Nagy Gergely megmondta, amit meg kellett mondani az Új Apostoli Reformáció karizmatikus túlkapásoktól hemzsegő mozgalmáról. Nagyjából fél órás előadását jelentősen színesítették az extrém karizmatikus jelenségeket illusztráló filmbejátszások - de őszintén szólva én ezekben nem sok újdonsággal találkoztam. A színpadon elnyúlva fekvő Heidi Baker talán kivétel ez alól, a többi furcsaság biztosan hosszú ideje velünk van már - Gergely előadása kapcsán azonban mégis valami más jutott most eszembe a megszokott karizmatikus látványon túl.
Először is szeretném leszögezni, hogy az elhangzottak tartalmával maradéktalanul egyetértek. Fontos foglalkozni az Új Apostoli Reformációhoz hasonló mozgalmakkal, mert újra és újra teret nyernek a kereszténységben, és egyre több figyelmet vonnak magukra, egyre többeket győznek meg arról, hogy érdemes csatlakozni a soraikhoz. Ahogy elnézem, Nagy Gergely kemény bírálatokat kapott ezért az előadásáért - holott nem tőle kellene félteni a karizmatikus mozgalmat. A karizmatikusoknak ugyanis nem az antikarizmatikusok, hanem az extrém karizmatikusok okozzák a legnagyobb kárt. Azt pedig végképp hülyeség károkozónak tartani, aki a károk okozóira rámutat. Sajnos azonban megint az történt, ami rendszeresen szokott: ha valaki felhívja a figyelmet egy problémára, maga válik a problémává.
Másodszor azonban észrevettem a szemem sarkából egy díszletként kihelyezett táblát is Gergely mellett, melyen a következő felirat állt: "protestáns ortodoxia". Aki tanult egyháztörténelmet, annak a kifejezés maga nem értelmezhető nehezen. Leegyszerűsítve a protestáns ortodoxia a tiszta és hithű tanításhoz való, protestáns teológiai bázison álló ragaszkodást jelenti, vagyis olyasféle dogmatika fenntartását, ami a lehető leghűségesebb a Szentírás mondanivalójához. Történelmi tanulmányaim megmaradt szilánkjai szerint nagyjából a 16-17. század időszakára tehető ennek a kibontakozása, s tulajdonképpen a reformációt követő generációk törekvése látszik benne, hogy az egyházjogi, dogmatikai, tanítási rendszerüket minél pontosabban kidolgozzák, azután ahhoz a lehető legerőteljesebben ragaszkodjanak. Magyarul és egyszerűen, a reformált egyházak azt szerették volna, hogy egy jól körülhatárolható teológiai bázist alkossanak, ami megkerülhetetlen mércévé válik az igazhitűség tekintetében. Ha egy keresztény őszintén a szívére teszi a kezét, akkor sok helyes dolgot kell meglátnia ebben a törekvésben.
És bár lehet, hogy ezt nem látom pontosan, de mintha ennek az ortodoxiának egyben markáns stíluseleme lenne a szesszacionizmus is - vagyis az a nézet, ami tagadja a karizmatikus ajándékok apostoli kor utáni továbbélésének a lehetőségét. A szesszacionisták szerint Jézus apostolai még szóltak nyelveken, tehettek csodás jeleket, gyógyíthattak betegeket, de az ilyesféle dolgok velük együtt szálltak a sírba: az apostoli kor után már nincsenek lelki ajándékok. Minél erősebben vallja valaki a protestáns ortodoxiát és benne ezt a szesszacionista nézetet, annál inkább ehhez a nézethez fog ragaszkodnia. És minél inkább ragaszkodik ehhez a nézethez, annál inkább averzióval közelít bármihez, ami nem illik bele ebbe a teológiai paradigmába.
