A nagyvárosi hívő küzdelmes élete

Kíváncsi lennék Timothy Keller gyülekezetére New Yorkban! A több ezer lelket számláló közösség persze részben olyan, mint bármelyik megachurch Amerikában: modern zene, nagy tömeg, evangelikál teológia. Mégis, a Redeemer gyülekezetnek vannak olyan vonásai is, melyek méltók a figyelemre. Számomra például izgalmasnak tűnik, hogy nem pusztán hívők, hanem érdeklődők és szkeptikusok is látogatják. A közelmúltban magyar nyelven is kiadták Keller egyik vaskos könyvét, melyben igen átfogó módon arról ír, hogy a városvízióval rendelkező gyülekezetek kezében vannak az igazán jó lehetőségek...

Máris mentegetőzök: semmi bajom a falvakkal és kisebb településekkel, sőt sokszor tapasztaltam, hogy az emberek arrafelé nyitottabbak és fogékonyabban bizonyos kérdésekre, mint az agyonzsúfolt nagyvárosokban. De a falvak minden előnye ellenére mégis jónak tartom Timothy Keller érveit, miszerint "ahhoz, hogy egy szolgálat gyümölcsöző lehessen, magáévá kell tennie a város megkerülhetetlen valóságát."

Ha belegondol az ember, Pál apostol is meglehetősen jól megragadható missziós stratégiával végezte a tevékenységét, és ennek bizony egyik központi eleme volt, hogy mindig a nagyvárosokat, kereskedelmi és kulturális központokat célozta meg. Valószínűleg helyesnek tűnik kijelenteni, ha a kereszténység nem boldogul jól a városi miliőben, akkor egyáltalán nem boldogul.

Keller vaskos könyvének egyik szakaszában megpróbálta összeszedni, milyen tulajdonságok jellemzik a nagyvárosi gyülekezetet. Abból a sajnálatos alaptapasztalatból indul ki, hogy a lelkészek jó része egyszerűen nem érti a városi létmódot, vagyis többnyire fogalma sincs a plurális, szekuláris és kulturálisan számos dologra érzékeny környezet jellegzetességeiről. Ez még akkor is igaz, ha egyébként az adott lelkészek is egy nagyvárosban élnek - ez nem jelenti automatikusan a megértés magától értetődését, hiszen az izolációjuk a gondolkodásmódjukban gyökerezik. Az első tulajdonság tehát, amely jellemez egy nagyvárosban többé-kevésbé jól működő gyülekezetet, hogy tiszteli a városi emberek érzékenységeit, és átlagon felül is a kulturális különbségeket - hiszen egy mai nagyobb város jó eséllyel igen diverz sokaságot tömörít. Az ilyen közösséget ugyancsak átszövi, hogy elkötelezett a művészetek és a kreativitás iránt - és nem ellenséges erőket fedez fel ezekben. Nem akarom most Keller összes pontját felsorolni, de az egyik legfontosabbat még kiemelem: ez pedig nem más, minthogy az igazi városi gyülekezet egyszerre vonzó és provokatív igehirdetést kínál a városlakók számára. Legyünk őszinték: a kutya nem kíváncsi arra (lassan már a hívő emberek sem) egy túlkommunikált világban, hogy egy öltönyös ember számukra ismeretlen vallásos beszédet mond. Ez már régóta nagyon kevés. Ha valaki hallgat is beszédeket, akkor annak szeme előtt kiválóan felkészült szónokok állnak, a TED-hez hasonló színpadokon. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mostantól minden gyülekezet tévedésben él, ha nem hozza azonnal a TED-re jellemző profizmust: ez meglehetősen szélsőséges vélemény volna. De az bizonyosnak látszik, hogy a perspektíva, ami előttünk áll jóval többet mutat, mint a megszokott vasárnapi prédikációk.

A nagyvárosi prédikáció eleve abból indul ki, hogy nem feltételezi a hallgatóság részéről, hogy az a Bibliát tekintélynek látja. Ezért még az is lehet, hogy sok keresztény gyökerű állítást olyan forrásból indítva fejt ki, melyet szekuláris és hívő ember egyaránt elfogad - például hírforrásokból vagy ismeretterjesztő anyagokból, amire persze a Biblia tanításaival reflektál. No és persze az sem árt, ha a lelkész otthonosan mozog azokban a könyvekben, magazinokban, blogokban, filmekben és színdarabokban, melyet hallgatósága tagjai ismernek. Az ok nyilvánvaló: ha egy nagyvárosi igehirdető nem osztozik a városi pezsgésben élők mindennapos élményeiben, semmi köze nem lesz hozzájuk, következésképpen hozzájuk sem tud szólni.

Keller szavait úgy lehetne talán összefoglalni, hogy egy mai nagyvárosi gyülekezet elkötelezett szolgálói részéről édeskevés, ha jártasak a Szentírás teológiájában. Ennél sokkal-sokkal többre van szükségük: jártasnak kell lenniük a kultúrában is, sőt tudniuk kell felhasználni annak retorikáját, észjárását, az evangéliumi tartalomba integrálható elemeit. 

Őszinte leszek: ez láthatóan jól megy Timothy Kellernek a new yorki ég alatt, de elég nehezen tudom elképzelni mindezt olajozottan működni magyar viszonylatban. Itt az egyház jó része még ott tart, hogy a kultúrában ellenséget lát, ha valaki nem a Bibliából indítja el egy-egy prédikáció üzenetét, az minimum szentségtörés, a városi embereket pedig nagyvilági életet élő bűnösként szemléli, és eszében sincs tekintettel lenni az érzékenységeikre. Némileg azonban jó jel, hogy Keller roppant érdekes művét egyszerre három kiadó jelentette most meg, melyek más és más kegyességi irányvonalhoz tartoznak. Ez persze még semmire sem garancia, de legalább annyit mutat, vannak akik szeretnének másként cselekedni és úgy részt venni a nagyvárosi pezsgésben, hogy közben el ne felejtsék a kereszténység üzenetét.