A dogmatika fontosságáról szóló bejegyzésemben megemlítettem, hogy manapság egy erősödő trend jellemzi a kereszténységet: egyszerűen szólva azt látom, hogy a pszichológiai-lélektani és lelkigondozási kérdések jelentősége meredeken növekszik, míg a teológiai-dogmatikai és szentírástudományi területek ezzel párhuzamosan tért veszítenek a keresztények körében. De hogy kerül ide Kálvin János?
Régen folytonos háborúban álltak egymással, ma már mindkét terület megtalálta magának a másikat: a pszichológia és a teológia viszonyáról beszélek. Míg a pszichológia - a korábbi, főleg freudiánus - ellenérzéseit legyűrve megtalálta az értéket a vallásokban, addig a kereszténység felfedezte, hogy a pszichológia emberismerete hasznos elemeket is tartalmaz. Sőt, a pszichológia nemhogy közelebb került a kereszténységhez, hanem a kettőnek már egyfajta "szerelemgyereke" is létezik pasztorálpszichológia néven. Ám fontos tisztázni valamit, mert ahogy látom, ezt sokan félreértik. Amikor pasztorálpszichológiáról beszélünk, akkor valójában egy teológiai területről beszélünk, és nem egy pszichológiai diszciplínáról! A valóságban nincs olyan szakma, hogy "pasztorálpszichológus", és nem létezik pasztorálpszichológiai szakirány sem. A professzionális pszichológiával foglalkozók jogosan tiltakoznak, amikor ilyesmit hallanak. Valójában keresztény lelkigondozók vannak, akik a pszichológia eszköztárát és ismeretanyagát felhasználják a lelkigondozásban. Magyarán szólva, a lelkigondozást lehet pasztorálpszichológiai alapon is művelni.
Azért ragoztam ezt a gondolatot ilyen hosszan, hogy már az elején nyilvánvaló legyen: amikor a pasztorálpszichológia nagy népszerűségnövekedéséről beszélünk, akkor nem úgy kell azt szemlélnünk, hogy az "a teológia rovására" történik, hiszen tulajdonképpen ez is teológia. Vagyishogy, az kellene legyen.
És itt van az igazi probléma.
Ugyanis egyértelműen azt tapasztalatom, hogy aki sokat foglalkozik pasztorálpszichológiával, az arányokat tekintve sokkal inkább merül el a pszichológiában, mint a teológiában. Százszor inkább kíváncsi arra, hogy a modern lélektannak milyen az antropológiája, mintsem milyen képet nyújt a dogmatikai antropológia az emberről. Egyszerűen fogalmazva tehát, a pszichológiai és a teológia szerelemgyerekében inkább a pszichológia génjei dominálnak. Sokkal nagyobb lendülettel fordul a mai pszichológiai eredmények után, mintsem a teológiai fejleményekhez. Mindez ahhoz vezet, hogy a pasztorálpszichológia nem egy érdekes és kiegyensúlyozott ötvözete lesz a két területnek, hanem pusztán egy "megkeresztelt" pszichológia, szakrális nyelvezetbe öntött formában.
Félre ne értsen senki, én egyébként nagyon is érdeklődően fordulok a pasztorálpszichológia felé. Remek tanárokat, teológusokat, embereket ismerek erről a területről, a doktori kutatásaim is egy pasztorálpszichológiai témáról szólnak, és adott esetben szívesen használom az itt megszerzett ismereteimet a gyakorlatban. Semmiféle motivációm nincs tehát, hogy bántsam a pasztorálpszichológiát. Nem vágyakozom arra, hogy valamiféle csúnya leleplezésre vetemedjek vagy ráhúzzam erre a területre a vizes lepedőt. Ám érzékelek egy aránytévesztést a teológiai oldal kárára, amelynek gyökerét szerintem egyértelműen az egyház határain túl kell keresnünk. A mai világban ugyanis - véleményem szerint - az egészségesnél nagyobb mértékben dominál a pszichológia. Bár Magyarországon még erősen tartja magát a tévképzet, miszerint pszichológusra "csak a hülyéknek" van szükségük, mégis igen népszerűek az ilyen témájú könyvek, előadások, képzések. Értem is, meg nem is ezt a hatalmas éhséget, hogy az ember keresi önmagát, szeretné jobban megérteni a saját működését, a saját valóságát. Foglaljuk össze úgy, hogy a pszichológia iránti óriási étvágy mögött komplex emberi szükségletek állnak. Minden jogossága mellett azonban a pszichológia népszerűségének hatása nemcsak egyszerűen begyűrűzött a keresztény lelkigondozásba, hanem most már irányító szerepet is ellát egy alapvetően teológiai diszciplínán belül. Nos, nekem ezzel vannak problémáim.
