Furcsa dolog a múlt: egyszerűen mondhatnánk, hogy mindaz ott van, ami már megtörtént - és amin éppen ezért már nem lehet változtatni. A helyzet viszont korántsem ilyen egyszerű. Gyakran ugyanis azt látjuk a múltban, amit oda a jelenből éppen kivetítünk: így az elvileg már lezárult múlt mégis szakadatlanul a változás dinamikájában van, és mindig máshogyan néz ki az aktuális értelmezéseink fényében. Keresztényként mi lehet a viszonyunk a múlthoz?
"A kereszténység nem a múlt vallása, és nem is csak kulturális örökség, hanem egy új, közös, bizalommal és szeretettel teljes jövő kezdete" - mondta ezt még tavaly Erdő Péter bíboros, Esztergom-Budapesti érsek. A bíboros úr kijelentése szerintem elég giccses, mindazonáltal mégis jó lenne, ha igaz volna ránk, keresztényekre. A kereszténység ugyanis nagyon sok időt tölt el a saját múltjában. Szereti azt újra és újra átgondolni, értékelni, mazsolázgatni belőle, emlékezni a dicsőségére, ízlelgetni a csodáit, emlegetni a szentjeit és nagy figuráit. Ehhez képest jóval kevesebbet forgunk a jelenben - a jövőt pedig nem jól felépített víziókban, előremutató és trendeket diktáló szemlélettel kezeljük, hanem többnyire lázálmokban szoktuk lefesteni, amit közkeletű címkézéssel világvégének neveznek.
Valahogy tehát úgy tűnik, hogy a kereszténység az idő dimenziói közül a múlttal foglalkozik a legtöbbet, de mire való és mire nem számunkra a múlt, és hogyan kellene dolgoznunk vele?
Nyilvánvaló, hogy a múltunkkal törődnünk kell, ez nem is lehet kérdés. A kereszténység gyökerei több ezer évesek, és ha elszakadunk ezektől a gyökerektől, ha nem értjük ezeket legalábbis hozzávetőlegesen jól, akkor talajt veszítünk. Ebben az értelemben a konzervatív paradigma értékmegőrző szerepét én jónak és fontosnak vélem. A múltunkat szemlélni kell, ismerni kell, érteni kell. A problémát ott látom, amikor a múltba nem azért révedünk, hogy megértsük a tanulságait és tovább hagyományozzuk az onnan származó, erre méltó értékeket, hanem mert valamiféle bárgyú nosztalgiától hajtva szeretnénk vissza is térni oda, vagy esetleg bizonyos formában újra megvalósítani a múltat a jelenben. Azon túl, hogy ez már nem értékőrzés és hagyománytisztelet, hanem inkább tipikusan a maradiság előszobája szokott lenni, a nosztalgia nemes érzésének van egy olyan veszélye is, hogy erősen szelektál a múlt tényei között. Jó azt tisztán látni, hogy a nosztalgia nem csupán egy érzés, amiben néha jól esik lubickolni, amikor a nyolcvanas évek popslágereit hallgatjuk vagy éppen felemlegetjük milyen csodálatosan egyszerű volt élni a Kádár-korszakban, hanem egy kemény szűrő is, egy torzító lencse, amin keresztül a múlt egészen máshogyan néz ki. Aki nosztalgikusan tekint a múltjába, az egyben sokszor kiszemezgeti a kellemes és számára jó dolgokat a rosszabbak közül, amikről nem is akar tudomást venni. És ha a nosztalgikus visszatekintés szemüvegén keresztül idealizáljuk a múltat, akkor valójában milyen múlthoz is akarunk mi visszatérni? Avagy másként megkérdezve: létezett-e egyáltalán az a múlt, amihez az ilyesféle hevülettel hozzá akarunk férni?