Mindezt csak azért írtam le, mert én úgy látom, mintha itt két ellenerő feszülne egymásnak. Az egyik oldalon állnak az Új Apostoli Reformáció mozgalom tagjai, akik az autista-stílusú imádkozástól a fekve nyögdécselésig minden extremitást isteni csodának festenek le, míg velük szemben áll a protestáns ortodoxia szesszacionizmusa, mely elvi alapon gyanakvóan és elutasítóan áll a puszta lehetőséghez, hogy bármiféle módon történhetnek csodák. Tudom én persze, hogy erre utóbbiak azt mondják, nem tagadják ők a csodák lehetőségét, csak az ajándékszerű működést - valójában azonban az a tapasztalatom, hogy ez nem más, mint egy hatásos retorikai megnyilvánulás a korrektség jegyében. A valóságban egyáltalán nincs semmiféle nyitottság, a csodákat úgy ahogyan vannak, kiiktatják a szisztémából.
Nos, mindezt nem azért írtam le, mintha én magam olyan fenemód csodakereső és a karizmatikus élményekben lubickoló ember volnék. Aki rendszeresen olvassa a blogomat, sok kritikával találkozhatott már, ami az ilyen mozgalmak szalonképtelenségét ecsetelte. Sőt, meggyőződésem az, hogy az esetek tekintélyes százalékában (legalábbis aminek én utánajártam) szó nincs semmilyen csodáról - ami történt, az túlságosan is könnyen magyarázható más úton. Ám mégis, az abszolút jogos kritika ellenére a protestáns ortodoxiával kapcsolatos történelmi tapasztalat és egy ösztönös berzenkedés is van azért bennem azzal kapcsolatban, hogy nem jó a ló egyik feléről a másikra átesni. A történelmi tapasztalaton most azt értem, hogy a protestáns ortodoxia nemcsak a rajongó csodavárás iránti túlfűtöttséget hűtötte le, hanem a kereszténységet is képes volt hideggé tenni és a vallási élmény, mint alaptapasztalat iránt ma is hatékonyan tud felébreszteni egy alapvető gyanakvást. Így viszont hideg agymunka lesz a hitből, pedig azért valljuk be őszintén, a hit sokkal többről szól az intellektuális teológiánál - bárhogyan is gondol valaki a hitére. Az általános berzenkedésem is utóbbinak szól. A hit ugyanis nemcsak cselekedetek nélkül halott, de istenélményként megélt katarzis nélkül is gyorsan vegetatívvá válik. Kicsit olyan ez, mintha a férfiember zseniális okfejtéssel magyarázgatná otthon az asszonynak, mit jelent a szerelem, milyen görög és héber szavakkal írható le pontosan, mit tudunk a szerelem kémiai oldaláról, hogyan ábrázolták a szerelmet a képzőművészetben - csak éppen sehogy sem fejezné ki ezt a szerelmet a felesége felé. Nevezné akkor bárki is kettőjük kapcsolatát elevennek, élőnek, működőnek?
A protestáns ortodoxia hidegfejűsége vonzó alternatíva, ha a túlforrósított extrém karizmatikusságot állítjuk vele szembe - de meglehetősen kevés, ha egy kiegyensúlyozottabb perspektívából nézzük. Ahogy korábban már megfogalmaztam itt a blogban: az egyik szélsőséget soha nem lehet egy másikkal meggyógyítani. A gyakran nevetséges, felháborító és néha gyomorforgató túlkapásokat kezelni kell, de ez még kevés a megoldáshoz. Nem lehet ezek helyét egyfajta "magasröptű teológiai purhabbal" kitölteni, mert az emberi lélek nem így működik és igényli az élményt. Az élmények igenis velejárói kell legyenek a vallási tapasztalatnak. De mit kínál fel ebben a témában a protestáns ortodoxia?
A protestáns ortodoxia fogalmi ellentmondás.
VálaszTörlésMi kifogásolható van abban, hogy egyesek így protestálnak, kettesek meg úgy? Ilyen a protestálás természete.
Kíváncsi lennék, mit jelent a mai extrémeknek a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" szabály, ha jelent bármit is.
Az Ószövetségben nem emlékszem olyanra, hogy aki Isten-élményt sóvárgott, az megkapta volna. Sőt, ellenkezőleg. Sem a judaizmusnak, sem a kereszténységnek nem lényege az élmény, sokkal inkább lényege az élménytelen szolgálat a világ jobbá tételéért.
Kedves Sytka!