Bevallom, az egész kérdés többek között Kálvint olvasva jutott eszembe. Tisztelem a munkásságát, de a helyzet az, hogy soha nem voltam Kálvin nagy rajongója. Az Institúció nyitányát azonban éppen a fenti probléma miatt most igencsak aktuálisnak érzem. Kálvin ugyanis azzal kezdi monumentális munkáját, hogy kijelenti, az igazán bölcs (hívő) ember kétféle tudással rendelkezik: ismeri Istent és ismeri önmagát. Ám azt egyáltalán nem könnyű eldönteni, a két ismeretforma közül melyiké az elsőbbség. Ha önmagunkat igazán megismerjük, akkor látni fogjuk saját lényünkben és életünkben Isten nyomait - és főként azt is, hogy gyarlóságunk miatt rá vagyunk utalva Isten segítségére. Ám Kálvin utána ezt is írja:
"Viszont az ember soha sem képes eljutni a tiszta önismeretre, ha előbb nem tekint fel Isten arcára, és nem onnan ereszkedik alá önmaga vizsgálatára."
Kálvin szerint tehát a sorrendet el lehet dönteni, és ez a sorrend egy keresztény számára egyértelműen az lehet, hogy előbb Isten ismeretére törekszik, aztán ennek az ismeretnek a fényében szemléli önmagát. Végtelenül lecsupaszítva, ez Kálvin "pasztorálpszichológiai" kiindulópontja. Mindebből az látszik, hogy legalábbis a kálvini paradigmában a hangsúlyeltolódás a két terület között inkább az istenismeret, mintsem az emberismeret javára történik. Mai nyelven fogalmazva a pasztorálpszichológiában nem a pszichológiának, hanem a teológiának kellene inkább a karmesteri pálcát kézben tartania. Ez a sorrendiség az, ami szerintem mára teljesen a visszájára fordult. De kövessük akkor inkább a kálvini modellt?
Attól tartok, nulla felé tendál azok száma, akik első körben Isten arca tükrét használnák bármire is. Előbb a szemüknek és az alapfeltevéseiknek hisznek, a konkréton keresztül jutunk el az absztraktig.
VálaszTörlésElőfordulhat, hogy a pszichológia mást állít érvényesen a lelkünk működéséről, mint a hiteles teológia? Ez fogalmilag kizárt. Addig kell reszelgetni mindkettőt, amíg össze nem passzolnak.
Ha jól olvasom Kálvint, itt főként és nyilvánvalóan olyanoknak ír, akik számolnak Isten létezésével. Egy hívő ember számára pedig azért elég logikusnak hangzik, hogy ha a teremtményt a megfelelő színben akarja látni, akkor ehhez amennyire lehetséges, előbb a Teremtőt kell a megfelelő színben látnia. Mert ha az ember Isten képére teremtett lény, akkor önmagát tényleg akkor láthatja megfelelőbben, ha látja kinek a képére lett megalkotva.
TörlésA pasztorálpszichológiában mintha én itt látnám a hangsúlyeltolódást: inkább koncentrál a pszichológia emberről vallott felfogására, mintsem a teológiai emberképre.
A keresztény világkép szerint Isten megismerhetőnek és önerőből kezelhetőnek teremtette a világ egy jelentős részét, ebből következik, hogy feladatunk felderíteni és kezelni első körben, tehát azelőtt, hogy Istenre hivatkoznánk, vagy hozzá fordulnánk. Tálentumunk van, és nem ér azt Istennek visszapasszolni, hogy forgassa ő...
TörlésMivel nem tudjuk, pontosan hol van a hatáskörünk széle, csak azt tudjuk, hogy tolódik kifelé, mint anno a Vadnyugat kezdete, addig megyünk előre önerőből, amíg tudunk/lehet.
