl  nincs semmi. Csak kontextusok vannak, amelyek behatárolják a szövegek jelentéseit. A kontextusokat pedig meg kell tölteni értelmezésekkel, és ennek kapcsán beszél Derrida egy szerintem fontos kulcsfogalomról: az értelmező közösségről. Nyilván, a Biblia szövegéről is sokféle értelmezés kialakítható, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyik értelmezés jó is. A dekonstrukció nem jogosít fel arra, hogy egy szövegről bármit mondhassunk. Derrida azt mondja, a kontextusnak van egy legitim meghatározója, mégpedig az értelmező közösség, mely akkor jár el helyesen, ha alapot teremt egy szöveg kontextusához, amiben azt érteni kell. A közösség szabályai nélkül nincsenek kritériumok sem, amik egy szöveg értelmezését uralják.

Nos, a helyzet az, hogy az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány pontosan ilyesminek tűnik. A Szenthagyományt egy értelmező közösség, az egyház hozta létre egyfajta keretként, ami vezeti az embert abban, hogyan kell a bibliai szöveget érteni - és nem engedi meg a túlzott relativizálást, az egyéni interpretációk csapongását sem. Míg a dekonstrukciós gondolat arra figyelmeztet, hogy soha nem léphetünk teljesen a "szöveg mögé" az objektív jelentésért, addig az értelmező közösség abban szabályoz, hogyan járjunk el a "szöveg előtt". Logikus, hogy a Biblia megértését azok határozhatják meg leginkább, akikre maga a Biblia is rábízatott, akikhez a legközelebb áll, azaz az egyház. Egy ilyen, elképzelt "dekonstruktív gyülekezetben" a bibliai szöveg áll a középpontban, melyen lekciószerűen megy végig a közösség. Mi a jó ebben? Például megnehezíti a privát vélemények lehetőségét, ahogy azt is, hogy a pásztor mindig a kedvenc textusairól prédikáljon. Ezen felül az elmúlt korok értelmezéseivel is segít utat találni az érvényes olvasat irányában. Ha az egyházra, mint értelmező közösségre tekintünk, mely jó értelemben "felügyeli" a keringő felfogásokat, az számos balesettől, tévedéstől és értelmezési zsákutcától megóvhat minket. Azt kell mondjam, a katolikus egyház éppen a Szenthagyománnyal jobban megvalósította ezt a funkcióját, mint mi protestánsok - és bármilyen furcsa, ezzel közelebb is került a posztmodernhez, mint a magukat haladóbbnak vélő más felekezetek. Tanulhatunk egymástól!