2019. február 28., csütörtök

Belharcaink - a belső hangot formáló erő (2)

Az előző bejegyzésben feltettem egy kérdést: mi van akkor, ha az ember belső világában működő erkölcsi hang ellentmondásosan szól? Ilyen tipikusan akkor szokott előfordulni, amikor egymással szembenálló erkölcsi nézeteknek kellene egyszerre engedelmeskednünk. Hogyan reagálunk ilyenkor, és mi a gyökere a reakcióinknak?

Máris csalódást fogok okozni: akik arra számítottak, hogy valamiféle "kerek perec" válasz létezik az ütköző erkölcsi kötelességekből fakadó kényelmetlen helyzetek feloldására, azok nem fognak választ kapni ebben a bejegyzésben. Szokásomhoz híven megint csak közelítéseket szeretnék bemutatni arra, ahogyan a feloldhatatlannak tűnő erkölcsi kötelességeket őseink kezelték, no meg ahogy talán mi kezelhetjük. 

Ahogy sok minden mást, úgy ezt is érdemes a szerzeteseknél kezdeni - akiknek a jelek szerint bőven volt idejük ilyen dilemmákon törni a fejüket. A szerzetes gondolkodók az egész problémát egyfajta kettős felosztásban kezelték: ha egymásnak ellentmondó erkölcsi kötelességek feszítenek valakit belülről, akkor vagy a saját feje után megy, vagy a hatályos törvényeknek engedelmeskedik. Vegyünk példának egy kitalált dilemmát: mit tegyen az a gyógyszerész, aki egyik családtagja életének megmentése érdekében ellophatna egy méregdrága, életmentő gyógyszert a saját gyógyszertárából? Ha ellopja, akkor a törvények szerint ugye bűnös, és valószínűleg vádolni fogja a lelkiismerete. Ha nem lopja el, szerette meghalhat és ugyancsak vádolja majd önmagát, mert nem élt a kínálkozó lehetőséggel. Azt hiszem a legtöbb ma élő ember fittyet hányna erre a kérdésre, és egyszerűen ellopná a gyógyszert - a családunkért a legtöbben bármit megtennénk. Ám az is lehet, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert például a lopással egy másik, potenciálisan rászoruló ember halált érjük el, aki így nem fér hozzá időben a gyógyszerhez, amiből az utolsót vittük haza. A dilemmahelyzetet persze a végtelenségig lehetne bonyolítani újabb és újabb körülmények hozzáadásával, melyek hol enyhítenék, hol nehezítenék a kiútkeresést a dilemmából. Nem akarok ebben elveszni, mert a kérdés most nem pusztán az, mit mondanak az érzéseink: hanem inkább az, erkölcsileg melyik választás az indokolhatóbb?

Nos, egy ilyen kérdésre 1577-től szerzetes őseink már többféle megoldással is próbálkoztak választ adni. A legbarátságtalanabb szemlélet szerint mindig a törvény szavát kell követni (a fenti példában tehát nem lopunk gyógyszert akkor sem, ha egyébként az életmentő tett lenne), akármilyen érvek is szólnak ezzel szemben. Egy másik megközelítés, a probabiliorizmus szerint egy ember mehet a saját feje után a törvénnyel szemben is, ha súlyosabb érvek szólnak döntése mellett, minthogy betartsa a törvényeket. Vagyis maradva hipotetikus példámnál, mivel itt egy emberi élet megmentése a tét, a gyógyszerész nyugodtan ellophatja az életmentő gyógyszert akkor is, ha ez alaphangon törvénytelennek számít - az életmentés érve felülírja a törvényi kötelezettségeket. Ennek némiképp módosított verziója a probabilizmus, miszerint ha egy cselekedet mellett bizonyító erejű érvek szólnak, megtehető még akkor is, ha a törvény érvei esetleg erősebbek lennének. Végül pedig említsük még meg a laxizmust is, mely egyszerűen azt mondja, ha felmerül egy érv az ember szabad döntése oldalán, erkölcsös a törvény ellenére is az érv mellett dönteni. (Vagyis: nincs itt semmiféle dilemma, vidd el a gyógyszert és kész!)

