Szent hagyomány a Szenthagyomány?

A katolikusokat sok dolog elválasztja a protestánsoktól, és ennek a sok dolognak sok része a Szenthagyománynak nevezett nagy tömbben került rögzítésre - ami persze önmagában is elválasztó elem. A Sola Scriptura emlőin nevelkedett protestantizmus természetesen nem ismer el semmiféle toldalékot a Biblia mellett - de tényleg, milyen alapon is tartják szent hagyománynak a katolikusok a Szenthagyományt?

A mariológia kapcsán megírt sorozatomat is azzal kezdtem, hogy nem kenyerem a konfliktus szítása katolikusok és protestánsok között, és ebben a szellemben kíváncsiskodok most is a Szenthagyományt illetően. A kérdés már csak azért is érdekes, mert a Szenthagyomány mintha egyfajta "spirituális konténerként" működne, melyben többek között az előbb említett, Máriával kapcsolatos kijelentések is megtalálhatók. Ennél fontosabb azonban, hogy a katolikus hit szerint ez a hagyomány tulajdonképpen egyenlő tekintélyű a Szentírással. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum nevű konstitúciója 9. pontja mondja: "...az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt (a Szentírást és a Szenthagyományt - Sytka) egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni."

Vagyis képletszerűen lebutítva a végső tekintélyforrás valahogy így néz ki:

protestánsok: Szentírás

katolikusok: Szentírás + Szenthagyomány (Tanítóhivatal)

Tegyük hozzá máris, hogy a fenti kis képlet valójában igen primitív, például nem látszik belőle, hogy a protestánsoknak is vannak hagyományaik, hitvallásaik, és az első négy egyetemes zsinat eredményeit is magukénak vallják. Tehát valamiféle "szent hagyományról" itt is beszélhetünk, noha nincs egy Tanítóhivatal, amely szentírási rangra akarná ezeket emelni. A kérdés persze az, honnan vette a katolikus egyház, hogy a Biblia lezárulta után kialakult hagyományt is ugyanazon a rangon kellene kezelni, mint magát a Bibliát?

Vagyis röviden: milyen alapon nevezzük egyenlőnek a Tanítóhivatal által magyarázott Szenthagyományt a Szentírással?

Az egyszeri érdeklődő protestáns magától értetődőnek tartja, ha kézbe vesz egy katolikus dogmatikakönyvet, akkor biztosan választ kap erre a logikus kérdésre. Nos, legalábbis magyar fronton nem így áll a helyzet (idegen nyelven most nem volt időm körbenézni). A katolikus dogmatikus Előd István például úgy magyarázza végig az egész katolikus dogmatikát - Máriával, tisztítótűzzel és más speciális katolikus doktrínákkal együtt -, hogy csak a nyolcszáz oldalas kimerítő túra végén tesz nyúlfarknyi említést a Szenthagyományról. Ebben például felhívja a figyelmet arra, hogy ez a hagyományanyag nemcsak hitigazságokat tartalmaz, de "erkölcsi törvényeket, az apostoli hitet tükröző szokásokat, ünnepléseket, feliratokat, stb..." - vagyis a Szenthagyományt nem valamiféle száraz dogmatikai jogszabály gyűjteménynek kell pusztán elképzelni. Ez rendben, ám az előző alapvető kérdésre semmit sem válaszol. Az ugyancsak katolikus "Dogmatika Kézikönyve" pedig úgy igyekszik választ adni az előző kérdésre, hogy egyszerűen kijelenti: Isten gondoskodott arról, hogy egyházát hit és erkölcs tanításáról szóló döntéseiben tévedhetetlenséggel ruházza fel. Sajnos a könyv azt már nem magyarázza meg, honnan tudjuk, hogy Isten tényleg gondoskodott erről és tényleg fel is ruházta az egyházat Isten ezzel a képességgel - csak egyszerűen kijelenti, hogy így van.

