Clark és a méreg

A közelmúltban végignéztem egy meglehetősen eseménydús vitát keresztények és ateisták között, ahol az egyik vitatkozó ateista - egy bizonyos "Dr. Clark" - meglehetősen nagy vehemenciával próbált érvelni az igaza mellett. A vita egy pontján még méregivásra is felszólította a keresztény hallgatóságot (amit valószínűleg nem gondolt komolyan), és a rendezvény végeztével sem csillapodtak le az indulatai. Azt hiszem ez a vehemencia merő túlzás volt - de mégis van benne némi igazság...

Ilyen vitát még nem láttam! Az első és a második gondolatom is az volt, hogy ez az ember nem normális. Pontosabban szólva beteg, mentálisan sérült, komolyan személyiségzavaros. És nem tudja azt sem, hol van. Elvileg egy akadémikus vitarendezvény egyik szónokának hívták, amiből érzelmileg túlfűtött performanszokat csinált. Ha nincs ideje az olvasónak végignézni az egész videót, javaslom, hogy csak a méregivásról szóló szakaszba tekintsen bele (nagyjából 1:32-nél kezdődik és 1:36 körül ér véget), ahol dr. Clark meglóbál egy mérgező folyadékkal teli flakont, ki is tölt belőle egy pohárba, majd felhívással fordul a teremben lévő keresztények felé. Vajon van olyan vállalkozó szellemű hívő, aki megissza ezt a mérget a jelenlévő közönség előtt? Hiszen Jézus megígérte, ha valami halálosat iszunk, nem fog ártani nekünk! Itt van a lehetőség, hogy ne csak a szánkat jártassuk, ne csupán beszéljünk a csodákról, hanem láthatóvá is tegyük őket. Ahogy Clark végül megfogalmazza, ha nem mutatjuk meg miben hiszünk, csak beszélünk a hitről, akkor nincs semmi ok arra, hogy bárki elfogadja annak tartalmát. "Show me, show me, show me!", vagyis "mutasd meg!" - ezt ismételgeti a vitaest végén megállás nélkül Clark keresztény vitapartnerei felé.

Egyesek azt mondják, maga az ördög beszélt ebből a bizonyos Clarkból. Mások megsajnálva őt csak egy szerencsétlen, keserű és felháborodottan követelőző ateistát látnak benne. Valaki szerint pedig emberünk egyszerűen bohócot csinált magából a nyilvánosság előtt. Szerintem viszont Clark egyszerre elrettentő és figyelmeztető példa.

Először is, azt azért jelentsük ki gyorsan, hogy a méregivásos produkció tényleg problémás. Pongyola exegézis kell ugyanis ahhoz, hogy a Márk evangéliuma szövegkritikailag amúgy is vitatott befejező verseiből valaki azt hozza ki, hogy azok valamiféle bazári látványosság kedvéért hangzottak el. Tudomásom szerint a Jézust követő keresztényeknek sem volt szokásuk, hogy mérgező dolgokat igyanak és így bizonygassák a kívülállóknak a hitük valódiságát. A kérdéses szakasz szövegelemzésébe mindazonáltal most nem szeretnék mélyebben belemerülni, mert ez a bejegyzés másról szól, csak a tisztánlátás kedvéért említettem. 

Másodszor, nyilvánvaló szerepzavar, amikor valaki nem tudja hol van, így azt sem, hogy bizonyos szituációkban mi a követendő viselkedés. Ezt azt hiszem nem kell a végtelenségig ragozni: egy intelligens vitában, ami ráadásul tényleg akadémikus struktúrájú, a vitatkozó felek nem akarnak érzelmi hullámok generálásával teátrálisan diadalmaskodni a másik felett, a minimum tisztesség pedig az, hogy esetleg meghallgatják az ellenvéleményeket is (a videó későbbi részéből kiderül, hogy ez nem igazán sikerült dr. Clark-nak), és ha egyszer véget ér a rendezvény, békén hagyják a másikat.

Harmadszor azonban, kár lenne szemet hunyni Clark követelőzésének jogossága felett. Ha a túlkapásokat lehámozzuk a megnyilvánulásairól, és félretesszük az exegetikai kisiklásokat, ami megmarad, abban még mindig van jogos igény. Bevallom, teljesen azonosulni tudok Clark azon elvárásával, hogy a kereszténységnek sokkal többet kellene megmutatnia, mintsem megmondania. (Állítom persze mindezt úgy, hogy még a blogom neve is "Megmondom"...) Röhöghetünk rajta, lesajnálhatjuk, meglehet róla a véleményünk - mindazonáltal ez az ember olyasmit vár el tőlünk, amiből nagyon keveset vagyunk képesek prezentálni.

Beszélünk a bibliai csodákról, miközben sok hívő úgy hiszi, azok ideje már valamiféle értelemben lejárt - vagyis nem látszik belőlük semmi. Akik pedig nem így hiszik, azok sem tudnak megbízhatóan felmutatni ilyesmit. Amit látunk, az a legtöbbször még a legjobb esetben is kérdéses. Hirdetjük, hogy már a mustármagnyi hitnek is milyen fantasztikus és hegyeket mozgató ereje van - közben az egyházon éppen az látszik, hogy igencsak híján van az erőnek. Prédikálunk róla, hogy az emberek gondolkodását és életét mennyire átalakítja a hit - közben meg pont az látszik, hogy az emberek állatira nem akarnak megváltozni és sokszor ugyanazokkal a jellemhibákkal küzdenek, amivel küzdöttek a korábbiakban is. Hagyjuk tehát a méregpoharat és a mérgező folyadékkal teli kannát, mert az csak a látszata egy jogos kritikának! Valójában ugyanis erre gondolt Clark, amihez a mérget pusztán illusztrációként használta fel a maga ügyetlen módján. Hogy csak beszélünk, pedig az erő nem igazán a szavainkban, hanem a tetteinkben kellene legyen. Hogy nem arra van szükség a meggyőzéshez, hogy végtelen mennyiségben öntsük a szót azt magyarázva, miért nincsenek csodák, miért nincs gyógyulás, miért nincs igazi változás - miközben egy olyan hitet képviselünk, ami a gyógyulásról, csodákról és változásról szól. Ez az ellentmondás bizony ordító, amit nem lehet akadémikus magaslatokról megoldani, amihez nem elégséges profi teológusok és megrögzött ateisták szócsatájában a másik fölé kerekedni. A meggyőző erő a meggyőző tettekben kellene legyen. Számomra világos, hogy ez a bizonyos Clark erre célzott a színpadias produkciójával, és ez a kérdés bizony ott lóg a kereszténység feje felett a levegőben.