VálaszTörlésNem fogom a kérdést megválaszolni, csak egy-két gondolat. A csoport nevében szerepel a protestáns ortodoxia, de maga a csoport nem deklaráltan szesszacionista - vannak ugyan olyan tagok, akik ezt képviselik, és a másik oldalon is inkább olyan emberek vannak a csoportban, akiket moderált kontinuacionistának lehetne nevezni, nem jellemzi a csoportot a szélsőségesség, de szerintem kevesen mondanák, hogy élményellenesek. Ahogy ők írják: "Vannak közöttünk, akik inkább a protestáns ortodoxia logikus és skolasztikus rendszerét, és vannak, akik az evangelikalizmus – habár sok tekintetben a prot. ortodoxiára épülő, mégis tágabbnak, szabadabbnak tekinthető – gondolatiságát és elveit tekintik magukra nézve irányadónak."
Tim Keller említi az egyik igehirdetésében, hogy a keleti misztikából hiányzik a racionalitás, amit pedig egyfajta keresztény misztikának lehetne nevezni, az az, amikor az ige megértése "szupraracionális" (ezt a szót ő nem használja) lesz - nem pusztán megértem, hanem elönti az érzelemvilágom, az egész életem, nem én ragadom meg, hanem az ige ragad meg engem, magával sodor. Kissé olyan, mint amikor az emmausi úton a tanítványok elkezdik érteni, hogy MINDEN Jézusról szól, aztán a kenyér megtörésekor összeáll a kép - hogy akiről minden szól, itt van velünk. Ha még szesszacionista is az ember, az ilyen élményeknek a szükségességét és fontosságát szerintem nem vitatja senki. Talán még a protestáns ortodoxok sem, bár én még efféle nem voltam :D
Kedves Attila!
TörlésKöszönöm a kiegészítést, valóban nem lenne tisztességes mindenkit "összemosni" a protestáns ortodoxia mozgalmában. Amire utalni kívántam, hogy legalábbis jellemző jelenség a szesszacionizmus ebben a gondolkodásban - noha nyilván vannak nyitottabbak és az "open, but cautious" (kb. "nyitott, de óvatos") irányzat követői.
A szesszacionizmus persze tényleg nem vitatja az élmények szükségességét, de nem is a vitatásról van szó, hanem arról, hogy konkrétan milyen élményeket kínál egy szesszacionista? Én úgy látom, ha az alapvető attitűd az, hogy Isten nem igazán nyilvánul meg ma úgy, ahogyan az apostolok idejében, akkor többnyire a hit intellektuális foglalatosság lesz. Az élmény maximum egy jó könyv vagy teológiai agymunka adja, és ennél nem sokkal több. A kérdés azonban, egy ilyen hit mindenkinek megfelelő-e?
Nem tudom... Csodákkal, vagy csodák nélkül, én úgy látom, hogy az élményt az élet-istentisztelet adja. Meghallom és cselekszem.
Törlés"Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tõled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel."
Ha az életemet átjárja "Krisztus élete", akkor a szesszacionizmus nem száraz elméleti gyakorlat. Ugyanakkor ha kontinuacionistaként nincs ott Isten átformáló ereje az életemben, de vannak apostoli csodák (vagy annak az utánzatai), az első káprázat után ebből is kiábrándultság fakad. Én nem a csodák hiányában látom a problémát, hanem ott, hogy az életünk nem csodás részein sem hagyunk teret Isten erejének. De ilyesmiről már beszélgettünk :)
A NAR vita kb. bő másfél, vagy inkább 2 éve volt releváns, akkor szinte minden valamire való amerikai protestáns blog vagy podcast feldolgozta a témát pro és kontra (karizmatikus és nem karizmatikus egyaránt). Nagy Gergely előadása szerintem nem kellően kiegyensúlyozottan tárgyalja a témát (mindjárt az elején Michael Brownt gyanús színekben feltüntetni - aki talán a legtöbbet foglalkozott a kérdés korrekt feltárásával karizmatikus oldalon - is tájékozatlanságra vagy elfogultságra utal). Viszont ez nem feltétlenül az ő hibája, korrekt módon már az elején leszögezi, hogy tőle nem is lehet ezen a téren túl ennél jobbat elvárni, és szerinte is eleve fura, hogy neki kell erről a témáról beszélnie. Egyetértek vele, tényleg fura. :)
VálaszTörlésCypriánus vagyok.