Mintha csak egy skála halvány körvonalait szemlélné az ember, mely a zord és szigorú hozzáállásból kiindulva halad a csaknem teljes szabadság (és önfejűség) felé - és egyre jobban lehetővé teszi a kívülről rögzített erkölcsi szabályok megkerülését a belülről jövő késztetés javára.

Egy mai etikatudós, Scott B. Rae (ld. a fotón) sokkal pragmatikusabban közelít ahhoz a dilemmához, amikor két egymással ellentétes etikai elvnek kellene egyszerre megfelelni. Rae inkább az erkölcsi döntéshozatal lépéseit ismerteti szerintem korrekt könyvében. Ezt vázlatszerűen így tudnám visszaadni röviden:

1. Először érdemes a tényeket összegyűjteni - gyakran már ez is feloldja az ilyen dilemmákat. Kiderülhet például, hogy nem is erkölcsi a dilemma, hanem mondjuk kommunikációs probléma áll a hátterében. A kérdés, amit ezen a ponton fel lehet tenni, egyszerűen ez: "mit tudunk?" A valódi etikai problémákat tipikusan egymással ellentétes érdekek okozzák, amiket nem árt tisztázni a döntéshozatal előtt.

2. "Szinte minden etikai dilemmára igaz, hogy az egymással szembenálló álláspontokban bizonyos erények és erkölcsi értékek központi jelentőségűek"- írja Rae. Ezeket a központi elveket tisztázni kell, ahogy azt is, mennyire szükséges figyelembe venni őket egyáltalán a döntéshozatalban.

3. Érdemes lehet alternatív cselekvési utakat is kidolgozni. Ezek jó részét általában kapásból kizárjuk - mégis a sok felvázolt lehetőség növeli annak a valószínűségét, hogy lesz köztük használhatóbb is a puszta ösztönből feldobott megoldáshoz képest. Például nemcsak lopni lehet gyógyszert, hanem esetleg pénzt is lehet kölcsönkérni valakitől, és így legálisan hozzájutni az életmentés útjához. A következő lépésben persze az erkölcsi elvek szerint, valamint alapos indoklás mentén ki kell zárni bizonyos megoldásokat - sokszor pedig ezzel meg is oldódik a probléma, mert csak egy megoldás marad a végén.

4. Ha mégsem sikerül eljutni valamiféle megoldáshoz, akkor Rae szerint a fennmaradó megoldások következményeit érdemes latolgatni. Ez nem egyszerű történet, de érdemes kísérletet tenni a várható kedvező és kedvezőtlen következmények súlyozására. Végül aztán muszáj lesz döntést hozni - még akkor is, ha jó esély van arra, hogy az a döntés bizonyos mértékű fájdalommal is együtt járhat.

Nos, ezek a lépések meglehetősen mechanikusan hatnak, pedig egyébként Rae is óvatosan kezeli őket, és inkább irányelvekként veti fel a fenti lépéssorozatot. Bevallom, én a magam részéről az embert (főleg ha egy etikai dilemma kapcsán gyorsan kell döntenie) sokkal ösztönszerűbb lénynek látom. Szerintem nehéz és ellentmondásos erkölcsi helyzetekben sokszor egyszerűen az első megérzésünk alapján döntünk, amihez mintegy utólag "hozzámagyarázzuk" az indokainkat. Vagyis a döntés meghozatalát követően racionalizálva keresünk magyarázatot, hogy miért éppen az adott döntést hoztuk. Ez viszont akkor azt jelenti, hogy nem a konkrét döntési helyzetekre érdemes gyúrni, hanem úgy általában az ösztönös részünket kellene edzeni. Talán valahogy úgy, hogy egy kis építőkockákból álló, konkrét válaszokat bár nem adó, de mégis konkrét elvek mentén szerveződő erkölcsi értékrendet alakítgatunk ki magunkban, ami szépen lesüllyed és leülepszik a tudatunk mélyére. Amikor ugyanis baj van, és dönteni kell, innen szoktuk a nyulat előhúzni a kalapból, az első és automatikus reflexeink a leülepedett tudattalan rétegeiből és mélységeiből származnak. Legalábbis én valahogy így képzelem, de tessék vitatkozni velem. :-)

