A kudarc nem siker

Szegény John Chau: nyugodna békében, de nem tud. Először a 444 egyik lejárató cikke zaklatta, aztán Szabados Ádám írt róla egy apologetikus hangvételű bejegyzést, most pedig én is újra előveszem. De talán nem a szerencsétlenül járt misszionárius most a lényeg, hanem inkább egy fontos tanulság, melyet úgy veszem észre, senki nem szeretne levonni ebből a szomorú történetből.

Emlékszünk még rá, John Chau volt az a pórul járt amerikai fiatalember, aki ellátogatott a Föld talán legelzártabb törzséhez (a szentinelézekhez), hogy Jézus evangéliumát elmondja nekik. Nem aratott sikert: a szigetlakók lenyilazták és holttestét egy ideig tologatták a parton. Az újságíró Szily cikkéből kiderül, hogy Chau elképesztően sok dolgot megtett azért, hogy küldetése sikeres legyen. Orvosi eszközöket vitt magával, mert előre felkészült a várható sérülésekre, sőt mentőápolói szakképesítést is szerzett, hogy hozzáértőként tudjon sebeket ellátni. Rengeteg erőnléti túrát teljesített, ráadásul karanténba zárta magát a missziós út előtt. Nem házasodott meg, hogy halála esetén ne okozzon senkinek nehézséget, főállásban munkát sem vállalt csak azért, hogy folyamatosan képes legyen a felkészüléssel foglalkozni. Egyszóval, igazságtalan lenne azt mondani, hogy Chau egyszerűen csak vette a cipőjét és odament - ennél sokkal többet tett, tulajdonképpen mindent, amit csak tudott. És ez még akkor is tiszteletre méltó, ha az egész küldetés tragédiával végződött számára.

Amit ilyenkor nagyon nehéz keresztényként kimondani, hogy mindez a roppant erőfeszítés nem hozott semmi látható gyümölcsöt, csak egy fiatalember halálát. Nincs semmi konkrét bizonyíték, ami miatt ennél többre kellene gondolnunk. Vagyis ez az igazság, és az igazságba sokszor nem tudunk beletörődni, mert elviselhetetlennek tartjuk.

Az indokaink még hihetőnek is tűnnek - saját magunk számára. Egyrészt nem akarunk megbántani egy halottat, aki ráadásul a testvérünk is volt, és aki ilyen sokat tett a saját küldetéséért. Tiszteletlennek érezzük magunkat, könnyen fecsegőnek, akik egy meleg szobából és kényelemből ítélkeznek mások felett. Másrészt, nem tudjuk egészen pontosan mi történt a Chau halála előtti órákban: lehet, hogy mégis sikerült neki valahogyan megosztani az evangéliumot a szentinelézekkel? Igen, biztosan így történhetett, így kellett történnie, mert olyan nincs, hogy valaki ennyi munkát fektet egy ilyen projektbe, és végül semmi haszna nincs az egésznek! Annyi ima és felkészülés, edzés és tanulás nem veszhet csak úgy kárba néhány nyílvesszőtől! Ez lehetetlen!

Sajnos nem az. Tudom, hogy ez rossz hír, de az igazság nem tisztelet alapján működik, és semmi köze ahhoz, mennyire fűtött a szobánk, ahogy ahhoz sem, mekkora erőfeszítést tesz valaki egy misszió érdekében. Az igazság csak van, mi pedig felismerhetjük vagy tagadhatjuk, elfogadhatjuk vagy alternatívákat állíthatunk vele szemben. De bárhogyan is reagálunk, az igazság attól tökéletesen ugyanaz marad. 

A rendelkezésünkre álló tények alapján az a plauzibilis magyarázat, hogy Chau szót érteni sem tudott az őslakosokkal. Ezt még saját leírásai is megerősítik, melyek ráadásul egybevágnak mindazzal, amit eddig erről a törzsről tudtunk. Az igazság az, hogy a szentinelézek semmiféle nyitottságot nem mutattak, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak az evangélium üzenetére. Chau mondott nekik egy mondatot Jézusról, dicsőítő dalokat énekelt és beszélt valamit a Genezisből. Ha mindez nem a befogadó oldal nyelvén, megértése szintjén, fogalmi készletét figyelembe véve történik, akkor nem sok értelme van. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem, hanem a tények szeretete. Tudja ezt mindenki, aki foglalkozott missziózással, esetleg maga is részt vett missziós úton. Az első találkozás alkalmával Chau csak megismételte azokat a vélhetően csúnya szavakat, amiket a szentinelézek a fejéhez vágtak - mire még ki is nevették, és egy nyíllal átlőtték a Bibliáját. Aztán másnap őt magát is.

Nagyra becsülöm azt, aki képes meghalni a hitéért, akiben van annyi tartás, hogy nem mutat be áldozatot a császárnak, felszólításra sem tagadja meg Krisztust, hanem nyíltan és egyenesen felvállalja a meggyőződését. Az egyháztörténet bővelkedik a mártírokban, de Chau számomra nincs közöttük. Ha őt melléjük teszem, nem ugyanazt látom a gyümölcsöket tekintve. A mártír az, aki tanúskodik a hitéről, és megölik őt a tanúskodásának köszönhetően. Chau a jelek szerint nem tanúskodott senkinek semmiről, mert eddig a pontig már el sem jutott. Ráadásul nem a hite miatt halt meg: ha egy muszlim hittérítő megy oda, egy lelkes Krisna-tudatú aktivista, vagy egy ateista propagandista, ugyanazokkal a nyilakkal fogadják, és pontosan ugyanez lett volna a szomorú történet vége. Chau halálának semmi köze sincs a hitéhez. Azért halt meg, mert odament, nem azért, mert keresztény volt. Ezt csak mi rakjuk a történtek mögé, mert hőst akarunk látni benne, aki elérte a célját. Pedig abban, ami történt, nincs semmi hősies vagy meglepő: hiszen ezekkel az emberekkel évezredek óta tulajdonképpen senki sem tud semmiről értelmesen szót érteni. Sőt, alig ismerünk valamit a kultúrájukról, a szokásaikról, az észjárásukról. Egyetlen egy dolgot azonban nagyon biztosan tudunk róluk, amit félreérthetetlenül és konzekvensen kommunikálnak a külvilágnak: "hagyjatok minket békén, menjetek el innen!"

És ha ezek az emberek nem akarnak senkit a közelükben látni, ha csak ezt az egyetlen dolgot üzenik a külvilágnak, akkor minek kell egyáltalán bárkinek, bármilyen okból is odamennie? Miért nem lehet csak egyszerűen magukra hagyni őket?