Az már intuitív és önismereti kérdés, hogy észrevegyük, hol a határ, amin túl a hübrisz birodalmába lépünk - és megálljunk ezen a határon kontemplálni a tájat.
A pszichológia sz'tem ott megy át hübriszbe, amikor a középpontba helyezett egyén elhiszi, hogy tényleg ő lenne mindennek a közepe (a kis omnipotens despota). Ezen a ponton ad érvényes és hasznos miheztartást a teológia. Tulajdonképpen: Kálvin is ilyesmire gondolhatott az arcatükrös hasonlattal, csak ez ma már elavultan hangzik, kifejtés nélkül félrevisz, mert egyfajta biankó csekket adna, hogy tálentumellenesen hivatkozzunk Istenre.
Kedves Tibi!
VálaszTörlésA pasztorálpszichológia egy híd akarna lennei a teológia és pszichológia között, mivel tapasztalva lett a lelki problémáknak olyan szintű növekedése melyekhez a csak teológia nem elégséges.
Bocsánat, de inkább felületesnek tűnik egy gondolatsor, ha valaki a pasztorálpszichológia hídjának inkább a teológia oldalán áll és még nem tekintett bele a lelkigondozás gyakorlati oldaláról az emberi problémák tárházának kimeríthetetlen mélységű hordójába. Ezen cikk nem foglalkozik olyan igényszintű problémákkal, hogy miért üresednek a templomok és miért képes Pál Ferenc atya megtölteni egy termet 1000 fővel, pedig ő nem fog beszélni teológiáról. A lelki éhségnek és a rájuk adott válaszoknak bölcsességében nehéz megtalálni a helyes utat, ha csak azt mondjuk: "Isten a válasz minden kérdésre", akkor félő ez túl kemény gránittömb lesz egy a mindennapi problémákban, vágyakban, félelmekben elkeveredett keresőnek.
Most nincsen időm jobban kifejteni sajnos.
Mély tisztelettel,
Zoltán
Kedves Zoltán!
TörlésEgyetértek azzal, amit leírtál, csak nem értem teljesen hogy jön ide. Erre gondolok:
"a lelki problémáknak olyan szintű növekedése melyekhez a csak teológia nem elégséges."
Lehet, hogy rosszul írtam le a bejegyzést, de én nem említettem azt, hogy csak teológiára lenne szükség! Amiről írtam, hogy a pasztorálpszichológia - ami elvileg egyszerre szól a pszichológiáról ÉS a teológiáról - többnyire az elsővel foglalkozik, a második szinte teljesen hanyagolja, vagy marginális szerepet ad neki. Erre a helyzetre nyilván nem az a megoldás, hogy akkor most pedig csak teológia legyen: a kettő egyensúlyára lenne szükség. Azzal az adalékkal, amihez Kálvin példáját használtam fel, hogy valahol az egész pasztorálpszichológiának mégis a teológiából kell kiindulnia.
"Pál Ferenc atya megtölteni egy termet 1000 fővel, pedig ő nem fog beszélni teológiáról"
Tisztelem és elismerem Pál Feri eredményeit, de amit ő csinál(t), az nem megoldás a templomok kiüresedésére. Tehát Pál Feri nem a templomokat töltötte meg, hanem az előadótermeket. Kíváncsi lettem volna arra, ha intenzívebben beszél az evangéliumról (és nem csak a pszichológiáról), vajon akkor is 1000 fő elmegy-e egy-egy előadására. Amit csinált, azt persze jól csinálta - de ha jól értem a Szentírást, az emberek lelki éhségének csillapítására a pszichológia soha nem lesz elegendő.
"ha csak azt mondjuk: "Isten a válasz minden kérdésre", akkor félő ez túl kemény gránittömb lesz egy a mindennapi problémákban, vágyakban, félelmekben elkeveredett keresőnek"
Tökéletesen igazad van, de ha a teológiára nagyobb hangsúlyt teszünk a pasztorálpszichológián belül, az miért jelentené azt, hogy csak ennyit mondanánk az embereknek? Nyilván minden normális embernek ennél jóval többre van szüksége. Egyébként ha a Szentírást nézzük, ahol egyáltalán nem létezett kicsiszolt pasztorálpszichológia, noha az emberek akkor is szenvedtek mindenféle lelki nyavajától, mégiscsak úgy érezték, hogy Isten megismerésre segíti őket ezek megoldásában, nem?
