Miért lett sikeres a kereszténység (4) - Constantinus, a sikerhozó?

Ahogy ennek a rövid sorozatnak az első részében már pedzegettem, Constantinus császárról egy olyasfajta kép él az egyház múltját ismerők fejében, hogy neki köszönhető a kereszténység sikere. Ez a kijelentés azonban csak féligazság - úgy tűnik, a siker Constantinustól függetlenül is ott lógott a levegőben...

Constantinus látomása

Azért persze ne tagadjuk azt, amiről Ehrman is ír: kevés akkora fordulat történt az emberiség eddigi teljes történelmében, mint ami I. Constantinus császár nevéhez köthető, aki egész pontosan Kr.u. 312. október 28-án áttért a keresztény hitre, majd egy évvel később preferált vallást csinált a kereszténységből. (Utóbbi kapcsán máris meg kell jegyezni, hogy nem tette államvallássá a kereszténységet - ezt majd később Theodosius császár számlájára lehet írni...)

Constantinus császár neve egyes keresztényekből elismerést, másokból pedig ellenszenvet vált ki. Némelyek kiemelik, hogy végre valaki leállította a hívők üldözését és lehetővé tette az egyház számára, hogy végiggondolja, tisztázza és megértse saját hitét. Mások meg arról beszélnek, neki köszönhető, hogy az egyház üldözöttből üldözővé vált, politikai hatalomhoz jutott, és ezzel elkezdett messze eltávolodni Jézus Krisztustól.

Constantinus tehát mindenhogyan vitatott személyiség. Nemcsak döntése hatásait vitatják, de elvitatják őszinte megtérését is, ahogyan vitatják a látomását, melyben a Milvius-hídi csata előtt egy fénylő kereszt jelent meg számára, és az ismert szózatot is hallotta: "e jelben győzni fogsz!". Constantinus megtérése legalább két okból tűnik kifogásolhatónak, bár szerintem ezek egyike sem túl erős érv. Egyrészt nem tetszik sokaknak, hogy csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, másrészt minimum furcsa egy magát kereszténynek nevező ember részéről, hogy kivégezteti tíz éves unokaöccsét, majd később megöleti legidősebb fiát, a trónörökös Crispust is. Nem igazán keresztényi cselekedetek! Éppen ezért sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Constantinus politikai esélyt látott egy olyan vallási mozgalom támogatásában (ez volna a kereszténység), amely a Birodalom minden polgára felé elfogadónak bizonyult. A kereszténységhez pedig rabszolgák és szabadok, nők és férfiak, valamint bármilyen nemzetiségűek csatlakozhattak, ellentétben a legtöbb pogány mozgalommal és vallással. Egy ilyen befogadó hitrendszer pedig jó kötőanyag lehet egy nagy birodalom egybentartásához! (Vajon mennyire befogadó manapság a kereszténység? Hmmm....)

Akkor tehát Constantinus megtérése nem volt őszinte?

Nehéz kérdés, mondjuk azt, hogy nem biztos, hogy nem volt az! Például semmi furcsa nincs abban, hogy valaki a halálos ágyán veszi fel a keresztséget - sőt, az akkori felfogás szerint ez éppen a komolyság egyik jele volt. Hiszen a halál előtti keresztséget követően az ember már nem igazán tudja "beszennyezni" magát bűnnel - okoskodtak a régiek -, mert nincs lehetősége elkövetni. Ezért ildomos a végső pillanat előtt megkeresztelkedni, és így tisztán megállni az Isten színe előtt. Ám ha ezt el is fogadjuk, a családtagok kivégzése akkor sem tűnik túlságosan keresztényinek. Ennek kapcsán ugyanakkor érdemes hozzátenni azt, amit Ehrman a következőképp fogalmaz meg:

"...nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az áttérés nem jelentette azt, hogy Constantinus azonnal és maradéktalanul elsajátította a hagyományos keresztény hitet, szokásokat és az erkölcsöt. (...) Tény, hogy egyes tetteivel súlyosan vétett a hagyományos keresztény erkölcs ellen. Azonban ne feledjük, hogy eközben egy egész birodalmat kellett irányítania. Egy hónapig sem maradt volna életben, ha a hegyi beszéd stílusában kormányoz."

Constantinus valószínűleg komolyan gondolta saját kereszténységéből azt, amit megértett belőle. Számos templom építését rendelte el, belevetette magát a keresztények teológiai vitáiba és saját szavaival is artikulálta vallási nézeteit. 

A lényeg azonban, hogy a kereszténység sikere - akár kereszténynek látja valaki Constantinust, akár nem - az ő idejére már csak egy "láttamozandó" dolog lett. Vagyis nem kifejezetten Constantinus áttérésének köszönhető, hogy a keresztény egyház révbe ért (ha nevezhetjük ezt annak): ha ő nem kezdi el támogatni a kereszténységet, minden bizonnyal megtette volna ezt más helyette. Ezzel nem döntésének horderejét kívánom csökkenteni, csak rá akartam mutatni arra, hogy nem Constantinus teremtette meg a kereszténység sikerének feltételeit. Ő csupán felismerte a siker jeleit, és még nagyobbat lökött a már lendületben lévő egyházi szekéren. Aztán ami ezután történt a kereszténységgel, az erősen kétséges mennyire nevezhető sikernek - de ez a kérdés már egy másik lapra tartozik.

Összefoglalva vázlatpontokban ezt a rövidke sorozatot, én a következőket látom:

(1) A kereszténység sikeréhez az akkori kor többféle társadalmi adottsága hozzájárult - például hogy sok esetben elég volt a családfőt "megtéríteni". Ez máris számos új taggal gyarapította az egyházat, amikor a teljes háznép követte döntésében.

(2) A siker két kulcspontja az lehetett, hogy egyrészt nem akadt konkurencia (csak a kereszténység volt igazán térítő vallás), másrészt a kizárólagosság is a siker malmára hajtotta a vizet. Aki áttért és keresztény lett, egyben elfordult korábbi nézeteitől is. A kereszténység tehát úgy növekedett, hogy eközben minden más vallás erejét csökkentette maga körül.

(3) Végül pedig az így terjedő és egyre dominánsabb hitre Constantinus császár felfigyelt, és személyes döntésével óriási lehetőségteret nyitott számára, ahol még jobban kibontakozhatott.

Vajon mit szűrhet le mindebből tanulságként egy ma élő keresztény?