VálaszTörlésNyilván katolikusként elfogult vagyok Nagy Gergely ellenében, de valahogy úgy érzem ebben az idézetben nagyon jól megragadható a gyenge pontja:
"Abban talán mindenki egyetért, felekezettől függetlenül, hogy keresztényként azt mondhatjuk: az evangélium az, ami üdvözít, az evangéliumban való hit az, ami miatt örök életünk lehet. 500 évvel ezelőtt pedig, mikor kirobbant a reformáció, nem valamiféle mellékes, elhanyagolható teológiai kérdés volt a tét, hanem az üdvözítő evangélium forgott kockán. " Nagy Gergely református lelkész.
Érdemes megfigyelni : nem VALAKI üdvözíti a megtévedt az embert, hanem valami az ami üdvözít. A Jog fölé nőtt a Teremtőnek. Nem egy szerető személy , hanem egy tudásból fakadó jogi helyzet az üdvösség.
Ez persze már -már karikatúra a részemről, de a karikatúra mindig a bélyegző vonások túlhajtása.
Szerintem félreolvassuk az evangéliumokat, és rossz következtetéseket vezetünk le élménytekintetben: egy nagyon szűk elit kapott élményeket, ezt az ici-pici "kömény" magot írják le az evangéliumok. És nem az általános helyzetet. Kimarad a pár millió élménytelen, akinek csak a munka jutott, aki nem látott, nem tapasztalt, mégis hitt. A keresztények óriási többsége ebbe a csoportba tartozott és tartozik. És ez így van szándékolva.
TörlésKicsit olyan ez a félreolvasás, mint ha a Mátyás körüli történetekből arra jutnánk, hogy "nahát, abban a korban szinte mindenki király és nemes volt, vagy statiszta élményjobbágy, abba a hangulatba kellene visszakerülni". Pedig nem.
A kereszténység alapvetően prózai munka.
László:
Törlés"A kereszténység alapvetően prózai munka."
Nehezen hiszem el, hogy ez így van. Nekem a kereszténység eleve nem munka - a szó semmilyen értelmében. Még akkor sem, ha nyilván a munka is hozzátartozik. Szerintem a kereszténység alaphangon egy kapcsolat. Márpedig ha az, akkor nehéz elképzelni egy kapcsolatot érzelmek és élmények nélkül. Ha a kereszténység arról szól, hogy kapcsolatban állok Istennel - és nem csak egy szűk elit, hanem elvileg ez bárki számára nyitott -, akkor jogosan elvárható, hogy egy kapcsolat sokkal többet jelentsen dogmatikai tételek rágcsálásánál és intellektuális kielégülésnél.
Cyprianus, éles meglátás a különbségtétel amit leírtál. Igen, valahol ez volt a protestáns ortodoxia rákfenéje is: hogy annyira a helyes dogmatikára, mint hitbeli rendszerre összpontosított, hogy megmerevítette maga körül a levegőt. A lényeg már nem az volt, kiben hiszünk és miről szól a Vele kialakított hitünk, hanem inkább az, hogyan hiszünk. Nyilván utóbbi is rendkívül fontos, mégis az az ember benyomása, ha a fókusz csakis erre kerül, akkor hideggé és rideggé válik a hit.
Törlés"Nekem a kereszténység eleve nem munka - a szó semmilyen értelmében."
Törlés- Gondoljunk Teréz anyára, aki azt írja, hogy évtizedekig száraz, lelki sivatagban küzdötte magát előre, bármiféle visszajelzés vagy megerősítés nélkül, napról napra végezve a munkáját. Vagy a tékozló fiú testvérére, aki mindent szorgosan megtett a ház körül, és végül reklamálja az élményt. Mit mond neki az apja? Gyere, fiam, téged is meghívlak a diszkóba? Nem éppen.
egyetértek azzal, hogy a karizmatikus szélsőségek sok problémákat okoznak.
TörlésNagy Gergely előadása számomra, csak probléma felvetés volt.