Kedves Tibor!
TörlésEgyetértek az aránytévesztés figyelemfelhívásoddal. Igen, tényleg van egy eltolódás, csak tudod, olyan könnyűnek érzem a téma labdájának feldobását megoldásra vezetés nélkül. Pasztorálos végzettségűek is látják a problémát és keresik a megoldásokat.
Pasztorális végzettségűek gyakorlatban tapasztalják sokszor, hogy nagyon sok problémára a Bibliából nem lehet válaszra találni.
A jelen társadalmunk más, mint Jézus idejében, vagy Kálvin idejében volt. Az egyéni individuum kifejlesztése, megélése és velük együtt a lelki problémák felszínre kerülése leköti az emberek figyelmét, és ha megoldást, válaszokat keresnek, akkor inkább elmennek egy Pál Ferenc atya előadásra, mint beüljenek egy Igehirdetésre. (Itt nem világosan fogalmaztam korábban, mert én sem gondoltam, hogy mentálhigiénés gondolatokkal kellene a templomokat megtölteni)
Ha feltételezzük a lelki immunrendszer működését, ahogy képes felismerni mire van szüksége, akkor el tudjuk fogadni miért érdeklődnek egy keresztény főiskolán többen pasztorálos és coach képzésre, mint teológusira, vagy pásztorira. Feltételezhetően úgy érzik a jelentkezők, hogy több választ kapnak az életükben felhalmozódott problémákra ezen irányoktól, mint a teológiától.
Egyetértek a pszichológia önmagában soha nem elégséges a lélek teljes helyreállítására, de lehet Istennek eszköze, iránymutató a kiútkeresésben.
Véleményem szerint az arányeltolódás azért történik, mert az Ige, a teológia, nagyon sok életterületre egyszerűen nem ad választ a jelen kor emberének (de zárójelben írom, hogy nem is volt célja az Igének)
Az arányeltolódás felismerése jogos, de a gyakorlati oldalról nézve nincsen jobb alternatíva jelenleg …szerintem.
Mély tisztelettel,
Zoltan
Kedves Zoltán!
TörlésSzerintem egyetértünk - a velem szembeni kritikád is jogos arról, hogy a megoldásról nem írtam semmit. (Csak hát: nem lehet mindenről leírni egy blogbejegyzésben, amiben így is elegendőnek találtam a probléma megfogalmazását és tálalását!) De akkor beszéljünk róla!
Szerintem egyébként nem csak arról van szó, hogy a mai ember már más, mint Kálvin vagy az apostoli idők embere volt. A mai ember Isten megkerülésével akarja megoldani a problémáit, tehát nem kíváncsi a teológiára, csak a pszichológiára. Kérdés azonban, hogy akkor a pasztorálpszichológia alkalmazkodjon ehhez az igényhez is?
Én abban látom az egyik lehetséges megoldást - és ebbe a teológiát is bevonnám! -, hogy válasszuk el a Biblia konkrét tanácsait a bibliai tanácsok mögötti elvektől. Tehát pl. ne mondjuk azt egy embernek, hogy nem vehet fel kétféle szövésű ruhát (ahogy a mózesi törvény konkrétan ezt írja), hanem világítsunk rá a parancsolat mögötti elvre: ne keverjünk össze olyan dolgokat, melyeket nem szerencsés keverni egymással! Szerintem a Szentírás kijelentései időtállók, a konkrét formák-parancsok, melyek az időtálló elemeket hordozzák, viszont tényleg korhoz kötöttek. Én ott látom az egyik problémát, hogy sajnos az egyház leragad a formák magyarázásánál, sőt akár próbálja a mai posztmodern világban meg is valósítani azokat (ez az, ami nem megy), ahelyett hogy a bennük lévő erkölcsi-lelki tartalmat kinyerné és azt próbálná alkalmazni.
