Egy fiatal amerikai pásztor, Jarrid Wilson öngyilkos lett. Ez önmagában tragédia. Ám Wilson esete azért is tragikus, mert ismerősei szerint nemcsak szenvedélyes prédikátor volt, hanem tudvalevően épp olyanokkal foglalkozott, akik depresszióval és akár öngyilkossági gondolatokkal küzdenek.
Nem valamiféle ízetlen tréfának szánom azt a gondolatot, miszerint a lelkészektől elvárjuk, hogy egész életüket adják az emberekért. Nekik is ez a hivatásuk: az életadás. Természetesen nem a szó szoros értelmében. És ha mégis ebben a bizonyos szoros értelemben történik, azt különösen nagy tragédiának éljük meg. Öngyilkosságok persze előfordulnak, de azért az mégsem jellemző, hogy pont olyanok követnének el, akiknek kiutat kellene mutatni a depresszióból, és akik haláluk napjáig éppen intenzíven azzal foglalkoztak, hogy más öngyilkos-jelölteknek segítsenek.
Meglepődtem volna, ha Wilson esetéről nem kezdődik valamiféle diskurzus hívő körökben. Természetes is, hogy ilyenkor előkerülnek a várható kérdések arról, mennyire elfogadható az öngyilkosság megoldásként, mi van az elkövető üdvösségével, vajon Isten maga mit szól az ilyesmihez, és más hasonló dilemma. Ám volt itt még valami, amit a híradások egy jó része kontextusból kiragadva idézett, vagy ha teljes egészében le is közölte, akik ezeket a híreket idézték, azok csonkították meg. Wilson ugyanis közzétett egy Twitter-üzenetet a következő szöveggel:
"Jézust szeretni nem mindig gyógyír az öngyilkossági gondolatokra. Jézust szeretni nem mindig gyógyítja meg a depressziót. De ez nem jelenti azt, hogy Jézus nem kínál társaságot és vigaszt. Ő MINDIG ezt teszi."
Az utolsó mondat valahol lemarad az idézetből, az elsőt pedig olyanok magyarázzák, akik szerintem nem teljesen értették miről van benne szó. Pedig olyasmiről, amit fontos tett kimondani, ha kell többször is.
Őszintén szólva a bennem lévő dogmatikus persze felhorkan, ha olyasmit olvas, miszerint Jézust szeretni nem gyógyír az öngyilkossági gondolatokra. Valahogy azt gondolnám, hogy márpedig ha valaki tényleg szereti Jézust, annak nem lesznek ilyen gondolatai. Pedig igaza volt Wilsonnak, mert lehetnek. Azért lehetnek, mert bármi lehet, még akkor is, ha a keresztények egy részének ezt nehéz megemészteni. "Zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták" - tartja a mondás, amihez most hozzáteszem: lezuhant repülőgépen nincsenek keresztény túlélők. Keresztények halnak meg balesetekben, rákban, bűncselekményekben, vagy küzdenek pontosan ugyanolyan életnehézségekkel, mint bárki más, aki másban hisz. Senki sem adott ugyanis garanciát az ellenkezőjére. Péter apostolnak olyan gondolatai támadtak - miután magától Krisztustól kapta meg az egyház kulcsait - amiért Jézus "lesátánozta". Illés próféta, akiről nehezen tagadható milyen látványosan töltötte idejét Isten társaságában, depressziós stílusban zuhant magába. No és magam is ismerek olyan embert, aki küszködik ezzel a depresszív érzéssel annak ellenére, hogy a lehető legőszintébben próbálja követni Jézust.
Wilson tettét persze nem kell sem mentegetni, sem indokolni. Nem kérdés, hogy az öngyilkosság jó vagy sem, sőt bizonyos értelemben feltétlenül elfogadhatatlan. Az a kérdés azonban, ami bennem felmerült, leginkább Wilson szociális környezetére vonatkozik.
Szó szerint ugyanis nem Wilson volt saját gyülekezetének vezető pásztora, viszont egy hatalmas közösséghez tartozva végezte a munkáját. Nehéz megemésztenem a tényt, hogy valahogy senkinek nem tűnt fel a gyülekezetében semmi abból a depressziós állapotból, ami végül az öngyilkosság tettéig elvezette. Az egyik tanulság számomra az, hogy a segítő szakmákat végzőknek is állandó segítségre lenne szükségük - csak valószínűleg maguk sem tudják kihez fordulhatnának. A lelkészek ahhoz vannak szokva, hogy mások lelki "nyavalyáival" törődjenek, de azzal nem törődnek, az övékével ki törődik majd. Mindehhez sok helyen kapcsolódik az a fentebb már említett torz teológiai látásmód, hogy az újjászületett és Szentlélekkel teljes élet automatikusan megvéd minden mentális problémától - és ha ezt maguk a pásztorok is elhiszik, akkor soha nem is fogják felismerni a szituációt, amikor ők szorulnak mások segítségére. Sőt, ha a Szentlélek erejében él valaki és ezt valamiféle mennyei garanciának tartja, kifejezetten szégyellni fogja, ha mégis mentális problémái támadnak. Nemhogy mást nem von be segítségként, hanem határozottan titkolni fogja az állapotát... Az isteninek hitt ördögi kör pedig ezzel szépen bezárul a feje felett.