Jó lett volna, ha igei alapokon tudott volna reagálni ezekre a megnyilvánulásokra, hiszen pl a sírokhoz kenetért kiszaladó keresztények is igei meggyőződésből teszik ezt vö. Elizeus story. Talán majd máskor.
"Gyere, fiam, téged is meghívlak a diszkóba? Nem éppen."
TörlésDe éppen: az apa éppen amiatt kérleli, hogy ő is menjen be a "diszkóba". Éppen arra hívja fel a figyelmét, hogy neki is örülnie és ünnepelnie kellene: "Vigadnod és örülnöd kellene..." - ahogy a szöveg fogalmaz. (Lk 15,32)
Kedves Sytka!
VálaszTörlésAz alaptételeddel, miszerint az Istennel való kapcsolat több egy intellektuális gyakorlat okozta szellemi kielégülésnél, maximálisan egyetértek. És nemcsak én értek veled egyet, a Heidelbergi Káté, tehát az egyik legkorábbi református hitvallás is ugyanezt képviseli, amikor arra a kérdésre, hogy mi az igaz hit, megnevezi annak két elemét: az egyik az ismeret, a másik pedig a bizalom. Tehát nemcsak az ismeret, hanem a bizalom is, ami az eleven és folyamatosan mélyülő kapcsolat szinonimája. A református kegyesség azóta is ezeken a pilléreken nyugszik, és ez akkor is helytálló megállapítás, ha egyes emberek esetében vagy akár egy teljes korszak tekintetében némi hangsúlyeltolódás tapasztalható. Mindennek fényében elhamarkodottnak tartom a protestáns ortodoxiával és a református körökben valóban népszerű szesszacionizmussal kapcsolatosan megfogalmazott kritikáidat.
1. A protestáns ortodoxia teológusainak könyvei vastagok és rendkívül részletesek. De véleményem szerint ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a fejük nagy volt, a szívük meg kicsi. Két körülményt, kérlek, vegyél számításba! Az egyik, hogy annak a kornak a felsőoktatása a skolasztikus módszertanra épült. Nemcsak a teológia, hanem a jog és egy sor más tudomány is. A többezer oldalas dogmatikák ebben a környezetben születtek meg, céljuk kifejezetten az egyetemi szintű információátadás volt, nem a pásztori attitűd fejlesztése. A másik, hogy ezekből a könyvekből még így is süt az Isten iránti hódolat öröme. Nagyon alaposan elmerülnek a kijelentés vizsgálatában, és olyan vonásait fedezik fel Isten nagyságának, szeretetének, ami a manapság divatos “Jesus loves you keep smiling” szintű írásokból teljes mértékben hiányzik. Az érzelmek kifejezése tekintetében visszafogottabbak voltak, ez tény, lehet, hogy túlságosan is, erről lehet vitatkozni, mindazonáltal szerintem csak más kulturális közegben éltek, ahol az emberek másként nyilvánultak meg, az érzéseik azonban alapvetően nem különböztek a mi érzéseinktől. Ha van hozzáférésed ennek a kornak az irodalmához, olvasgasd elfogulatlan módon, szerintem meg fog változni a véleményed.
2. A szesszacionizmussal kapcsolatban először is két rövid reflexió. Egyrészt ha egy szesszacionista azt mondja, hogy nem zárja ki a csodák létezését, akkor azt fogadd el! Nem azért mondjuk, mert ezt illik mondani, hanem azért, mert komolyan gondoljuk. Az elmúlt időszakban jónéhány olyan dolog történt velem, ami nem írja felül ugyan a természet törvényeit, tehát a klasszikus értelemben nem csodák, én mégis annak tekintem őket. De ezen felül is nyitott vagyok. Másrészt a szesszacionisták szerint nem szűntek meg a kegyelmi ajándékok, csupán azoknak egy csoportja, a jelajándékok - mivel betöltötték szerepüket - visszavonattak. De ami ennél fontosabb, hogy ha jól értem, akkor szerinted a hit érzelmi szempontból történő megéléséhez elengedhetetlenül szükséges a jelajándékok gyakorlása. Ezen az alapon kritizálod ugyanis a szesszacionistákat, akik ezek hiányában nem tudnak mást adni, csak intellektuális élményt. Jól értem, amit mondasz? Ha igen, akkor ezt komolyan gondolod? Ezzel ugyanis nemcsak milliónyi amúgy mélyhitű, Istennel szoros kapcsolatban élő ember életet nyilvánítás en bloc sivárnak, de Istent is mintegy felszólítod, hogy adja ezeket az ajándékokat, mert ez a feladata, és ha nem adja, akkor valamit nagyon rosszul csinál.