3 megjegyzés :

  1. Izgalmasan alakul a sorozatod, ahogy én látom, legalább 3 tényező torzítja az erkölcsi képet a tudatunkban. 1. Kisgyerekkorban, amikor érzelmileg nevelődtünk, nem volt kritikai felülvizsgálati lehetőségünk, valójában nem emlékszünk az automatizmusaink részletes hátterére. 2. A testi késztetéseink elég erősek, és gyakran átveszik az irányítást az értelmünktől: sokszor nem azt tesszük, amit elméletben tenni vélünk. 3. Meglepően sok kritikátlan dologra vagyunk képesek mások megbecsüléséért, és utólag hajmeresztő indokokat fabrikálunk.

    Ezen túlmenően, az őskor, amikor az etika alapjai formálódtak, egyszerű helyzeteket jelentett egyszerű ösztönű emberekkel. A mai kor bonyolult helyzeteket (sorozatos Philippa Foot dilemmákat) hoz elénk bonyolult, és egymással sűrűn ütköző késztetésekkel.

    Ezért a középkori szerzetesek módszertana megismerendő és alkalmazandó bár, de csak kiindulási pont a további erkölcstani fejlődéshez. Örülök, hogy elővetted a témát, közforgalomba kell hozni. Azzal is egyetértek, hogy az erkölcsi magatartásunk többnyire rutinszerű... de csak a nem vitatott témákban, amelyekben egyszerre lehetünk szimpatikusak és pragmatikusak. Ahol választanunk kell, hogy szimpatikusak vagy pragmatikusak legyünk-e, mert a kettő egyszerre nem megy, ott leáll a rutin, és beindul a zajos vita.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Laci, alapvetően egyetértek, de azt miből gondolod, hogy csak a nem vitatott témákban döntünk rutinszerűen? Ez persze csak saját véleményem, amit nem tudok kutatási adatokkal most alátámasztani, de én úgy tapasztalom, úgy általában is rutinszerűen döntünk. A bejegyzésben írt példa ("lopjuk el az életmentő gyógyszert?") elég vitatható szituáció, és szerintem a legtöbb ember simán ellopná, ha egy szerette életéről van szó - még azt se gondolná végig, hogy esetleg pénzt kérhetne kölcsön, vagy más opciók lehetnek...

      Szerintem jókat tudunk vitázni az erkölcsről, de a gyakorlatban többnyire ösztönszerűen alkalmazzuk az erkölcsi elveket. Főleg, ha idő sincs arra, hogy alaposan átrágjuk a döntésünket.

      Törlés
    2. "többnyire ösztönszerűen alkalmazzuk az erkölcsi elveket"
      - Ezért van annyi gondunk, mármint a közéletben.

      Személyes erkölcsi döntés havonta egy, ha adódik, szerintem annyi sem, és többnyire világos, hogy mi lenne a helyes, csak nehéz megvalósítani... Közéleti döntés viszont naponta 2-5 adódik, amiben egyáltalán nem világos, mi lenne a helyes, olyan bonyolult {ügyekbe ágyazott [(ügyekbe ágyazott) ügyekről]} van szó. A tömegek meghozzák a maguk ösztönös döntéseit - amik átgondolatlanok, összevisszák, téves háztartási analógiákra épülnek. Ezért van szükség komoly erkölcsi tanulmányokra, és kevésbé a magánszféránk miatt (oda elég az alapfokú arisztotelészi erényetika).

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)