A viszketéstől a vakaródzásig - működik az új homiletika?

Valljuk be őszintén, hogy a legtöbb prédikációt gyorsan elfelejtjük. Túl sok szó ömlik ránk ahhoz, hogy megjegyezzük a hallottakat, és kevés is a maradandó gondolat. Márpedig az egyház nyilván nem mondhat le arról, hogy prédikáljon, így marad az a lehetőség, hogy mindig keresni kell a módját az igehirdetés megújításának. Ennek egyik komplex kísérlete az "új homiletika" - de mennyiben új ez, és mennyire bizonyul tartósnak?

A kérdés azért jutott eszembe, mert éppen egy remek és vadonatúj könyv került elém az "új homiletikáról", melyből most kiszemezgetek egy érdekes módszertani megközelítést illusztrációként.  Előtte azonban álljon itt egy lehetetlen próbálkozás! Azért mondom ezt, mert tényleg nem lehet az egész "új homiletikát" néhány tőmondatban megfogalmazni - ehhez túlságosan sokoldalú és összetett. Mégis, nagyon röviden arról van szó, hogy az "új homiletika" szerint a prédikáció nem valami, amit a gyülekezetben ücsörgők egyszerűen meghallgatnak, hanem inkább olyasmi, ami mintegy megtörténik velük. Bevonja őket, egy narratív keretet teremt körülöttük és eléggé megüti az ingerküszöbüket ahhoz, hogy érdekeltek legyenek az átélésében. Mármint ha jó.

Nos, ehhez a szemléletmódhoz tökéletesen illik a metodista Eugene Lowry (ld. képen) paradigmája. Lowry alapból érdekes figurának tűnik, mert nemcsak lelkész és szuggesztív erejű előadó, de állítólag még jazz-zongorista is. Ami nekünk most izgalmas, hogy megalkotott egy módszertant, melynek kiindulópontja természetesen az, hogy az igehirdetés egy történet, cselekményszövés, eseménysor, az igehirdető pedig bizonyos értelemben művész, és nem egy öltönyös ember, aki nagyokat mond. Ahogy ő fogalmaz:

"Jól tennék, ha nem mérnöknek vagy építésznek tartanánk magunkat, hanem a prédikációt úgy fognánk fel, mint művészetet, magunkra pedig úgy tekintenénk, mint művészekre. Lehetünk persze amatőrök vagy gyöngécske művészek, de művészek vagyunk."

Szerinte tehát egy prédikáció nem más, mint egy megtervezett drámai cselekmény (plot), mely egy ellentmondásból indul ki. Lowry egész koncepcióját a teológusok egyébként a "Lowry-hurok" néven emlegetik, melynek a sematikus vázlata így néz ki:

A Lowry-hurok

Nem fogok belefeledkezni a fenti ábra mély magyarázatába, csak átszaladok rajta. Az (1) pont ("Hoppá") gyakorlatilag az egyensúly felborításáról szól. Lowry úgy véli, a jó igehirdető képes kibillenteni a hallgatókat az egyensúlyukból - és éppen ezzel veszi rá őket arra, hogy érdekeltek legyenek odafigyelni. Ezt ő egyébként nagyon szellemesen "viszketésnek" nevezi, és hát lássuk be őszintén, ha valamink viszket, az eléggé bosszant bennünket ahhoz, hogy keressük a vakaródzás módját... A (2) lépésben a jó prédikáció sztorijának íve elkezdi analizálni pontosan mi okozza a feszültséget, azaz az egyensúlyvesztést, vagyis a "viszketést". Lowry szerint ez kritikus pont a prédikátor szemszögéből, mert ha a diagnózist nem elég jól állítja fel, minden további lépés komolytalanná válik. A (3) lépcsőfok "Aha" élménye még nem a gyógyírt mondja el a viszketésre, hanem csak felvillantja azt az opciót, hogy létezik megoldás. Ha jól értem a koncepciót, azért is fontos elhalasztani a megoldás bejelentését, hogy fennmaradjon végig az a fajta feszültség, ami lelki értelemben ébren tartja a hallgatóságot. Emiatt fordul át az egész igehirdetés íve lejtmenetből felfelé. A hurok (4)-es elemét a csodálatot kifejező "Hűha" szócska szimbolizálja: mint amikor végre kifejtésre kerül a válasz a maga teljességében - ami természetesen az evangélium. Végül az (5) szakaszban annak az új minőségnek a felvázolása zajlik, hogy amennyiben az előzőekben bemutatott megoldást a hallgató alkalmazza és perspektívába helyezi a saját életében, az milyen várható eredményekhez fog vezetni.