Üdv: Laci
Kedves Laci!
TörlésKöszönöm a kiegészítésedet, el is fogadom a korrekciót: nyilvánvaló, hogy a protestáns ortodoxia bonyolultabb jelenség annál, mint ahogyan felvázoltam - noha azért én is igyekeztem kiemelni a fontosságát és az igaz megállapításait. Azzal azért továbbra is vitatkoznék, hogy az erős szesszacionizmus mellett hogyan férnek el a csodák - nem teoretikus szinten, mert jól tudom és hallom is azt a mondatot, miszerint "mi nem tagadjuk a csodák lehetőségét" - ám eddig őszintén szólva nem találkoztam olyan meggyőződéses szesszacionistával, akit bármilyen szinten nyitottnak éreztem volna ilyesmire. Az esetek 99,99%-ban ha felmerül valahol egy csoda (bármit is értsünk most csoda alatt), az egyetlen kiszámíthatóan érkező reakció az, hogy miért nem igaz úgy a jelenség, ahogyan hallunk róla.
Nem a jelajándékok itt az elsődlegesen fontosak: a mondanivalóm lényege az volt, ha a kereszténység túlságosan el van foglalva a dogmáival, mindig a dogmáit magyarázza, mindig a dogmái alapján lát mindent maga körül (és szerintem ez nagyon jellemző a p.ortodoxiára), akkor egyszerűen kisivatagosodik, szárazzá és életszerűtlenné válik. Ezzel maximum olyanok életét minősíthetem, akik a saját hitüket ebben a formában élik meg - akinek nem inge, természetesen ne vegye magára!
Istent pedig sehol nem szólítottam fel semmire. Ha valakinek a bejegyzésből szólhatott bármilyen felszólítás, akkor azok inkább a túlságosan dogmacentrikusan gondolkodó kereszténynek, akik számára a hit megélése nagyrészt tantételek és doktrínák magyarázgatásával telik - sokszor azt figyelve, és más embereket aszerint megítélve, mennyire pontos a dogmatikájuk.
Szó se róla, a "másik oldal" egy szikrányival sem jobb szerintem, ahol többnyire az emóciók vezetik a hívőket és pl. a dicsőítés lesz az egyetlen módja az Istenhez való "közelebb férkőzésnek". Azt hiszem azzal már sokat foglalkoztam itt a blogban.
Kedves Sytka!
TörlésAbban mindenképpen egyetértünk, hogy a hit megélése több egyszerű agymunkánál. Abban is igazat adok neked, hogy voltak, vannak, és lesznek emberek, akik ezen a szinten megrekednek. Éppen ezért jó, hogy elővetted a témát, remélem, hogy akinek inge, az magára veszi.
A hozzászólásod kapcsán a következő gondolatok jutottak eszembe.
1. Nagyon érdekes látni, mennyire meghatároz minket a tapasztalati hátterünk. Te azt tapasztalod, hogy a keresztények között milyen sokan vannak azok, akik a dogmák körül forognak. Én pont ellenkezőképpen látom: egyre kevesebbeket érdekel a hit intellektuális oldala, inkább csak az érzelmekkel foglalkoznak. És most nem a karizmatikus irányzat szélsőséges elemeire gondolok, hanem egy ennél általánosabb emberi jelenségre. Mind a világban, mind az egyházban megfigyelhető ez a változás: a gondolkodás háttérbe szorul, az érzelmek pedig előre törnek. Ha ez általánosan elfogadottá válik a hívők körében, az még annál is nagyobb veszéllyel jár, mint ami ellen ebben a bejegyzésben felemelted a szavad. A szilárd ismeretek nélküli hit ugyanis olyan, mint amikor egy hajó elveszíti a kormányát, és a szél arra sodorja, amerre kedve tartja.
