Nem vallásos, de spirituális

Ahogy minden másban, a kereszténység jövőjére vonatkozó szkenáriók felvázolásában is két szélsőséggel lehet a leggyakrabban találkozni. Egyrészt ott vannak a hívők, akik hatalmas ébredéshullámot prognosztizálnak, másrészt a vérbeli ateisták szerint a trendek arra mutatnak, hogy előbb-utóbb kihal a kereszténység - és talán maga a vallás is megszűnik. Úgy tűnik azonban, egyik kását sem eszik ennyire forrón...

Legyünk őszinték: a bevezetésben vázolt két lehetőség mögött leginkább két, ellentétes irányú vágyakozás fogalmazódik meg. Minél inkább hívő valaki, annál inkább vár egy gyökeres fordulatot, amikor embermilliók válnak kereszténnyé, és minél inkább undorodik valaki a vallástól, annál inkább áhítozik egy olyan töréspontra, ami végül az egész vallásosság felszámolásához vezet. Persze a jövőt senki nem látja kristálytisztán közülünk, de annyit azért mégis kijelenthetünk, hogy semmi nem mutat arra, hogy bármelyik szélsőség felé haladna a vallás útja. Rossz hír ez sok hívőnek és sok ateistának egyaránt: nincs jele közelgő ébredésnek és közelgő megszűnésnek sem. De akkor minek van?

Nos, a néhány bejegyzéssel előbb már emlegetett agnosztikus szerzőpáros, vagyis Carel Van Schaik és Kai Michel nem hívő emberként is jóval szofisztikáltabban látják ezt a kérdést. Az mindig érdekes számomra, amikor a kereszténység jövőjéről olyanok fogalmaznak meg értékelhető gondolatokat, akik egyébként kívülállónak tekinthetők. Véleményük azonban egy olyan tényen alapszik, melynek éles kontúrjai jól megfigyelhetők a mai nyugati társadalmakban - aligha akad ember, aki tagadhatná.

Nevezzük nevén a gyereket: az intuitív vallásról van szó, azaz másként fogalmazva arról a hitről, amikor az emberek az intézményes vallást elutasítják, de mégis összeraknak maguknak valamiféle hitportfóliót. Ez igen népszerű manapság. Mindenféle statisztika ékesen bizonyítja, hogy egyre kevesebben járnak templomba és gyülekezetbe, csökken azok számra akik az intézményes egyháztól bármiféle útmutatást várnának, ám ez nem jelenti azt, hogy az emberek kevésbé lennének vallásosak. Van is egy kifejezés, ami az utóbbi időben igencsak erőre kapott és az ezoterikus butaságokon át a maguk módján hívőkre egyaránt használhatónak tűnik: ez pedig a spiritualitás.

Ma a nyugati világban kevés a hagyományosan vallásos ember, de egyre több az olyan, aki magát spirituálisnak mondja. Mi lenne, ha az egyház ahelyett, hogy belekötne ebbe a trendi kijelentésbe, elkezdene építeni rá? Teológusként úgy látom, partizánakciók már vannak. Az intézményes egyházon belül - különösen a lelkigondozói-pasztorálpszichológiai területeken - meglehetősen felkapott dolog lett manapság, hogy foglalkozzunk a spiritualitással. Ezt helyesnek is tartom: nekem úgy tűnik, ez az az irány, amire érdemes lesz figyelni a jövőben. Tetszik vagy sem, az emberek egyre kevésbé fogékonyak a kőkemény dogmatizmusra, a hajlíthatatlan rendszerekre, a változásképtelen konstrukciókra. Ez persze egyszerre jó is, rossz is - mindazonáltal megkerülhetetlen tényezője a mai valóságnak, amivel az egyháznak számolnia kellene. Ahogy Schaik és Michel írják:

"Azt már most is megállapíthatjuk, hogy azok a közösségek és spirituális áramlatok gyarapítják inkább híveik számát, amelyek az első természetünket szólítják meg. Az emberek ott találják meg a boldogságot, ahol úgy érzik, valamilyen felsőbb hatalom terjeszti föléjük a védőkarját, biztonságban vannak, és egy valódi közösség részei, amely úgy veszi őket körül, mint vadászó-gyűjtögető őseinket a maguk eleven kis csoportja."

A fenti idézet némi kis magyarázatra szorul. Az "első természet" kifejezés alatt a szerzők itt az eredeti, mondhatni ősi természetünket értik, ahogy az a letelepedés töréspontja előtt már működött bennünk, vagyis a legrégebbi ösztöneinket és belső lelkivilágunkat. A spiritualitás egészen idáig képes lehatolni és ott megszólítani az embert. Ugyanakkor ezek a mély lelki találkozások sem teszik feleslegessé a közösséget, amelynek kereteiben az egyén a spiritualitását megéli.

Bevallom, én ebben a felvetésben látok fantáziát. Az biztos, hogy az intézményes egyház komoly átalakulások előtt áll, ha szeretne túlélni. Olyan módon kell újragondolnia önmagát - az istentiszteleteitől kezdve a kommunikációján át a világszemléletéig - amely eddig soha nem látott kihívások elé állíthatja. Magyarán szólva, valahogyan meg kell próbálnia alkalmazkodnia a spiritualitásra fogékony emberekhez úgy, hogy közben ne adja fel saját hitelveit. Ehhez egyik első feladatként nyilván meg kell határozni keresztény szemszögből mit is értünk spiritualitás alatt - és ennek a keresztény spiritualitásnak a kategóriahatárait valahogy úgy kell kijelölni, hogy a magára spirituálisként gondoló ember is találjon benne mozgásteret.

Beismerem, mindezt úgy írtam le, hogy jómagam is gyenge lábakon állok a kérdésben. Sokkal inkább foglalkoztam eddig a saját hitem dogmatikai kérdéseivel, mintsem a hitem spirituális, élményszerűbb, mondhatni átélhetőbb oldalával. Hogyan kezdjek hozzá?