Merénylők, terrorizmus és a vallási fanatizmus?

Olvashattuk a hírekben, hogy Új-Zéland véres események színhelye volt az elmúlt napokban. Egy merénylő az amúgy nagyon békés Christchurch városának két mecseténél emberek tucatjait mészárolta le azért, mert a nyugat hanyatlásáért (legalábbis részben) a muszlim bevándorlókat teszi felelőssé. De vajon tényszerűen mennyire agresszívek a muszlimok Európában, és úgy általában mit mondhatunk el a terrorizmus és a vallási fanatizmus kapcsolatáról? Nehéz kérdések.

Nem finomkodik és nem köntörfalaz Richard Dawkins az "Isteni téveszme" című könyvében, amikor az öngyilkos merénylők lelki motivációit próbálja megmagyarázni, hanem erősen amellett érvel, hogy tetteik mögött főként és elsősorban a vallási fanatizmus áll. Logikája szerint egy muszlim terrorista tényleg elhiszi, hogy mártíromságával végződő akciója után szűzlányok sora várja a Paradicsomban - és ha valaki valóban hisz ebben, az bőven elegendő indok számára, hogy akár az életét is odadobja a "szent cél" érdekében.

Ez a magyarázat remekül illeszkedik ahhoz a hangulathoz, ami Európában tömegeket jellemez: az emberek jó része úgy vélekedik, hogy az öreg kontinensen a muszlim terroristák állandó fenyegetésének árnyékában élünk, a terrorszervezetek által elkövetett merényletek sora pedig töretlenül emelkedik. Mindennek hátterében a legfőbb ok pedig az, hogy az iszlám hit egyenlő magával a vallási fanatizmussal és pusztítással. Csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen légkörben mikor aktiválódnak az európai fanatikusok (mint a képen látható neonáci elkövető), hogy "bosszút álljanak" a mecsetekbe eljáró muszlimokon. Így lesz a muszlim terrorizmusra adott válasz az európai terrorizmus. De tényleg ilyen puskaporos a helyzet Európában? 

Nos, a korábban már említett Steven Pinker könyvében éppen a terrorizmus nyugati világban való jelenlétéről olvasgattam a napokban. Elsőre feltűnt, hogy bár Pinker ugyanúgy ateista, akárcsak Dawkins, mennyivel árnyaltabban és differenciáltabban szemléli a terrorizmus és a vallási fanatizmus kérdését. Kezdjük a terrorizmussal! 

Bármilyen hihetetlenül is hangzik az olvasó számára - és valószínűleg úgy hangzik -, a tényszerű és számszerű felmérések szerint (melyeket a hetvenes évek óta regisztrálnak különféle szervezetek) egyértelműen csökken a terrorizmus ereje és jelenléte. Ez a tendencia még akkor is igaz, ha az olyan ismert eseteket kiemeljük a felmérések közül, mint a 2001. szeptember 11-i brutális merényletsorozat Amerikában, vagy éppen az európai tragédiák, melyeket az elmúlt években az ISIS elkövetett. Természetesen nem lehet tagadni és elégszer elismerni ezek borzalmait, az igazság azonban mégis csak az, hogy a terrorista hadjáratok természetes íve mindig a kudarc felé halad. Persze új csoportok és sejtek mindig születnek, de a régiek ezzel párhuzamosan folyamatosan el is halnak. Talán kevesen vannak annak tudatában, hogy a terrorista csoportok többsége tipikusan kudarcot vall és megszűnik. Ennek egyik oka az, hogy ezek a csoportosulások a nagyreményű céljaikat országok és hatalmak megdöntéséről soha nem szokták elérni. Néha sikerül korlátozott sikereket aratniuk, de olyan nem igazán fordul elő, hogy például egy államra erőltetik az ideológiájukat vagy esetleg megsemmisítik azt. A terrorista csoportok javarészt átlagosan öt és kilenc év közti kort érnek meg és akkor sem kapják meg, amit akarnak: nem veszik át egy ország irányítását, 94 százalékuk pedig egyetlen stratégiai célját sem valósítja meg.

Mindehhez érdemes hozzátenni azt is, amiről a napi hírekben (főleg ugye Magyarországon) nem igazán értesülünk: hogy az iszlám világban is harc zajlik ezekkel a terrorcsoportokkal szemben. A dzsihádisták ellen is van dzsihád, ami több szinten működik. A nyugati sajtóban talán nem volt igazán kiemelt hír, hogy az egykori al-Kaida vezetőjének, vagyis Oszama bin Laden-nek a mentora, Salman al-Odah a következőket üzente az akkor még életben lévő tanítványának:

"Elterjesztetted az öngyilkos merénylet kultúráját, amely vérontást és szenvedést okozott és egész muszlim közösségeket és családokat rombolt szét. (...) Hány ártatlan embert, gyermeket, öreget és asszonyt öltek meg (...) az al-Kaida nevében? Boldogan állsz majd a mindenható Isten elé százezrek vagy milliók halálának súlyával a válladon?"

