A Nagy Falat

"Egy halott nem támadhat fel" - mondja a modern, racionálisan gondolkodó ember, aki szerint ez biológiai képtelenség. "Egy halott nem támadhat fel" - mondta ugyanígy az archaikus, premodern zsidó ember, aki szerint ez teológiailag elképzelhetetlen. Az első keresztényeknek pedig le kellett nyelniük ezt a nagy falatot...

Helyesen írja dr. Cserháti Sándor újszövetségi teológiáról szóló elemzésében, hogy az ősgyülekezet előtt számos teológiai feladat állt, amivel meg kellett birkóznia. Tisztázni kellett például, milyen legyen az egyre gyarapodó pogány háttérből áttért hívő emberek viszonya a zsidókhoz: vajon Izrael még mindig választott nép marad annak ellenére, hogy Jézust elutasította? Azután fel kellett tenni a kérdést, érdemes-e belefogni dolgokba annak fényében, hogy Jézus hamarosan visszatér?

És végül ott volt a feltámadás mibenlétének problémája is. Ahogy a bevezetésben írtam, a mai ember számára ez alapvetően racionális kihívást jelent. Az akkoriak egész pontosan teológiai nehézségekkel küszködtek. Persze tudjuk, hogy egy zsidó számára már az sem volt elfogadható, hogy a Messiást egy keresztre felfeszítsék. De az különösen nem, hogy még fel is támadjon a halálból! Az ilyesmit tudvalevőleg az "idők végezetére" várták - amikor mindenki feltámad majd. Ám hogy egyetlen egy valaki "idő előtt" feltámadjon, az legalábbis eléggé furcsa elképzelésnek tűnt. 

Ez a gondolkodásmód valószínűleg még Jézus tanítványaitól sem volt idegen, akik nem is igazán érették, hogy az ő Mesterük és Messiásuk hogyan beszélhet saját haláláról és feltámadásáról. A jelek szerint nem igazán hittek neki ebben. A mai kíváncsi ember számára rossz hír, hogy maga az Újszövetség sem beszél a feltámadás konkrét lezajlásáról - ezt a feladatot "ellátják" az apokrif iratok. Viszont a szöveg elég egyöntetűen kijelenti, hogy a "húsvéti hit" nem abból a reménykedésből indult ki, hogy Jézus tanítványai bíztak a feltámadásban. Annak ellenére, hogy nem bíztak benne, ami velük történt, mégis meggyőzte őket annak valóságáról. Csak a közvetlen tapasztalat miatt voltak képesek lenyelni a korábban már említett Nagy Falatot, másként le nem ment a torkukon.

Most nem apologetikai bejegyzést kívánok írni, melyben érvelek a feltámadás történetisége mellett, hanem inkább egy teológiai jellegű gondolatot. Merthogy Jézus feltámadása persze az első keresztények egész életét meghatározta, de alapos újragondolásra késztette őket a hitükről és teológiájukról alkotott felfogásukat illetően is. Jézus feltámadásáról gyorsan felismerték, hogy az más természetű, mint például Lázár feltámasztása volt: ez a feltámadás nem egyszerűen Jézus földi életének folytatását jelentette, hanem annál sokkal többet. Egyfajta eszkatologikus előrevetítése volt annak, ami valamikor a jövőben majd elkövetkezik, és amiben mindenki másnak is része lesz. Vagyis a feltámadás után más színben tűnt fel a jövő.

Ugyanígy a múlt is. A feltámadást követően egészen új értelemmel telítődött a kereszthalál ténye, sőt minden egyéb, amit Jézus évek alatt tett vagy mondott. Később még az ószövetségi iratok bizonyos passzusai is átértékelődtek a Jézussal történtek fényében. Azután megírták a négy evangéliumot, és féltett kincsként őrizve továbbhagyományozták.

Összefoglalva, az első egyház számára tehát más lett a múlt, a jelen és a jövő Jézus feltámadásának fényében. Ha a húsvét ünnepe ennél kevesebbet jelent a mai egyháznak, ha az csupán ápolása vallási szertartásoknak, vagy egy apropó, hogy végre becsábítsunk nem hívőket a templomba, akkor a mai egyház nem érti miben állt Jézus feltámadásának ereje. Nem a fényjelenségekben vagy az emberi racionalitás határainak átlépésében. Hanem az egész valóságszemlélet gyökeres megváltozásában, ami múlttól jövőig új paradigma megteremtésének potenciálját hordozta magában. A kereszténység semmire sem ment volna a feltámadás nélkül, de elment a végsőkig, amikor megértette miről szólt a feltámadás. Ezt jelenti az, ha lenyeljük ma is a Nagy Falatot.