Röviden ennyi tehát a Lowry-hurok, és ez tényleg csak egy nagyon rövid összefoglaló volt - a részleteket a fentebb belinkelt könyvben érdemes alaposabban áttanulmányozni. Miben más ez a prédikációstruktúra azokhoz képest, amivel egy átlagos templombajáró szembesülhet? Az egyik kétségtelenül az, hogy a hagyományos homiletikai megoldások szerint tipikusan úgy szoktak felépíteni egy igehirdetést, hogy már az elején "lelövik a poént": vagyis a prédikátor elmondja miről fog beszélni és hova szeretne eljutni a végére. Vagyis nem a "viszketéstől" jut el a "vakarásig", hanem szinte már azelőtt vakar, hogy valami viszketni kezdene. Lowry szerint ez a technika minden prédikáció halála. Ahogy kissé gúnyosan megjegyzi: "mondd meg nekik, hogy mit fogsz nekik elmondani, mondd el, majd mondd el, hogy mit mondtál nekik. Semmi nem lehet ennél fatálisabb a prédikációra nézve!"

Bevallom őszintén, nekem sok szempontból tetszik ez az egész. Tetszik, hogy Lowry dolgozik egy élvezhetőbb és a mai ember számára befogadhatóbb stílus megalkotásán. Szerintem igaza van abban, hogy a jó prédikáció az egyensúly felborításával indul, különben már az elején elveszíti az ember a hallgatóit. És nagyon viccesnek, frappánsnak, lényegre törőnek érzem a hasonlatot, miszerint a prédikáció tulajdonképpen út a viszketéstől a vakaródzásig. Mégis, az egész "új homiletika" életképességét nem az én érzelmeim, hanem a gyakorlati eredmények hivatottak eldönteni. És én nem látom, hogy ez az egész próbálkozás - minden erénye mellett - mély gyökereket eresztett volna a kereszténységben, legalábbis Magyarországon nem. (Lehet, hogy nekem is ki kellene próbálnom, hogy egyszer így prédikáljak?) Bírálják is elég sokan - no persze, mit nem? Thomas Long például azt mondja, Lowry megjelenése az amerikai prédikáció világában nem véletlen, ilyesmi időről-időre megtörténik arrafelé. A "sztorimesélős" prédikálós stílus szerinte úgy működik, mint egy üstökös, azaz látványos amikor jön és megy. Amikor az embereknek elegük lesz a didaktikus-dogmatikus, száraz prédikációkból, akkor időlegesen ráharapnak ezekre az új próbálkozásokra, de aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Hajlok arra, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. Én azt látom, hogy a világiakat úgy általában nem érdeklik a prédikációk, az egyházban lévők pedig túlságosan régen úgy szocializálódtak, hogy van egy rögzült és csaknem rendíthetetlen képük arról, hogyan kell egy igehirdetésnek kinézni. És idegenkednek bármitől, amit ezt a képet megbolygatja. Talán kicsit lehet rajta mozdítani, de akkorát valószínűleg nem, hogy abból valami egészen új és tartós homiletika legyen. Lehet és kell egyáltalán tenni valamit egy fordulat érdekében?