Ez persze csak egy ötlet, ennél jóval többre van szükség. Csak válaszolni akartam a kritikádra valami konkrétat! :-)
Kedves Tibor!
TörlésNem tudom elképzelni milyen megoldásokra gondolsz.
A gyülekezeti gyakorlatban nagyon sok helyen a pásztor csak annyi útmutatót tud adni: hogy „olvassa többet a Bibliát”, vagy „többet dicsőítsen és merítkezzen be jobban Szellemel.
Ott van a fekete-fehér világkép: ez a problémád, erre azt mondja a Biblia, hogy… Ez Kálvin idejében még működhetett.
Egy másik: Ha ezek a tanácsok nem működnek, akkor biztosan valami bűn van az életedben…
Egy újabb: Ez nem a te problémád, te már meghaltál Krisztusban, ezért Jézus nevében tagadd meg
Továbbá: Kb. 10 évvel ezelőtt a karizmatikusok minden probléma okának valamilyen démonikus hatást tulajdonítottak, aminek következtében a hívő a problémák okát és megoldásait nem önmagában kereste, hanem a feltételezett démonok közelségében, s harcai az ezek elleni küzdelemben teljesedtek ki (mondván Jézus is csak démonokat űzött …)
És még folytathatnám…
Amire rá szeretnék világítani, hogy az embert középre helyezve (működésével, gondolkodásával, vágyaival, stb) két oldalról megközelítve az egyik a teológia, a másik a pszichológia.
A teológia oldaláról megközelítve az ember lelkigondozása nagyon sokszor katasztrófálisnak bizonyult. Pl: Jézus démonokat űzött, tehát benned is valamilyen démon munkálkodhat, mondván.
Miért? Mert a teológusnak van egy értelmezési szemüvege melyen keresztül egy fekete-fehér világképet alakít ki és a problémákra „tabletta” megoldásokat lehet adni és le lehet tudni. „Tabletta”=tedd ezt, mert az Ige ezt mondja és megoldásra találsz.
Az a baj, hogy a lelkigondozásban a „tabletta” módszer nem működik
Az ember a másik irányból a pszichológia irányából megközelítve először az ember alap szükségleteit nézi. Önmagában az ember jól érzi-e magát önmagával? Boldog-e önmagában? A gyermekkori sérüléseitől sikerült-e megszabadulnia? A szülei hibázásain a nevelésben sikerült-e túllépnie? Céltudatos-e? Halad előre az élete, vagy csak vegetál? …stb
Ezen ágon haladva az szokott lenni az érdekes jelenség, hogy előbb-utóbb a megoldások összecsengenek az Isten Igéjével és egy mélyebb hitre vezetnek Istenben. Ezzel szemben a csak teológia felől megközelítve nem biztos a jó megoldás.
Összefoglalva: Tapasztalatom szerint a teológia nagyon tud segíteni az Isten iránti bizalom helyreállításában különösen lelkileg viharos időkben, de a személy érzelmi fejlesztésében, helyreállításában nem annyira.
Másik tapasztalatom, hogy a teológiából kiinduló lelkigondozások az ember érzelmi működését teljesen nélkülözve nagyon sokszor katasztrofálisak tudnak lenni. Ez a terület a vallási neurózisok kategória, melyek hívők szenvedtek el olyanoktól, akik csak a Biblia szavaiból próbáltak lelkigondozásokra ötleteket kivenni a saját értelmezési szemüvegükön átszűrve.
És még egy utolsó tapasztalatom. A teológiából el lehet érni doktori szinteket, sőt még feljebb is, de érzésem szerint egy önjáró lábakon álló építménnyé alakulnak és elmennek a hétköznapi gyakorlattól. A szavak jelentését szótárazó és ide-oda utalásokat felfedő élvezetes hobbinak nem sok köze marad a hétköznapi lelkigondozáshoz, melyben a világ nem fehér és fekete, bűn és nem bűn között dől el, hanem a személyiség felépítésében, Isten adta talentumainak kiteljesítésében, elérve, hogy jól érezze magát önmagában saját magával ahogy gondolkodik, cselekszik, s ne legyen fogságban félelemnek, vagy egyebeknek. Ne a kényszer uralja az életét.
