Ateistakritika - egy ateistától

Ha egy keresztény bírál egy ateistát, vagy egy ateista egy keresztényt - az ember szemöldöke már meg se rezdül. Az igazi érdekességet és talán a nagyobb hitelességet is szerintem az jelentheti, amikor valaki a saját portája előtt sepreget. Mintha egy kicsikét éppen ez történt volna a CEU ateista filozófiaprofesszorának frissen megjelent könyvében.

Legyünk azért őszinték, Tim Crane könyve alapvetően nem az ateizmus kritikájáról szól. Crane (ld. képen) írói szándékai egészen mások voltak, s egyébként ezek a szándékok is igen figyelemre méltók. Véleménye szerint a vallás egy kísérlet arra, hogy az ember értelmet találjon a világban. Crane könyve pedig egy kísérlet arra, hogy az ateisták értelmet találjanak a vallásban. Furcsa egy helyzet, de mindenképpen érdekes, amikor egy meggyőződéses ateista filozófus próbálja megmagyarázni ugyancsak meggyőződéses ateista társainak, mi értelme van például a kereszténységnek. Az ember nem minden nap találkozik ilyesmivel, keresztényként olvasni pedig egy ilyen kötet sorait, mindenképpen különös élményt jelent. Mintha csak kívülről, hallgatag megfigyelőként szemlélnénk egy hozzánk képest gyökeresen más társaság eszmecseréjét.

Miközben Crane a maga sajátos szemléletmódján keresztül bemutatja hogyan működik a vallásos meggyőződés, milyen faktorok motiválják, és miért utasítanak el a mélyen hívő emberek minden olyan kritikát, amely a vallásuk megdöntésére törekszik, menet közben többször is üzenni próbál militáns hangvételű ateista társainak arról, miben téved Dawkins, Hitchens vagy éppen Harris, és miért problémás sokszor az ateisták viselkedése a vallásos hittel szemben.

Vagyis: sepreget egy kicsit a saját háza táján, amivel őszintén szóval ateista fronton én még sosem találkoztam.

Nagyon helyes Crane kijelentése, miszerint ha egy ateista nem érti meg a vallást, akkor önmagát sem érti meg. Merthogy tetszik vagy sem, az emberi civilizáció és történelem teljes szövetét vastagon áthatják a vallások - márpedig nem lehetünk saját magunkkal teljesen tisztában, ha a vallási szövetdarabokat torzan látjuk a teljes képben. A szerző szerint a megértés persze nem jelent elfogadást és feltétlenül még tiszteletet sem, ezzel azonban én vitatkoznék. Szerintem ha az ember a megértést igazi mélységében szeretné átélni, muszáj valamennyire a másik ember nézőpontját felvennie és azonosulnia vele. Ezt pedig én nehezen tudom elképzelni valamiféle tiszteletet és empátia nélkül. És ahol tisztelet és empátia van, ott nincs militáns hangvétel - ami valószínűleg megfordítva éppen így igaz.

Crane ugyancsak éleslátóan mutat rá az ateizmusnak arra a válaszkísérletére, amely az élet értelmével kapcsolatos kérdésre vonatkozik. Hívő emberek gyakran lobogtatják azt a meggyőződésüket, hogy a hitük miatt érzik úgy, van értelme az életnek. Ez természetesen igaz is: a hit tényleg nyújtja ezt az élményt. Az ateista válasz erre rendszerint az, hogy ehhez nincs szükség hitre, hiszen minden ember saját maga adhat értelmet az életének, ahogyan akar, csak meg kell keresse azokat a dolgokat, melyekért érdemes élnie. Van, aki a munkájában, van aki a hobbijában, a sportban, művészetekben, tudományban éli ki magát. Crane viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy teljesen mást jelent értelmet találni az életben, mint értelmet kölcsönözni az életnek, vagyis a létezés egészének. Ahogy Karen Armstrong írja, a vallás "mindent fel akar ruházni végső értelemmel." Vitatéma lehet, hogy az életnek van-e értelme, de mégis, teljesen más léptékű felelet, amikor az ember keresgél valamit, amivel eltöltheti saját szájíze szerint kellemesen a neki adatott néhány évtizedet, mint amikor az egész sorsát úgy kell leélnie, hogy tudatában van a transzcendesnek.

Nem kívánok most a könyv további részeiből csemegézni, pusztán egy-egy bonbont akartam feldobni az olvasó számára. Mondani sem kell, mivel ez egy ateista szerző műve, a vallást kritikával is illeti - ez teljesen természetes. Mégis, egyszerűen jól esett olyasvalamit kézbe venni és olvasni (és még tulajdonképpen nem is értem a könyv végére), amelynek szerzője elég bátor ahhoz, hogy számoljon saját világnézete gyengeségeivel is, és nemcsak a megszokott mantrákat hangoztatja a hit ostobaságáról és a hívők butaságáról. A militáns ateizmus nem attól militáns, hogy terrorcselekményeket követ el (ezt a kifejezést ugye leginkább a fizikai agresszió értelmében szoktuk használni), hanem attól a mindent átható indulattól, ami egyrészt verbálisan nekiront a más állásponton lévőkre, és ezzel párhuzamosan teljesen érzéketlen az önkritika lehetőségére. Nos, felüdítő volt látni - és hívőknek is jó tudni róla -, hogy azért az ateizmus nem feltétlen kezdődik és ér véget egyféle stílusnál, amit például Dawkins vagy Krauss képviselnek. Épp úgy nem, ahogyan a fundamentalista kereszténység sem összemosható a vallás egészével.