A lelkipásztor-központúság felszámolása?

Korábban már említettem Klaus Douglass remek könyvét, melyben megkísérelte összegyűjteni egy 12 szakaszból és 96 tételből álló gyűjteményben azokat a teendőket, melyek véleménye szerint megalapozhatják az egyház jövőjét. Douglass írásáról éveken át lehet jóízű beszélgetéseket és vitákat folytatni, mert számos problémás pontra mutat rá az egyház jelenleg működő struktúrájában. Ezek közül az egyiken régóta rágódom - és azt hiszem nem egyedül én.

Klaus Douglass

Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a katolikus egyháztól a Hit Gyülekezetéig, a reformátusoktól a pünkösdiekig az egész egyházi struktúra pap vagy lelkipásztor-centrikus alapon van felépítve. Gyakorlatilag minden közösség élén egy pap vagy lelkipásztor áll, és ami a kívülállók többségében kialakul az egyházról, az is többnyire egy pappal vagy lelkésszel való találkozásból fakad. Sokak számára ezek a találkozások ráadásul az élet kulcseseményei környékén történnek, például esküvő, keresztség vagy temetés kapcsán, így még inkább elmélyülnek az ekkor begyűjtött impulzusok. Ha a pap a találkozás pillanatában "jó fej" volt, akkor onnan kezdve az egyház is az lesz, ha a pap éppen nem  viselkedett szimpatikusan, akkor "a kereszténység" is elvetendő.

Mindez persze egy primitív képlet, ami ráadásul igazságtalan terhet akaszt a papok és lelkészek nyakába - mintha nekik kellene az egész kereszténységet az adott pillanatban egyedül reprezentálniuk. Mégis így működik a dolog, és ráadásul nemcsak kívül, de még a gyülekezeteken belül is ez az alapvető attitűd. Mintha szabályt kreálhatnánk belőle, ha valaki kíváncsi egy gyülekezet milyenségére, akkor nézze meg a lelkészt vagy papot - noha egy gyülekezetről így nem lehet igazán reális képet kapni.

De honnan jön ez az irtózatos pap és lelkészközpontúság? Az biztosnak tűnik, hogy nem a Szentírásból! Douglass félig viccelődve jegyzi meg:

"Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipásztor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyáltalán elő se fordul."

A leginkább idézgetett igevers ebben a tekintetben az Efézusi levél 4,11-12, amely ötféle tisztséget nevez meg, vagyis az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat. A tanítások jó része aztán elkezdi ezeket a feladatköröket elemezgetni, hogyan kellene jól csinálni őket, melyek a buktatóik, milyen lehetőségeket kínálnak... De az igevers végével már nem sokan törődnek, ami meglehetős egyértelműséggel leírja, mi szüksége van az egyháznak ezekre a funkciókra: "...hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére." Vagyis nem arról van szó, hogy a felsorolt öt fontos pozícióban álló emberek szolgálnak látástól-vakulásig, és vállaikon cipelik a teljes egyház súlyát, hanem a szentek, vagyis a gyülekezet tagjai végzik a tulajdonképpeni szolgálatot. A lelkészeknek, papoknak, tanítóknak az a feladatuk, hogy erre felkészítsék az embereket, mintegy munkacsoportot szervezve. 

Ma ezt pont fordítva látni: megvannak a dedikált emberek, a klerikális réteg ha úgy tetszik, akik megpróbálnak mindent csinálni, mindenbe beleszólni, mindenhol ott lenni és mindent kézben tartani.  Ez persze általában nem sikerül, mert nem is sikerülhet, hiszen a koncepció eleve rossz. És ezt mintha még akkor sem vennénk észre, amikor már körmünkre ég a probléma. Miközben például a katolikus egyházról hosszú ideje tudható, hogy paphiánnyal küzd, és lassan azon gondolkozik, melyik templomot kellene bezárnia, akár motorizálhatná is a padban ülő hívőket, akiknek igazán dolguk volna a szolgálatok végzése. Ehelyett arról megy a vita, vajon hogyan lehetne többek számára vonzóbbá tenni a papi hivatást, esetleg nőket is beemelni ebbe a szerepbe. A protestáns egyházak egy részében - főleg az evangéliumi kisegyházakban - a lelkész pedig már-már az orákulum szerepébe került, aki az ószövetségi főpaphoz hasonlóan kivételes figura, és Isten szinte csak rajta keresztül kommunikál a gyülekezettel.

Bármi is áll a túlzott pap-lelkész centrikusság hátterében, fontos észrevenni - amit egyébként Douglass is megemlít -, hogy egyetlen olyan feladatkör sincs az Újszövetségben, ami csakis egy lelkipásztor kizárólagos előjoga volna, és amit másnak nem szabadna helyette megtennie. Hitoktatás, keresztelés, temetés, prédikálás, tanítás, családlátogatás, lelkigondozás, szervezési feladatok, karitatív-szociális munkák - ezeket igazából bárki végezheti, nem kell hozzá feltétlenül lelkésznek lennie. A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek - mert a kiégett lelkészek éppen annak a közösségnek ártanak a legjobban, melynek a támogatására éreznek elhivatottságot magukban.