"A teológiából el lehet érni doktori szinteket, sőt még feljebb is, de érzésem szerint egy önjáró lábakon álló építménnyé alakulnak és elmennek a hétköznapi gyakorlattól."
Törlés- Szép hasonlat, archiválom.
A kozmikus világképben az ember porszem (se), miközben a világ közepének érzi magát, ám neki is hasznos tudni, hogy leginkább félúton van a porszem és a világközéppont között. Ezt a kettősséget v. hármasságot lehet megfogni a pasztorálpszichológia és a teológia megfelelő egyensúlyát beállítva. (Calvint ne bántsuk azért, hogy nem tudta, amit 3-400 évvel később dolgozott ki a tudomány, de ne is tegyünk úgy, mint ha Calvinnal megállt volna a tudásunk.)
Hosszú távon érdekes tanulság lehet, hogy akinek a pálferis pszichologizáló prédikáció bejön, az rajta keresztül a kereszténység egészére válik-e kíváncsivá, vagy megáll ennél a résznél, mint aki kivette a neki tetsző terméket a szolgáltató automatából, és a többiből nem kér, közönyösen továbbsétál. Az anglikánoknál tapasztalom, hogy miközben mindenkinek mindenkije akarnak lenni (lakásszentelés, bulipasztoráció, melegházasság, stb.), a kívánságműsor üzemmód semmivel nem tette őket népszerűbbé, sőt. A kamasz sem azt várja a szüleitől, hogy minden lázadó gondolatát kiszolgálják, a lelke mélyén nem ilyen igény van. És ez már újra pszichológia.
A "pálferis" kérdésedre szerintem elég egyértelmű a válasz: a többség nem kíváncsi a kereszténységre. Amire kíváncsi, hogy a saját lelki bajait hogyan oldhatja meg a Pál Feri által kínált pszichológiai módszerekkel. Ezért tódulnak az előadására, nomeg jó előadó, sokaknak jó őt hallgatni. De ne álltassuk magunkat azzal, hogy - tisztelet a kivételnek - itt a kereszténység népszerűségét növelik ezek a könyvek és előadások. De nem is ez a célja Pál Ferencnek, nyilván nem ezért csinálja.
TörlésMeggyőződésem, hogy amint elkezdené keményen belevinni az evangélium konkrét üzenetét, a hallgatósága jelentősen leapadna. Már ha tartana még ilyesmit, mert ha jól tudom, befejezte már az előadássorozatát.
Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy az a 2 félév poimenika, amit a teológián tanultunk, az szégyenteljesen kevés. (egyébként nem sok, ez tény.) Pedig hát egy (jól) gyakorló lelkész az ideje jelentős részét emberek lelkivilágának a masszírozásával tölti, úgyhogy igazán adhattak volna több muníciót is a kezünkbe.
VálaszTörlésAztán rá kellett jönnöm arra, hogy nem mennyiségileg van hiány(om), hanem szemléletben. Kb. azzal tudom ezt szemléltetni, ami úgy általában az oktatási rendszer hiánya, hogy megtanuljuk a kémiát úgy, hogy mégsincs fogalma arról a háziasszonyok többségének, hogy a zsíros foltot nem savval, hanem lúggal kell tisztítani. Mert azt nem mondták el, mikor a különféle képleteket bemagoltatták velünk.
Visszatérve a teológiára: ha lenne lelkigondozói szemlélet a nyelvtanárokban, az exegétákban, a homilétákban, a dogmatikusokban, akkor helyesebben működnének az arányok.
Mindazonáltal azt már jól megtanultuk, hogy vakbélgyulladást nem kezelünk a lelkészi hivatalban adott körülmények között. Jó lenne ezeket a határokat belátni a lélekgyógyászat terén is, és nem feltétlenül úgy, hogy akkor kitanuljuk a sebészet, a belgyógyászat, a pszichiátria és a fogászat szakterületeit, hanem felismerjük, mikor merre érdemes irányítani azokat, akik professzionális szakmai segítséget igényelnek pszichés zavaraik gyógyításához.