Egyébként érdekes, hogy az I. Vatikáni Zsinat után, de még a II. Vatikáni Zsinat előtt vitatott volt a katolikus egyházban, hogy vajon a Szentírás rögzítette-e kizárólag az isteni kinyilatkoztatást. A II. Vatikáni Zsinaton viszont már az a felfogás került túlsúlyba, hogy a Szenthagyomány is ugyanolyan megbízható, akár a Biblia. A katolikus meggyőződés szerint a hagyomány tehát "Isten Szavának a Szentlélekben folytatódó áthagyományozása az egyház szolgálata által minden ember üdvössége érdekében".

De miért? Egyenes, egyértelmű, egyszerű választ akartam kapni, de azt nem kaptam. Amit gesztenyeként magamnak kikapartam a témában, azt röviden a következő pontokban tudnám összegezni:

1. Isten a megváltásról és az üdvösségről szóló üzenetét nyilvánvalóan az egyházára bízta.
2. Isten a bibliai kánon végleges lezárulta után sem némult meg, azaz továbbra is kinyilatkoztatja magát, és ennek egyik legfontosabb része, hogy Szentlelke által segít a saját egyházának magyarázni, világossá tenni, hirdetni a Szentírást.
3. Ez a magyarázat is az egyházon belül kell maradjon és ott is történik, mégpedig a Tanítóhivatalon keresztül.

Nos, kiemelve az utolsó pontot, az egyházi Tanítóhivatal puszta léte az, ami itt nagyon fontosnak tűnik. A hivatal szóról általában semmi jó nem jut eszünkbe: többnyire egy nagy kőépületekbe zárkózó, bürokratikus intézményt látunk lelki szemeink előtt, ami ott próbál mindent akadályozni és gáncsolni, ahol csak tud. A katolikus Tanítóhivatal legalábbis saját meghatározása szerint nem ezt a célt szolgálja: inkább hit és erkölcs kérdéseiben állandóan a consensus universalist keresi, azaz az egyetemes egyetértést. Ezt ráadásul két síkon is megpróbálja megtalálni, azaz horizontálisan és vertikálisan. Egyrészt ügyel arra, hogy amit továbbhagyományoz a Szenthagyomány, az ne legyen ellentétben a hit forrásaival. Másrészt amikor egyetemes egyetértésről beszél, akkor ez nem azt jelenti, hogy a katolikusok ma mind ugyanazt gondolják: a consensus universalis kiterjed a múltban élt, korábbi hívő nemzedékek elgondolásaira is. Az igazi egyetértés tehát nemcsak térben valósul meg a mai katolikus hívek, hanem időben is az eddigi katolikus nemzedékek között. A pápa és a püspökök elvben azon fáradoznak, hogy ennek az egyetértésnek kijárják az útját, és ahol már megvan, ott fenntartsák, érvényt szerezzenek neki. Utóbbiba az is beletartozik, hogy kiközösítik azokat, akik ezt az egyetemes egyetértést megsértik (így járt például az ismert katolikus teológus-író Hans Küng is).

Ebben a hosszú bejegyzésben nem kívántam részletesen belemenni, hol és milyen lólábak lógnak ki nekem ebből a logikából. Sőt, azt is szívesen elismerem, hogy értékes pontokat is látni a Szenthagyomány gondolatkörén belül. Ezek egyike számomra kétségkívül az, hogy Isten a saját igazságait nem a levegőbe szórta szét, hanem egy értelmező közösségre bízta, amelynél hitelesebben és biblikusabban valószínűleg senki nem tudja ezt az üzenetet megőrizni és továbbadni. Bármilyen furcsa, de ez a gondolat még össze is cseng a kereszténynek finoman szólva sem mondható posztmodern filozófus, Jacques Derrida elképzeléseivel! Ezt a fonalat most itt ezen az izgalmas ponton leejtem, de innen veszem fel a következő bejegyzésben.