Ezt a hangot és stílust egyébként sokan követték a szaúdiak közül, és még fatwát is kiadtak, amely éppen vallási alapon tiltotta meg az ilyesféle terrorista akciókban való részvételt. Muszlim teológusok könyvekben fejtegették, hogy a terrorizmusba bújtatott dzsihád súlyosan sérti a saríát, és nem is válogat: adott esetben muszlimok ölnek muszlimokat ennek az elmebeteg felfogásnak a nevében. Végül a 2007-es év végén Pakisztán egyik északnyugati tartományában öt hónap alatt 70 százalékról 4 százalékra zuhant az al-Kaida támogatottsága. Abban az évben a szavazásokon a lakosság mindössze 2 százaléka szavazott az iszlamistákra. Ez talán most száraz statisztikának tűnik, de érdemes megjegyezni, hogy a terrorista csoportok nagyban támaszkodnak a lakosság támogatására. Ha a reformprogramként beállított erőszakos akcióik nem győzik meg az emberek többségét, akkor az is az egyébként valószínű megszűnésüket sietteti.

Mielőtt valaki félreért: természetesen nem az eget akarom zöldre festeni, a füvet pedig kékre. Nem tagadható, hogy az iszlámban megfér az erőszak, hogy vannak fundamentalista fanatikusai, hogy valószínűleg a jövőben is fogunk hallani olyan merényletekről, melyeket ilyen emberek követnek el. Amire szerettem volna rávilágítani, hogy ez a kérdés nem olyan egyoldalú, ahogy a nyugati sajtó beállítja. A terrorizmus nem a tényszerűen elért "eredményeitől", és az ilyen akciókban sajnos elhunytak számától működik. Hanem attól, hogy olyan atmoszférát tud teremteni maga köré, ami könnyen elhiteti a békés civilekkel, hogy állandó veszélyben élnek. És ha ezt a hitetést és állandó félelemérzést az európai vezetők is gerjesztik, azzal bizony a terroristák malmára hajtják a vizet. 

De mit lehet arra az állításra mondani, hogy a terrorista csakis a vallási fanatizmusától hajtva hajlandó meghalni egy merényletben - ahogyan azt például Dawkins bizonygatja? Érdekes módon Pinker a biztos halálra való hajlandóság magyarázataként a vallást nem tartja túl erős faktornak. Persze egy teológiai szempontból jól összerakott teória segíthet meggyőzni egy lelkes fiatalembert, hogy dobja oda az életét egy merényletben (a 9/11 merénylőinek valóságos bordélyházat ígértek a haláluk után), az igazi okok azonban egyrészt pragmatikusabbak, másrészt a személyiség mélyebb rétegeibe vezetnek. Így például a Hamász és más palesztin terrorszervezet módszere, hogy a reménybeli elkövető családjának bőséges anyagi lehetőségeket, és örök időkre szóló társadalmi megbecsülést kínálnak. Ez talán eszünkbe sem jut, de Gázában és Ciszjordániában a férfiak nehezen találnak maguknak feleséget, mert a családjuk nem elég tehetős a vételár kifizetéséhez. Ezért aztán kénytelenek a saját unokatestvéreiket feleségül venni. Ám amikor egy terrorista felrobbantja magát, a merényletért kapott bőséges pénzből minden fiútestvére menyasszonyt vásárolhat - az áldozat tehát a család fennmaradása szempontjából kifizetődő. No és persze ott vannak a lelki mozgatórugók is: az ember alaphangon természetesen soha nem fordul önmaga ellen, de ha elkötelezett egy csoport irányában (amit a vallási fanatizmus csak erősíthet), és annak ügyét magasztosnak érzi, akkor hajlandó lehet ezért feláldozni magát. Az elkötelezettségét pedig a bosszúvágytól kezdve a bajtársiasság és ehhez hasonló pszichés tényezők csak növelhetik.

Mindezzel csak azt kívántam bemutatni, hogy leegyszerűsítő és ezért téves az a gondolkodás, miszerint az iszlám maga a terrorizmus, aminek ereje növekvőben van, és különben is a vallás felelős minden ilyen terrorcselekményért Európában. Ezek a kijelentések csupán igazságmorzsákat tartalmazhatnak, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják a kérdés komplexitásából adódó fontos szálakat. Keresztényként nem kívánom védeni az iszlámot - inkább egy jelenség félreértésére szeretnék rámutatni, ami a vallás és a terrorizmus közé hidat akar verni. Befejezésül érdemes még az antropológus Scott Atran megállapítását idézni:

"... a halálos áldozatokat szedő terroristák többségét nem a Korán vagy a vallás tanítása inspirálja, hanem egy vérpezsdítő ügy vagy elhivatottság, amely dicsőséget és megbecsülést ígér a barátaik szemében vagy a barátaikon keresztül, a tágabb környezetükben pedig örök tiszteletet és emlékezetet, amelyet persze ők már nem élvezhetnek."