Komor vacsorától komoly vacsoráig... - az istentiszteletről (5)

A lelkiismeret-furdalás szinte azonnal jelentkezik: méltatlanul nyúltam a kenyérhez és a borhoz. Márpedig Pál apostol azt írja, aki ilyesmit tesz, az ítéletet eszik és iszik magának. Az úrvacsora sokak számára ezért egyáltalán nem az örömről, hanem inkább a stresszről és a kérdőjelekről szól - amit ráadásul sokszor nagyon komor hangulatban vesz magához az ember. Hát, Jézus valószínűleg nem ezt akarta...

Őszintén meglepett, hogy az úrvacsora kérdése mennyire sokféle oldalról megragadható - olyan, mint egy teológiai Rubik-kocka. Erre eddig valahogy nem figyeltem fel, most viszont azt sem tudom, hogyan kezdjem el ezt a bejegyzést.

Már ott van maga az elnevezés is: egyesek szerint eucharisztia, mások szentáldozásnak hívják, a protestáns szlengben inkább úrvacsora, a Bibliában pedig a "kenyér megtörése" vagy az "Úr asztala" kifejezésekkel találkozunk. Mindegyik mögött lényegileg ugyanaz a szentség áll, mégis a különféle szóhasználatok más és más oldalról próbálják értelmezni a dolgot, és más aspektusát is hangsúlyozzák. Én most az egyszerűség kedvéért maradok az úrvacsora szó használatánál, ami ugye leginkább a közösséggyakorlást és az étkezést, azaz a befogadás aktusát emeli ki. Vacsora közben tehát egyszerre befogadóak vagyunk az elfogyasztott étel, és a velünk együtt vacsorázó közösség irányában. Lehetne egy meglehetősen időpocsékolónak tűnő vitába is belemenni arról, hogyan van jelen Krisztus az úrvacsorában: teológiai szlenget használva transzszubsztanciáció vagy konszubsztanciáció? Nos, ilyesmiről itt és most nem lesz szó, nemcsak azért, mert az istentiszteletre járók számára ez nagyjából a hatezredik fontosságú kérdés a listán, hanem mert tengernyi dogmatikai anyagot lehet találni róla. Végül belefeledkezhetnék az olyan gyakorlati kérdésekbe is, hogy ki vehet úrvacsorát, milyen gyakran érdemes egy gyülekezetben úrvacsorázni, valamint csakis a bor a biblikus vagy a szőlőlé is megfelelő? Ezek között van néhány valóban fontosnak nevezhető kérdés, most mégis mellőzném őket, mert a bejegyzést egy érzésem szerint ennél sokkal nagyobb problémának érdemes szánni.

Amivel én foglalkozni szeretnék, az leginkább az úrvacsora vételének körülményeit érinti. Az Újszövetség összesen négy helyen beszél részletesebben az úrvacsoráról, konkrétabban az evangéliumokban és az első korinthusi levél 11. részében. Utóbbi azért érdekes, mert betekintést nyújt arról, hogyan gyakorolták ezt a szentséget az egyik első gyülekezetben. Tőmondatban: rosszul. Mai szemmel nézve szinte egészen elképesztőnek tűnhet az akkori helyzet. A korinthusi gyülekezet szanaszét van esve, a gazdagok nem várják meg a szegényebbeket, mindenki a maga ételét fogyasztja, sőt akár részegek is jelen vannak ebben a káoszban. Ez a kontextus, ebben a keretben kellene tehát úrvacsorázni, ami magától értetődően abszurd. Pont az nem valósul meg Korinthusban, amire az úrvacsora való: a közösség teljesen hiányzik az egészből. Nyilvánvaló, hogy Pál kissé dörgedelmes módon próbál rendet tenni, és ennek kapcsán egyrészt leírja, miről kellene szólnia az úrvacsorának, másrészt a bevezetőben említett szavakat is a korinthusiak orra alá dörgöli arról, hogy a méltatlanság ítéletet von maga után. Vegyük észre azonban, hogy Pál itt nem a korinthusiak méltatlanságáról, hanem az úrvacsora vételének módját érintő méltatlanságról beszél! Ez szerintem rendkívül fontos, éppen a bevezetőben említett lelkiismeret-furdalás miatt, amit manapság mintha rosszul értelmezne a hívők jó része. 

Nem maga az ember méltó - ugyan ki gondolná magáról, hogy megérdemli Krisztus testét és vérét? Hanem az a mód lehet méltó vagy méltatlan, ahogyan egy gyülekezet együtt úrvacsorázik. Amiről Pál kissé talán szigorú stílusban ír, hogy a méltatlan körülményeknek következményei lesznek a gyülekezetre nézve. A helyzet tehát nem volt rózsás korinthusban, ámbár meglátásom szerint a mai egyház pont egy másik szélsőséggel küzd az úrvacsora kérdésében. Ma nem az a probléma, hogy egy közösség gazdagokra és szegény rabszolgákra szegregálódik, és őszintén szólva én még soha nem láttam részegeket úrvacsorázni egyetlen gyülekezetben sem. (Ettől persze ez még előfordulhat.) Míg Pál apostol idejében egyfajta házibulit csináltak az úrvacsorából, ma mintha átcsúsztunk volna a skála másik oldalára. Sok helyen az úrvacsora olyan lett, mintha temetésen venne részt az ember. Búskomor, köldöknézős, szomorkás esemény. Pedig ha jól gondolom, az úrvacsora mögött az ószövetségi páska kulcseseménye, a szabadulás áll - amit Jézus szabadító halálára vonatkoztat az Újszövetség. Az úrvacsora tehát nem a bűneinkről, hanem a bűnöktől való megszabadulásról, nem Jézus gyötrelmes haláláról, hanem végső soron halálának értelméről szól, vagyis a mi megváltásunkról. Azért egy őszintén hívő embernek ez talán okot adhat az örömre.

A probléma leginkább az, hogy az ünnepélyességhez a mai társadalomban automatikusan hozzárendelünk egyfajta komorságot. Pedig az ünnep komolysága és komorsága az két teljesen különböző dolog. Lehet valami komoly úgy, hogy nem komor. Az élénk hangulat nem tesz tönkre semmiféle ünnepélyességet. Az én értelmezésemben az úrvacsora egy ünnep, az ünnepnek pedig nincs köze a gyászhoz. Ha gyászolunk, akkor nem ünnepelünk, ha ünnepelünk, akkor nem gyászolunk. Erre egyébként amerikai utam során láttam egy remek példát, amikor egy anglikán-karizmatikus istentiszteleten úrvacsorázhattam. Ritkán adták és vették ilyen vidám hangulatban az úrvacsorát, az embernek megjött tőle a kedve, hogy részesüljön az élményben, s talán ez az, ami igazán fontos az úrvacsora kapcsán: hogy ki ne maradj belőle. Nem hiszem, hogy ennek amerikai specialitásnak kellene lennie...