Vita és vitalitás

Az elmúlt időszakban érdekes módon megint megszaporodtak körülöttem a viták. Vitatkoztam a Facebookon, itt a blogban, olvasgattam vitafórumokat, néztem vitaesteket, és úgy tűnik meghívnak egy rádióinterjúra is, hogy egy vitás kérdésről beszéljek. A vita vitathatatlanul fontos, de ahogy látom, nagyon kevesen csinálják jól - és sajnos néha én is a rosszak közé tartozom.

Az ókori római kereskedővárosban, Pál apostol szülőhelyén, azaz Tarzuszban állítólag élénk szellemi viták folytak. Tudjuk, hogy híres mesterek is tanítottak itt, a helyi egyetem pedig Athén és Alexandria egyetemeivel is képes volt felvenni a versenyt. Talán ennek is köszönhető, hogy Pál maga is szívesen adta a fejét egy kis vitatkozásra. Gyakran bement egy-egy város zsinagógájába, és akár heteken keresztül eljárva oda, eszmecserét folytatott a helyi zsidókkal, azaz érvelő beszédben tárta eléjük az evangéliumot. Ennek ellenére Pált csakis úgy szeretjük magunk előtt látni, mint a gyülekezetalapító, pogányok felé orientálódó, a nehézségeket és megaláztatásokat végtelenségig eltűrő (h)őskeresztény ember figuráját. Pedig remek vitatkozó is volt, ám ez az oldala többnyire rejtve marad előttünk, vagy legalábbis nem tartjuk fontosnak, hogy említést tegyünk róla.

Egy jóval korábbi bejegyzésben már próbáltam leírni ezt-azt a vitatkozás kapcsán, de a témát időről-időre szeretem újra előszedni, aktualitását pedig a bevezetésben említett dolgok most még ki is emelik. Egy szimpatikus filozófus hölgy, Jen Zamzow írt egy kellemes kis cikket arról, hogyan érdemes bizonyos, önmagukban kényesnek számító kérdéseket úgy tálalni, hogy az egymással szemben álló felek a disputa végén gyümölcsözőnek érezzék a kommunikációt. A cikk a teremtésről, tudományról, evolúcióról szóló, klasszikusnak nevezhető vitás kérdések megtárgyalásáról szól, de olyan elveket tartalmaz, amelyek szerintem bármilyen téma kapcsán helyesnek nevezhetők.

Zamzow tulajdonképpen nem mond semmi különöset. Intelligensen vitatkozók valószínűleg maguk is rájöttek már a most következő négy alapvető stratégiára, melyek egy vitát tényleg értelmessé tehetnek, ha következetesen ragaszkodunk hozzájuk. Ezek röviden a következők:

1. A beszélgetést a közös értékekkel és tapasztalatokkal érdemes kezdeni. A legtöbb vita szerintem ott megy félre, hogy ajtóstul ront valaki a másik házába és megpróbálja gyorsan lehengerelni az érveivel. Ez nem szimplán udvariatlan, hanem üzenetértékű is, ami azt közvetíti, hogy az adott ember egyáltalán nem kíváncsi a másikra, azt csak célpontként kívánja használni a maga számára. A közös alapot megtalálni főleg akkor magától értetődő, ha keresztény vitatkozik kereszténnyel - de talán a világnézeten túl is vannak olyan értékek, amelyek azonos halmazba esnek a felek között.
    
2. Triviális, de tényleg meg kell próbálni megérteni a másik fél perspektíváját is. A legtöbb ember nagyjából iskoláskorától kezdve rendelkezik a perspektíva váltás képességével, úgyhogy ez tényleg csak akarat kérdése. Itt kaphat kisebb szerepet a vita érzelmi dimenziója: vajon milyen érzés lehet a vitapartneremnek, hogy én az ő meglévő nézeteit kikezdem és hevesen támadom?  Nem lehet, hogy ezzel valami olyan dologtól akarom elszakítani, melyhez a racionális érveken túl számára fontos, de előttem rejtett szálak kötik - például a neveltetése, az értékrendje, az emberi kapcsolatai? Növelheti a vitatkozók kölcsönös empátiáját, ha képesek az ilyesféle szerepátvételre és magukat a másik helyébe képzelik.
    
3. Ugyancsak alapvető, hogy a másik álláspontját és nem a másikat vonom kritika alá. Főleg az internetes felületeken a vitafórumok hemzsegnek az ad hominem érvektől és pillanatok alatt fordulnak át személyeskedésbe. Ilyenkor történik meg, hogy valaki csak azért téved mások szerint, mert keresztény vagy ateista, mert túl dogmatikus vagy túl liberális, vagy mert valamelyik politikai oldalhoz kötődik.
    
4. A négy stratégia közül talán a leginkább említésre méltót és előremutatót Zamzow ebben a címben foglalta össze: válaszd a kíváncsiságot a bizonyosság helyett! Egy értelmes vita - főleg ha komplex kérdésekről szól - általában sosem jut el egy mozdíthatatlan végső verdikthez, és így inkább válik az ismeretszerzés, mintsem a bizonygatás platformjává. Másként fogalmazva, az igazi vitatkozó nem kioktatni akarja a másikat, hanem úgy kifejezni a saját véleményét, hogy közben tanul a másiktól. A kíváncsiság és nyitottság a további lehetőségek irányában a vita alatt és után is a legjobb választás minden vitatkozó számára, ami akár a későbbi vitának is alapot adhat. Retorikailag ezért jó eséllyel érdemes az olyan kifejezések használatát is általában elkerülni, mint például a "soha nem lehet", "mindig így van" vagy "végleg igazolták" és az ehhez hasonlók. Ezek sokszor nem is a túlzott magabiztosság, hanem a pökhendiség csalhatatlan jelei.

A jó vita szerintem a vitalitás, életképesség, életrevalóság mutatója. És amiben egyre jobban hiszek: leginkább szemtől-szembeni interakció. Valahogy úgy, ahogy Pál bement a zsinagógába és nem leveleket küldözgetett oda. 

Ez a bajom az internetes vitákkal is. Gyakran az a benyomásom, mintha nem is emberek eszmecseréjét látnám, hanem nicknevek, profilok, virtuális karakterek összecsapását egy könnyen félreérthető kommunikáció keretében, ahol sokan szabadjára engedik saját árnyékszemélyiségüket. Úgy tűnik, az arcnélküliség és anonimitás bátorságot kölcsönöz nekik, pedig az igazi bátorság inkább ahhoz kell, hogy valaki fizikai valójában folytasson disputát a másikkal, a szó szoros értelmében a szemébe nézve. A magam részéről feltétlenül a párbeszédes vita pártján állok - még ha nem is mindig csinálom jól -, de egyre kevésbé az interneten.