A keresztények és a hazaszeretet

Holnapután jön egy nemzeti ünnep, amiről mindannyian tudjuk, eredetileg fontos dolgokról szólt. Most azonban nem szól semmi másról, mint politikai érdekekről, hatalmi villongásokról és propagandaüzenetek kommunikálásáról. Magyarországon nincs vállalható patriotizmus, csak ennek vadhajtásai vannak. Lehet, hogy újra kell tanulnunk, mit jelent szeretni a hazánkat anélkül, hogy ezek valamelyikébe belecsúsznánk - és ebben talán a Szentírás is segíthet.

Mint minden átlagember, én is belehallgatok, belenézek és beleolvasok a napi hírekbe - és persze sokakhoz hasonlóan elborzadok attól, amit ott találok. Amikor egy-egy nemzeti ünnepünk közeledik, akkor sokakban hirtelen felerősödnek a nemzeti érzések, néhány napig sokan nagy hazafiak lesznek, és a magyar nép hihetetlen nagyságát hangoztatják. Persze mindez csak a cukormáz, a smink, ami elfedi a valódi mögöttes szándékot: amikor egyik vagy másik párt politikai megmozdulásokra, tüntetésekre, propagandaszólamok szajkózására toboroz hallgatókat a saját tömegrendezvényéhez, azt én nem tudom sem ünneplésnek, sem hazaszeretetnek nevezni - az tisztán csak kampány és kész. Úgy látom, Magyarországon kétféle érzület létezik a nemzeti ünnepek és úgy általában a nemzeti érzések kapcsán. A magyar emberek jó része magasról tesz az egészre, a kérdés egyáltalán nem számít neki. Ha valamit mégis ünnepel ilyenkor, az csupán annyi, hogy legalább egy nappal kevesebbet kell bemenni dolgozni. A másik oldalon pedig a gyakran szélsőségesen nacionalista, magyarkodó vagy éppen politikai táborok szekerét toló emberek állnak, akik sokszor végletekig idealizálják a történelmi múltunkat.

De létezik-e normális hazaszeretet? Mit jelentene a szó nemes értelmében szeretni egy hazát?

Meggyőződésem szerint van ilyen, és ezt többek között a zsidóságnak saját országához való bizonyos hozzáállása is példázza. Aki olvassa a Bibliát, az nehezen tudja nem észrevenni, hogy főleg az Ószövetséget mennyire átszövi a hazaszeretet: újra és újra előkerül milyen fontos az a sorsközösség, amelyben a zsidóság együtt éli meg az életét, a kudarcokat és a sikereket egyaránt. Az igazi csapás és csaknem feldolgozhatatlan krízis pedig értelemszerűen az, amikor mindenki fogságba kerül és majdnem megszűnik az egész nemzet. Bizonyos bibliai szakaszokból még azok a heves érzelmek is visszacsengenek, melyeket egy zsidó érzett, amikor Babilonban éneklésre kényszerítették őket, illetve amikor a fogságból hazatérve felépült a városfal és az új templom - ami szinte eksztatikus örömet okozott. Azt mondani sem kell, hogy a diaszpórában élő zsidóság számára a hazaszeretet volt az egyik legnagyobb erény, és a Talmud maga is tartalmaz számos erre vonatkozó passzust, megjegyzést, felszólítást. "Imádkozz a királyság jólétéért, mert ha az nem volna, az emberek egymást elevenen lenyelnék" - írja például az Ábót III.2 része arra utalva, milyen fontos maga a rendszer, ami egyben tartja az országot. 

Röviden tehát azt mondhatjuk, a zsidók tudták szeretni a saját hazájukat, ez nem is kérdés, de mitől volt normális ez a szeretet, és (jó esetben) miért nem csúszott át nemzetieskedő patriotizmusba? Tudjuk, hogy a zsidóság is követett el hibákat a hazaszeretet kérdésében, mégis van egy olyan jelenség, ami számomra azt mutatja, hogy konstruktívan voltak képesek megélni a maguk helyét a világtérképen. Ezt furcsa módon főként az olyan bibliai versekben látom, melyek nem igazán a hazaszeretetről szólnak, hanem pont a más nemzetekhez való normális viszonyról. Így például maga Isten mondja a zsidóknak, hogy amikor nem a saját földjükön vannak, akkor is fáradozzanak az adott város és az ország jólétén (Jer 29,7), engedelmeskedjenek a vezetőknek és királyoknak. Ehhez hasonlót kér Pál apostol is a Római levél 13. fejezetében a rómaiak elnyomása alatt élő keresztényektől. No és persze a Talmud is több helyen beszél arról, hogy "Úgy fogd fel annak a helynek, ahol laksz, az érdekeit, mint a saját magadét." Persze erre lehet mondani, hogy itt egyszerű alkalmazkodásról van szó a túlélés érdekében. Lehet azt gondolni, hogy csakis azért kellett szeretni az idegen népeket, mert adott esetben ez volt az egyetlen módja annak, hogy a nemzet ne szűnjön meg létezni.