Nem tudom pontosan mi történt Wilsonnal, nem ismerem a teológiai hátteret, a családi hátteret és legfőképpen senkinek nincs fogalma arról, mi járhatott a fejében. Csak egyszerűen azt érzem, amit ilyenkor mindig, hogy az eseményeknek nem kellett volna így történniük.
Kedves Sytka! "Csak egyszerűen azt érzem, amit ilyenkor mindig, hogy az eseményeknek nem kellett volna így történniük. "
VálaszTörlésMár többször is felmerült a blogodon a téma egyéb aspektusokban, és továbbra is azt gondolom, hogy ez az idealizálás. Miért nem így kellett volna történnie? Így történt, ez a valóság. Meg is indoklod a kiemelt gondolat felett. A keresztények is csak emberek, bár a vallás sokszor magas ülőkére helyezi az embert, és mivel a tanultakat idealizáljuk, megütközünk, amikor kiderül az illúzióvesztés. Ha picit is őszinte egy magát kereszténynek valló ember, akkor beláthatja, szakadék van sokszor a vallás/hit/ahogy kéne-és a megéltek között. De ahelyett, hogy ezt bevállalnák, inkább a képmutatás csapdájába esnek. Ezen kívül az semmit nem jelent, hogy valaki egy közösség tagja, főleg, ha az megmarad a vallásgyakorlás szintjén. A legtöbben el vannak foglalva valami sokkal fontosabbal, mint a másik, saját magukkal. A saját hitünk "fejlődése", a gyülekezet apró-cseprő dolgai, és így tovább. Elvétve találkozni olyannal, ahol a kifelé nyújtott szolgálat kovácsolja a közösséget, és a nem a közösség komfortigénye. Így cseppet sem csodálkozom azon, hogy valaki úgy tud akár hasznos tagja lenni egy közösségnek, hogy közben belül komoly problémákkal küzd, amit a kutya sem vesz észre, egyszerűen azért, mert erre már nem jut figyelem. Meg azért, mert idealizálunk, és ahogy írtad, az szinte lehetetlen, és már-már eretnekség, ha valaki egyáltalán problémákkal küzd. Ha netán előfordul, hogy feltűnik valakinek, általában újabb terhet raknak a vállára azzal, hogy ezeket az elvárásokat/idealizációkat szépen felsorolják neki, és tanácsokat, módszereket kap arra nézve, hogy ez ne így legyen. Ennek megoldása szerintem a valódi figyelem a másikra, és annak a felvállalása, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ha ezt felvállaljuk, máris egy akadállyal kevesebb, ami segíti a valódi integrációt hitünk tanításaiból. Ismerek olyan példákat, ahol azzal, hogy felvállalták az esendőséget, és azt, amik éppen vagyunk, sokkal mélyebb, és valóságos közösség alakult ki. A jézusi tanítás is pontosan arra utal, hogy a valóságban létezzünk, és ne a milyen lenne ha olyan lennében. Minden ettől eltérő csak illúziókat teremt, idealizál, ez meg aztán elvárásokat teremt, ami végül eljuttat minket a képmutatásig.
Amikor azt írtam, ennek nem kellett volna így történnie, nem arra gondoltam, hogy így nem történhetett. Hanem arra, hogy elvileg egy keresztény gyülekezetben plauzibilis gondolatnak tűnik, hogy az emberek tudnak a másikról és akár igyekeznek is segíteni neki. Nomeg ennek a srácnak családja is volt.
TörlésAzért ahhoz, hogy valaki öngyilkos legyen, át kell mennie egy leépülési folyamaton. Nekem furcsa kissé, hogy ebből sem a családja, sem a pásztora, sem a gyülekezet nem látott semmit? Főleg egy olyan ember esetében, aki olyan foglalkozást űzött, ami óriási mentális nyomásnak teszi ki.
De lehet, hogy én tévedek, és ennek így kellett lennie...
Mintha volna valamiféle szabályrendszer ezzel kapcsolatban...én igencsak azt tapasztalom, hogy az elvileg, és a valóság az két külön dolog. Elvileg igazad van, a gyakorlatban meg nem, sajnos. Aztán, hogy mit kell.Lehet, hogy furcsa, de egy szakember, főleg, ha nem kommunikál, vagy a maga módján, akkor simán képes arra, hogy elfedje a problémáit. Aztán, hogy ki mit lát ebből, és hogyan értelmezi, megteszi-e ezt egyáltalán, ezt megintcsak belülről lehetne látni. Az ilyen eseteknek kéne rávilágítani arra, hogy arra kell időt szánni, figyelmet, energiát, ami körülvesz minket, nem pedig az elméleteket betanulni, hogy annak milyennek kéne lennie. Olyan, amilyenné tesszük. szerintem...
Törlés