Te és a dogmatika

Ez most nem egy szimpla blogposzt lesz, hanem bejegyzés egy fiktív üzenőfüzetben. S bár egy elképzelt teológushallgatónak üzenek benne, azért remélhetőleg kicseng majd belőle, hogy valójában egy közállapotra hívom fel a figyelmet, amely sajnos nagyon meghatározó a mai kereszténységben. A dogmatika hiányáról van szó, amely mélyebb nehézség, mint az ember talán elsőre gondolná.

Egyszóval te teológus akarsz lenni - szerinted ezért kell neked a dogmatika. Nem ezért kell. Ha nem akarnál az lenni, akkor is kellene. Tudom, sokak számára utálatosnak, gránitkeménynek, taszítónak hangzik már maga a szó is, noha a dogma alapvető megközelítésben csupán tantételt vagy véleményt jelent - azaz semmi gusztustalant és taszítót, amivel az ember összepiszkolja magát. Hiszen neked is van valamiféle véleményed, jó esetben legalábbis. 

Mert ha hívő vagy, és nincs dogmatikád, akkor te azt se tudod, miben miért hiszel. Teológusként vagy nem teológusként - teljesen mindegy, bár előbbi megítélésem szerint súlyosabb.

A probléma már a dogmatikával kapcsolatos elképzelések szintjén kezdődik. Tapasztalatom szerint a teológián a hallgatók a dogmatikát nagyrészt egy leküzdendő tantárgynak látják, amivel elkerülhetetlenül meg kell birkózniuk - aztán ha sikerült, ha megvannak a beadandók és a szóbelik, ha kész a szigorlat, akkor végre nagy levegőt lehet venni és kellemesebb vizek felé evezni, megszabadulva a sok héber-görög-latin kifejezéstől és idegen szótól. Pedig a dogmatika nem egy  leküzdendő tantárgy, hanem egy rendszerbe szedett látásmódja a saját hited tartalmának. És ha nem vagy kíváncsi rá, akkor nem vagy kíváncsi a saját hitedre. Sajnos nemcsak a teológusok, hanem a hívők tetemes része pontosan olyan, mint aki nem kíváncsi a saját hitére. Kissé bárdolatlan kifejezéssel élve, salátabárból összeturmixolt hittartalmakban gondolkodnak. Egyébként nagyra becsült és kedves emberek évtizedek óta olvassák a Szentírást, fejből meg tudják mondani melyik verset hol találhatjuk meg, vagy még azt is, hogy hívták Dávid király fegyverhordozójának kutyáját, valóságos élő konkordanciaként bolyonganak közöttünk - ám értelmes választ nem tudnának adni olyan kérdésekre, mint például "mi az a megigazulás?" vagy pontosan "mit jelent az üdvösség". (Az elsőre a klasszikus felelet, hogy "Isten kiigazította az életemet", a másodikra pedig, hogy "ha meghalok, megyek a mennybe"...) Pedig ezek nem egy doktori védés vagy egy szakdolgozati bírálat kérdései, semmi szükség hozzájuk teológusnak lenni: ezek mezei és egyszerű kérdések a hitünk alapjairól, mégis bizonyos köd lengi be őket.

A dogmatika nem népszerű a köreitekben. Alig ír valaki dogmatikai témában szakdolgozatot, néhány partizán van csupán, aki egy-egy kérdésbe belefeledkezik. Ehelyett - én legalábbis így látom - majdnem mindenki valamilyen pszichológiai-lelkigondozói témáról akar írni. Száz dolgozatból jó ha összesen öt akad, ami dogmatikai jellegű. Sietve megjegyzem, hogy eszemben sincs háborút kirobbantani a pasztorációval szemben, és a diszciplínákat sem akarom egymás ellen hangolni. Azt hiszem egy teológuskollégám mégis fején találta a szöget:

"néha az a benyomásom, hogy az egész olyan már, mint egy nagy lelkizés".

Pontosan ez a helyzet. A lelkigondozásban egymással vagyunk elfoglalva, egymást pátyolgatjuk, támogatjuk, segítjük - amire persze sokszor szükség is lehet. Bevallom, engem érdekel ez a "lelkizés" is, csak az arányok felborulásának nem örülök. Mert ha csak a lelkizés a fontos, de a dogmatika a hívők körében senkit nem érdekel, akkor olyan egyházat fogunk továbbépíteni, ahol maguk a keresztények sem tudják miben hisznek, az állandó lelkigondozásra meg pont azért is lesz szükség, mert dogmatika hiányában igen sérülékenyek. Nem kell, hogy a dogmatikánk mozdíthatatlan és felülvizsgálhatatlan építőkockákat jelentsen - sőt szerintem nem is ez a dolga és nem is ettől lesz stabil egy dogmatika a hívő számára -, igenis lehet vitákat lefolytatni bármelyik ágáról, csiszolni és továbbgondolni a kérdéseket. Sőt, a lelkigondozás mögött is (meggyőződésem szerint) egy valamennyire végiggondolt dogmatikának kell állnia, mert ha mégsem, és azt sem tisztáztad, mit gondozol éppen, amikor valaki lelke felé fordulsz, akkor az egész elcsúszik a ma nagyon trendinek számító motivációs tréningek ömlengő folyama felé, ahol egymást veregetjük vállon, mondván mindenkit úgy is szeret a Jóisten.

Tudom, hogy az is zavar téged a dogmatika kapcsán, hogy az nagyon elméletinek tűnik és száraznak. Igen, bár szerintem nem száraz, javarészt valóban elméleti. No és aztán? Ez kevésbé teszi fontossá  a keresztények számára, vagy ettől máris nélkülözhetővé válik? Miért is lenne így? Miért kellene a dogmata credendi-t szembeállítani a dogmata agendi-vel - hogy akkor már kicsit pontosabban fogalmazzam meg a kérdést. Hát nem egymásra épül ez a kettő, azaz a hit és a gyakorlat? Vajon nem azt látjuk, hogy a teendő dolgok mögött mindig elvi megfontolások állnak? Ha te azt mondod, hogy semmi szükség ennyi elmélkedésre és dogmatikára, akkor vedd észre, hogy pont azt csinálod, ami ellen beszélsz: éppen most alakítod ki a saját elméletedet arról, hogyan kellene szemlélnünk a hitbeli dolgok állását. Persze csinálhatjuk ezt fordítva is, ahogy elnézem ez manapság a trend - vagyis előbb cselekszünk, amihez utólag keresünk valamiféle hitbeli igazolást, azaz dogmatikát.

Egyszóval ne dobd ki a dogmatikát a vizsgáid után sem. Inkább csiszold, vitatkozz vele, rágd meg, gondold végig - ezek még mindig jobbak a semminél, amikor csak az ételt tologatjuk a tányéron a salátabárban.