Kedves Ágnes, remek példákat írsz (különösen a kémiás tetszett), egyetértek. Mindazonáltal a poimenika és a pasztorálpszichológia nem ugyanaz, persze az elv, amiről említést teszel, ettől nem változik. Valóban több lelkigondozói szemlélet kellene az exegétákban és dogmatikusokban - a teológiai diszciplínák művelői kicsit tényleg mintha egymástól elzártan működnének. De ezen szerinted hogyan lehetne segíteni?
TörlésNyilván nem ugyanaz a kettő, viszont általában azok tanulnak tovább pasztorálpszichológia képzéseken, akik a poimenika szinte bevezetésnyi terjedelmét kevesellték, vagy ott kaptak rá az ízére. :)
TörlésNem tudom, mi lehetne segítség... Amire gondolok, az pedig túlmutat a tárgyon magán. Értem ez alatt, hogy ebben a kérdésben sokszor a kegyességi irányok is egymásnak feszülnek, az egyik az ördög eszközének tartja a pszichológiát, a másik a legkitűnőbb módszernek az emberi lélek megfejtésére - és közben elvész az az arányos középút, amit te is hiányolsz.
Egyébként nagyon káros, amikor a pszichológia eszköztárán túl a működési elvei és szakmai szabályai felülírják az egyház, mitöbb az Isten rendjét. Hogy csak egyet említsek: a pszichológiában a titoktartás mindenek felett való, tényleg csak az élet védelme szab neki határt, ugyanakkor az Isten népének körében igenis vannak olyan helyzetek, amikor ezt felülírja a nyáj védelmének fontossága.
Kedves Sytka!
VálaszTörlésNehéz erről a témáról írni, mert az alapvető természete párbeszédes. A kérügmatikus irányzat ige-szeretete fontos, de a gyümölcsei minimum megkérdőjelezhetők. Kérdés, hogy hogyan lehet némileg eklektikusan ötvözni a pasztorálpszichológiában is népszerű non-direktivitást a keresztyén világképhez ragaszkodó hűséggel. De inkább, hogyan lehet a non-direktív kísérés által könnyebben létrehozott KAPCSOLÓDÁST megvalósítani akkor, amikor az igazságról beszélünk. Hogyan tudom megfogni a másik kezét, és belehelyezni abba a kézbe, amit én is fogok ahelyett, hogy csak arról beszélnék, hogy meg kéne már fogni azt az isteni kinyújtott jobbot... Akik a biblikus lelkigondozói irányt képviselik, sokszor valamiért nem remekelnek ebben a kapcsolódásban. Nem igazságos az ilyen kapcsolódást elkerülő, vagy arra valamiért képtelen lelkigondozókra fogni a jelenlegi folyamatokat, ennél sokkal összetettebb a történet - de talán nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a mentálhigiénés szemléletű segítők iránti keresletet, legalább részben, ők maguk termelik. A végső megoldás minden esetben az Isten kezébe helyezett élet, de ritka az olyan eset, amikor ennek az Istenhez kapcsolódásnak az eszköze egyedül a bibliai igazság kimondása. Ahhoz, hogy a bibliai igazság szívtől szívig elérjen, több kell. A kérdés, hogy a segítő hogyan próbál idáig eljutni?
Más, egyetértek azzal, hogy az Isten ismerete hozza meg a helyes önismeretet, de ha nincs a saját szűrőimről képem, akkor nehezebben fedezem majd fel, hogy milyen torzulások vannak az istenképemben. Látok VALAMIT Istenből, ami önvizsgálatra indít, ez az önvizsgálat pedig ráébreszt, hogy az a valami, amit látok, pusztán árnyéka az isteni valóságnak. Hogy láthatnék mást? Így viszont az önismeret arra indít, hogy jobban megismerjem Istent, ami által megint jobban látom saját magam, és így tovább. Itt nem az a fő kérdés szerintem, hogy hol kezdjük ezt a pingpongozást (nyilván Isten kezdi, ez az Alfa és Omega helyzeti előnye), hanem hogy tekinthetünk-e úgy a pszichológiai eszköztár által szerzett önismeretre úgy, mintha az ekvivalens lenne annak az önvizsgálatnak az eredményével, amit az Isten arcára tekintés ösztönöz. Nem hiszem, hogy ekvivalens, de nem is feltétlen fölösleges. Ha az eredménye az, hogy Isten arcát keresem, akkor megérte. Ha az, hogy kell egy következő pszichológus, meg aztán még egy, és a pszichológia világkép-rendező istenpótlékká válik, na akkor gond van. De az a pasztorálpszichológia, ahol nem kell teológia, nem is pasztorálpszichológia.