Ne higgyük azt, hogy mindez pusztán elméleti eszmefuttatás, hiszen nagyon sok formájában tapasztalható az egyházban. Ez történik akkor, amikor emberek, gyülekezetek, mozgalmak az első egyházra nagyokat sóhajtozva visszagondolnak ("akkor még minden jó volt, történtek csodák és volt hitük az embereknek"), vagy éppen a mai Izrael viszonyaiba projektálják a (korántsem ideális) ószövetségi választott nép körvonalait. Ezt látjuk akkor, amikor a reformáció eseményeiben - nyilván a protestáns felekezetekben - csakis a romantikus teológiai szabadságharcot vesszük észre, vagy éppen a régi idők erkölcseit mindig jobbnak látjuk a maiaknál, esetleg meg vagyunk győződve arról (a számok ellenére), hogy a világ most sokkal rosszabb és gonoszabb, mint régen volt. Én úgy látom, ezek a múltértelmezések a nosztalgia lencséjén megcsillanó szép, színes képekből táplálkoznak. Legjobb esetben is csak a múlt egy részének egyféle nézőpontjai.
Mit lehet tenni? Hogyan és miért kell a múltunkkal foglalkozni?
A legrosszabb, ami tehető nyilván a teljes elfordulás. Ha az ember nincs tisztában a múltjával, az pont olyan - Tony Lane egyháztörténész szavaival szólva - mintha kihagyna az emlékezete. Nem mondhatunk le a múltunk tanulmányozásáról azért sem, mert a megőrzendő értékeink onnan érkeznek. Végül pedig illúzió lenne azt gondolni, hogy "szemüvegmentesen" tudjuk nézni a múltat -az objektivitásra persze lehet és kell is törekedni, de mivel túlságosan érintettek vagyunk a múltunkban, valamilyen szemüveg mindenképpen lesz rajtunk. De melyik a legszebb múltba néző szemüveg egy keresztény orrán?
A múlthoz való hozzáállásra szerintem a Szentírás szolgáltathat támpontokat, vagyis mutat nekünk néhány "szemüvegtípust". Tudvalevő, hogy a szentírási szerzőkön is volt szemüveg, hiszen gyakran gondoltak vissza és beszéltek is egy-egy történelmi pillanatban a múltjukról. Ilyen például, amikor a zsoltáros szorult helyzetében még magát Istent is emlékezteti arra, hogyan szabadította meg a népet a fogságból - és ami a lényeg: hogy mivel Isten ezt egyszer már megtette, meg tudja tenni újra a szerző jelenében is. A múlt tehát azért volt fontos a bibliai ember számára, hogy erőt nyerjen a saját jelenéhez belőle. A másik oka a Bibliában a múlt értelmezésének szerintem a hálaadás - észrevenni hogyan jutott el az ember a jelen áldásaihoz. Végül pedig a múlt, mint a jelen magyarázata is említésre méltó - gondoljunk itt például a teremtéstörténetekre, melyek aetiológiai funkciókkal rendelkeztek, azaz az aktuális helyzet indokait a régmúltban gyökerező állapotok mentén értelmezték.
Érdemes észrevenni, hogy a múltat a Szentírásban mintha mindig a jelennel összekötve kezelték volna. Az esetek jó részében nem akarták a jelent felváltani a múlttal (noha nyilván ilyen tendenciák is tetten érhetők a szövegekben!), amikor mégis ezt tették, azt meg nem nevezhetjük feltétlenül sikeres próbálkozásnak. Ilyen volt például, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadult nép nosztalgikus hangulatban visszavágyott Egyiptomba. A múlt szemlélésének bibliai szemüvege talán a hálaadás, a jelen magyarázata és az Isten felé mutatott bizalom növekedése címkéket kaphatná. Végül azt is érdemes megemlíteni, hogy végső soron a jövő sem a katasztrófákról szól - legyen bármilyen brutális, amit a Jelenések Könyvében olvasunk -, hanem az új kezdet, az új teremtés, az új világrend ígéretéről. Vajon mi ehhez képest hogyan állunk a múlthoz?
A jelenhez hasonlóan a múltat is prekoncepciókban (osztályharc, elnyomás, társadalmi fejlődés, stb.) értelmezzük, csak még bizonytalanabb és erősebben szelektált adatokkal.