2. A másik gondolatom inkább egy vallomás, ami lehet, hogy kocsit bántóan hangzik, de az értelmes eszmecsere miatt el kell mondanom. Én és más szesszacionisták is nem a csodákkal szemben táplálunk kétségeket, hanem azoknak az embereknek - rendszerint karizmatikusoknak - a beszámolóival szemben, akik olyan sokszor kiállnak nyilvánvaló valótlanságok mellett, vagy egyszerűen csak mindent csodának gondolnak. Nem akarunk egy olyan vonatra felülni, ami a semmibe vezet.
Kedves Laci!
TörlésSzerintem nem vagyunk messze egymás véleményétől. Csupán néhány finomítás:
"Te azt tapasztalod, hogy a keresztények között milyen sokan vannak azok, akik a dogmák körül forognak. Én pont ellenkezőképpen látom: egyre kevesebbeket érdekel a hit intellektuális oldala, inkább csak az érzelmekkel foglalkoznak."
Ez így nem igaz: mindkettővel bőségesen találkozom. Aki dogmatikus, az tipikusan nagyon dogmatikus, aki emocionálisan közelít, az tipikusan nagyon emocionálisan közelít. Ez is gond szerintem, hogy egyik szélsőség hegyezi ki a másikat, egyik reagál a másikra. Én a kiegyensúlyozott és őszinte látásmódot hiányolom legjobban.
"azoknak az embereknek - rendszerint karizmatikusoknak - a beszámolóival szemben, akik olyan sokszor kiállnak nyilvánvaló valótlanságok mellett, vagy egyszerűen csak mindent csodának gondolnak."
Ez nemhogy nem bántó, hanem tökéletesen igaz. A megfogalmazásod is pontos: ezek a vonatok szerintem is a semmibe vezetnek, sőt talán valami annál is rosszabba. Én nem vagyok szesszacionista és lassan három évtizede belülről látom a karizmatikus mozgalmat. Rengeteg, iszonyú sok csodáról beszélnek a karizmatikusok, de szinte nulla ebből az, ami igazolható. Néhány esetben egy-egy meglehetősen vad elbeszélésnek megpróbáltam a nyomába eredni, mert őszintén felkeltette a kíváncsiságomat és tudni akartam mi igaz belőlük. Egyetlen esetet leszámítva a személyes nyomozásom mindig azzal zárult, hogy nem igazak ezek a beszámolók.
Most lehet, hogy én leszek bántó, de összességében azt látom, az egyház egésze működésképtelen ezen a területen. A kisegyházak úgy tesznek, mintha tele lennének csodákkal (holott többnyire csak meglehetősen ingatag történetekkel vannak tele állítólagos csodákról), a nagyegyházak pedig már nem is szimulálják a csodákat, csak elvannak magukban. Utóbbi a becsületesebb persze, viszont az erőtlenség atmoszféráját sugározza, ami meg is látszik az emberek általános érdeklődését illetően. Ezen a közállapoton kellene valahogy segíteni - amit nem képes a helyes dogmatika sem megoldani szerintem. (Noha az természetesen elengedhetetlen!)
Kedves Máté, nem szívesen vitatkozom veled, mert alapvetően egyetértünk. Ráadásul felszisszentem, amikor a szakdolgozati példát írtad, merthogy az fájdalmasan igaz. Olyannyira, hogy erről azt hiszem írok is egy bejegyzést!
VálaszTörlésAzért még hozzáteszem, hogy az extrém, lelkesült és entuziaszta karizmatikusságra NEM lesz gyógyír a kemény dogmatikusság sem - az én bejegyzésem erről szólt. Márpedig néha az a benyomásom, hogy mintha ezzel a két embertípussal találkoznék: vagy nagyon dogmatikus (teológusok között forgok, ott ez egyáltalán nem ritka), vagy nagyon emocionális a hite (valóban ez a tipikus az átlagos hívők között, értsünk most bárkiket ezalatt). És én egyiket sem tartom jónak: életrevaló, eleven, a hitüket érzelmileg is megélő hívőket szeretnék többet látni, akik mindemellett tudják azt is, miben miért hisznek.