Miért lett sikeres a kereszténység (3) - az üldözött hívők

Mindenki tudja és valószínűleg mindenkiben kialakult egy kép is arról, hogy a Krisztust követő első századokban keményen üldözték a keresztényeket. Ez nem is lehet kérdés. Az viszont már kérdés lehet, hogy ez az üldözésekről bennünk kialakult kép mennyiben felel meg a valóságnak? És mi köze mindennek a kereszténység sikeréhez?

Az általános meggyőződés szerint egészen a Constantinus császár által kiadott ún. Milánói ediktumig (313) az első keresztényeket ádáz és kegyetlen üldözés érte. Sokukat oroszlánok elé vetették, másokat egyszerűen legyilkoltak, mert nem mutattak be áldozatot a császárnak. A keresztények összeszorított fogakkal a föld alatti katakombákban bujkálva tartották az istentiszteleteket, és minden fenyegetés ellenére is bátran kitartottak a hitük mellett.

Nos, ez a klasszikus-romantikus kép az, amivel ma leginkább lehet találkozni az egyházban. Nagyjából valahogy így képzeljük el legtöbben az első hívők átlagos életét, mielőtt Constantinusnak hála a kedélyek lecsillapodtak volna. És aminek így, ebben a formájában nem sok köze van a valósághoz. Az igazság ugyanis az, hogy az első 300 évben a kereszténység nem szenvedett egy állandó, megszakítás nélküli és véresen erőszakos üldözéstől. Sőt, egészen a 3. század közepéig törvényesen működhetett. A hívők nem bujkáltak, nem gyilkolták halomra őket, és többnyire teljesen hétköznapi, átlagos életet élhettek - valamint a katakombákba sem az üldözés miatt mentek le.

Félreértés ne essék: természetesen ez nem azt jelenti, hogy a keresztények élete könnyű lett volna, ahogy azt sem, ne üldözték volna őket!

Nem a tények tagadásáról van szó, hanem azok tisztázásáról, vagyis a tisztánlátásról. Konkrétabban: a legdrasztikusabb üldözések Kr.u. 250-ben, 257-58-ban és 303-313-ban zajlottak, néha császári (Nero, Marcus Aurelius, Decius, Valerianus, Dioclecianus) támogatással. És az is igaz, hogy ezek az üldözések néha egészen bestiális formákban valósultak meg. A hívőket ostobaságokkal vádolták, miszerint ateisták, csecsemőket esznek és orgiákat szerveznek. Ám minden durvaságával és a mártírok elismerésre méltó kitartásával együtt is rettentő túlzás úgy lefesteni az első három évszázadot, mintha az egy megszakítás nélküli, vérzivataros időszak lett volna az egyház számára, ahol halomra gyilkolták volna a hívőket. De egyáltalán, miért ítélték veszélyesnek a kereszténységet? Nem furcsa ez egy olyan Római Birodalomban, ami megszámlálhatatlan vallási mozgalomnak és kultusznak adott teret? Miért éppen a keresztények hátán csattant az ostor?

Erre persze hívőként szimplán mondhatjuk azt is, hogy azért, mert ez a világ gonosz és nem akarja elfogadni Krisztus szeretetről szóló tanítását. Nyilvánvaló tehát, hogy azt a mozgalmat üldözik ilyenkor, ami az igazságot képviseli. A helyzet nem ilyen egyszerű. A Római Birodalomnak és a benne működő számos pogány kultusznak más jellegű okai voltak, és nem a krisztusi szeretettel akadt problémájuk. Lényegében az egyetlen "vád", amit a keresztényekkel szemben fel tudtak hozni annyi volt, hogy a hívők nem akarták káromolni Krisztus nevét - ez pedig azt jelentette, hogy nem imádtak más isteneket Jézuson kívül. Egy pogánynak nem okozott volna nehézséget elfogadni, hogy a keresztények azt imádják, akit csak akarnak: az sem számított bűnnek, ha valaki egy emberi lényt tekintett istennek. A nehézséget az okozta, hogy Krisztus imádása közben megtagadták a többi isten imádatát. (Ezt csakis a zsidóságnak nézték el akkoriban.) De miért számított ez?

Az általános vallási meggyőződés a Római Birodalomban rendkívül sokszínű volt. Mindenki olyan istent imádhatott, amilyet csak akart, és úgy imádhatta, ahogy akarta. Mégis, volt egy közös pont ebben a vallási kavalkádban: mégpedig az a meggyőződés, hogy ha az emberek az isteneiket megfelelően imádják és jól végzik el a kultuszi tevékenységeiket, akkor az garantálni fogja az állam megfelelő működését, no meg a benne élők boldogulását is. Magyarul, az istenek "menedzselik" a Birodalmat, a várost és a családokat, megakadályozzák a katasztrófákat, és segítséget nyújtanak. Tanácsos tehát jóban lenni velük. A kereszténység ebben a közfelfogásban jelent meg, és elkezdte az exkluzivitásával ellenezni az állam, a város és a család isteneit. A keresztények nem fogadtak el más vallásokat, pláne nem a császár isteni mivoltát. Azt állították, Krisztuson kívül mindenki más tisztelete bálványimádás.

Ez a felfogás a pogány kultuszok követőinek szemében egyet jelentett az istenek megharagításával. Márpedig, ha az istenek haragszanak az egész Római Birodalomra a keresztények kizárólagossága miatt, az sok jóra nem vezethet: akkor egy kisebbségi vallás miatt a többség húzza a rövidebbet. Az ilyen kis szektát pedig addig kell megfékezni, míg nem késő. Ez a logika érvényesült tehát az üldözésekben, és nem is véletlen, hogy számos dolgot próbáltak a keresztények nyakába varrni, ahogy arról Tertullianus híres idézete is tanúskodik:

"Meggyőződésük szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: "Oroszlán elé a keresztényeket!""

Vagyis minden problémáért, beleértve a természeti katasztrófákat, betegségeket és az éhínséget is, a keresztényeket lehetett okolni - hiszen a hitük kizárólagossága valószínűleg feldühítette az isteneket, akik ezekkel a szörnyűségekkel álltak bosszút. Az üldözések ugyanakkor mégsem jelentették a hit végét, sőt ahogy az előző bejegyzésben említettem, a kizárólagosság és a nehézségek ellenére is konkurencia nélküli térítés együttesen olyan stabil, folyamatos növekedéshez vezetett, amivel az egyház ki tudott tartani Constantinus 313-ban kiadott türelmi rendeletéig. Nagyon sokan úgy gondolják, Constantinus megtérése jelentette végső soron azt, hogy a keresztény hit igazán elterjedhetett az egész világon. De tényleg megtért-e Constantinus és valóban akkora fordulópont volt-e döntése, hogy a kereszténységet támogatja? Ezzel foglalkozom majd a sorozatom utolsó részében.