Az biztos, hogy erről is szó van - a zsidóság történelme bizonyos értelemben sokszor másról sem szólt, mint útkeresésről a túlélés érdekében. Ám ahogyan az Ószövetség narratívája halad előre a maga medrében, kiderül hogy a többi nemzet valóban fontos Istennek, és nemcsak Izrael túlélése miatt: önmagukban is számítanak. Ézsaiás még arra is "vetemedik", hogy meglobogtassa a gondolatot, miszerint Egyiptom és Asszíria - ez a két brutális ellenség - végül szerethetőnek bizonyul majd Isten számára az idők végén - ráadásul e két nagyhatalom mellett Izrael csupán harmadikként fog ott állni a színpadon.

Összegezve tehát, ami szerintem a normális és vállalható hazaszeretet egyik fontos jellemzője, hogy az ember úgy szereti a saját nemzetét, úgy tevékenykedik az érdekében és úgy látja annak értékeit, hogy közben ez a szeretet harmonizál a többiekkel, vagyis más népekkel és etnikumokkal. Egyszerűbben fogalmazva, a normális hazaszeretet nem exkluzív, hanem inkluzív, és úgy irányul a haza felé, hogy közben nem néz le másokat. Ha másokkal nem vagyunk jóban, igazán magunkkal sem leszünk. Mintha ez összecsengene a szeretet gyakorlásának azzal a módjával, amiről a nagy parancsolat is beszél: "szeresd felebarátodat, mint magadat".

Nos, pontosan ez az, amit sokszor egyáltalán nem tapasztalunk Magyarországon. A magyarkodás egyik tipikus sajátossága, hogy egyrészt bőven magasabbra emeli a magyarságot annál, ahol a valódi helye van. (Ennek a szélsőséges eltúlzásai, hogy szinte már mi vagyunk a kiválasztott nép (és természetesen Jézus is magyar volt), a történelmünk csupa dicsőséges eseményből áll - ahol pedig sújtott bennünket a sors, ott sem mi voltunk felelősek, hanem mindig a többiek.) Másrészt ennek az erős nacionalizmusnak tipikus jellemzője, hogy úgy szereti a magyar népet, hogy közben hajlamos lenézni más népeket - akik adott esetben már-már az ellenségeink, akik a mi életünkre törnek, elveszik a munkánkat és megerőszakolják az asszonyainkat. Ez a szeretet tehát nem befogadó, hanem alapvetően elutasító és kizárólagos, amivel csak önmagunkat szeretjük, felebarátunkat már nem. Úgy akarja növelni a nemzet nagyságát, hogy inkább a többieket kicsinyíti maga mellé - így a saját népünk fog nagyobbnak és erősebbnek látszani. Erre a képzetre telepednek rá a politikai szereplők szólamai, akik ezt a kifordult hazaszeretetet a saját szekerük előremozdításának eszközeként használják, érzelmi manipulációként.

Nem csodálom, hogy ehhez a csomaghoz így sokaknak nincs kedve. Nagyon nehéz egy ilyen vastag réteg alatt megtalálni mindazt, ami a kiegyensúlyozottabb viszonyulást lehetővé teheti. Nekünk hívőknek pedig szerintem kettős felelősségünk van ebben a kérdésben: egyrészt ne váljunk magunk az egyoldalú viszonyulás támogatóivá, másrészt a hazaszeretetet fémjelző magatartást ne a politikai térből merítsük, hanem a Bibliából. Főleg úgy, hogy egy keresztény "kettős állampolgár" a Szentírás szerint, hiszen nemcsak saját országához, hanem Isten Országához is tartozik.