VálaszTörlésÍme az én múltértelmezésem, szabadon bírálható: a kereszténység etikája lehetővé tette több százmillió embernek a viszonylag békés együttélést (pl. a hunokhoz, a tatárokhoz és általában a muszlimokhoz képest), valamint korszerű védelmi együttműködési rendszert (hűbéresség) és soha nem látott anyagi jólétet hozott létre Európában egy közös nyelvvel (latin). Shakespeare darabjai (az esztéták szerint) csak egy közös metafizikai-etikai alapokon álló közönség számára voltak érthetők és élvezhetők. Shakespeare-től kezdve a közös keretek fokozatosan szétesnek, a hűbéresség elavulttá válik, a közös nyelv helyébe nemzeti nyelvek, a közös keresztény identitás helyébe nemzettudatok lépnek. Ez jó és rossz is egyben, mert kulturális felemelkedést hoz, de megágyaz a nemzeti alapon vívott nagy háborúknak. Meg a nemzetet "meghaladó" ideológiák (pl. tulajdonmentesség, ateista tudományosság) alapján vívottaknak is.
Ez a folyamat nem értelmezhető jól osztályharcos keretben, de egy "elárulták a szép keresztény egységet" keretben sem. Egyszerűen megtelik velünk a világ, ez új súrlódásokat és kihívásokat hozott, amelyek egy részére szuboptimálisan reagáltunk. Aquinoi Tamás óta nyilvánvaló, hogy egyetemes etikára van szükségünk, de azóta kiderült, hogy ez nem falanszterben, hanem csakis autonóm kis-nagy közösségek bázisán működhet (a család és a nemzet nem avult el, egy egyetemes etikában is szükségünk van és lesz rá).
És az a meglepő fordulat, hogy az egyetemes etika alapja ugyanaz a régi-új keresztény két fő szabály, ami mentén Európa anno fejlődésnek indult. Erdő Péternek a posztban idézett mondata komoly megfontolást érdemel, mivel sokféle alternatívával próbálkoztunk már, és egyik rosszabbnak bizonyult a másiknál. Már nem a tudatlanság optimizmusával állunk a kereszténységhez, hanem az élet viszonytagságait megtapasztalt ember bölcsességével ismerhetjük fel, hogy a szeretetteljes jövőhöz tényleg keresztény etika kell, más etika nem vezet szeretetteljes jövőhöz.
helyesen: viszontagságait
TörlésÉn nem a nagyobb társadalmi összefüggések szempontjából, hanem inkább a személyes tapasztalat és felelősség oldaláról nézve gondolkodom a témáról. Szabadegyházi háttérrel mögöttem egy kicsit írígykedem a mélyebb gyökerekkel rendelkező testvéreimre. Emlékszem egy ökumenikus áhitatra, amit egy falu XII.sz.-i kis templomában tartottunk. Igazából ez egy átélhető, de nem elmagyarázható élmény volt. Megérinteni olyan falakat, amelyeket 8-900 éve is valakik megérintettek. Más alkalommal egy kopt szertartáson vettem részt. Iszonyú hosszú volt, és csak azért értettem, mert a szövegek ki voltak vetítve. De nem éreztem unalmasnak. Ők hallatlanul büszkék arra, hogy a liturgiájuk tkp. az apostoli kor óta változatlan. És szerintem van ebben valami...
VálaszTörlésPersze, pont az irracionalitás miatt mindezt nagyon nehéz úgy továbbadni, mint értéket. Mi, kisegyháziak hajlamosak vagyunk még az éppen eredésnek indult gyökereinket is elvágni, mégpedig szerintem az "elegyháziasodás fenyegető rémének" túlkompenzálása miatt. Az új nemzedékek lelkes hitszónokai néha úgy beszélnek, mintha épp most találnák fel a spanyolvigaszt.
Természetesen én sem vagyok ellene az újnak, de valahogy meg kellene találni a módját, hogy a gyerekeinket, unokáinkat a múlt értékeinek őrzésében is igényességre neveljük. Nekem vannak is ilyen próbálkozásaim, amelyek nem mindig azonnal, de úgy látom hoznak némi eredményt.