Valamiért az a benyomásom, mintha az ide kommentelők azt gondolnám rólam a téma kapcsán, hogy a pasztorálpszichológiá aránytévesztését én masszív teológiával akarnám orvosolni. Egyrészt, nem állítom azt, hogy akkor essünk át a ló túloldalára és csináljunk dogmatikát a pasztorációból. Másrészt, mintha lógna a levegőbe olyasmi is, hogy én itt a kérügmatikus vagy nuthetikus teológiát vagy az igeteológiát nyomnám bele a pasztorálpszichológiába. Ez ugye nagyjából Thurneysen paradigmája, aminek a kiinduló állításait én végtelenül károsnak gondolom és soha nem javasolnám jó szívvel senkinek.
TörlésTehát nem arról beszélek, hogy akkor vegyük ki a hasznos pszichológiai ismereteket a pasztorálpszichológiából és tömjünk a helyére teológiát! Csupán az arányok helyreállítására gondoltam - mert most nagyon a pszichológia felé mutat minden. Ezt tapasztalom a munkámban is: keresztényeket nem érdekel igazán a dogmatika, szentírástudomány vagy éppen homiletika - mindenki az önismeretről, lelki problémákról és önmagunk kiteljesedéséről szóló könyveket falja. Nyilván, kell ilyesmit is olvasni, de nem tartom jónak ezt a nagy lelkizést - és egyáltalán nem is látom, hogy ettől az emberek lelkileg egészségesebbek lesznek és tisztábban gondolkodnának.
Részemről nem volt ilyen félreértés, csak arra akartam rámutatni, bár ehhez kevés kontextust adtam, hogy nem előzmények nélküli korlelet az, hogy a teológiával szemben tért nyer a pszichológia (ld. Zoltán hozzászólásait).
TörlésÚgy fogalmaznám meg, hogy a teológia is ad egy keretrendszert ahhoz, hogy saját magamat megismerjem (ld. Kálvin), meg a pszichológia is. A teológia jobb keretrendszer, de nem igazán tudjuk használni. A pszichológia rosszabb keretrendszer (abban az értelemben, hogy foghíjasabb/helytelenebb képet ad a valóságról), de több okból kifolyólag könnyebben emészthető - nem utolsó sorban azért, mert az önismeretre "szakosodik", míg ez a teológiában "melléktermék". Olyan ez, mint a receptre felírt ima. Lehetnek pozitív élettani és pszichológiai hatásai, de nem ez a célja. A pasztorálpszichológia azért van nehéz helyzetben, mert célja a pszichológiai helyreállás, és ehhez két keretrendszerből válogat, amik közül a fontosabb kevésbé könnyen használható ennek a célnak a betöltésére. A jó pasztorálpszichológia ismeri annyira a teológiát, hogy finom érzékkel "használja" a gyógyulás érdekében, de ha nem finoman nyúl hozzá, akkor a teológia ellenáll a célirányos használatnak, sőt, károkat okoz. Ez nehéz, ezért a pasztorálpszichológia hangsúlya sokszor tényleg a pszichológia irányába tevődik át, az kevésbé kétélű kard. Pohár --> tiszta víz: ezt én sem tartom jónak, sőt! Abszolút egyetértek azzal, hogy több teológia kellene a pasztorálpszichológiába, de kifejezetten azért, hogy megmutathassa, hogy miért vannak teljesebb válaszai a pszichológiánál, ezt viszont csak csendes, szelíd hangként tudja megtenni. Az igazság szabaddá tesz.
Ezt így végigolvasva, egyre inkább érzem, hogy a pasztorálpszichológia művészet. Nem véletlen talán, hogy nem is annyira a dogmatikus személyiségeket vonzza, hanem azokat, akik a sok dogma között kissé (vagy nagyon) kiábrándultak a nagy igazságokból. A jó pasztorálpszichológusok finomhangolók, arra vágynak, hogy az objektív igazságokat személyessé tegyék. Eközben hajlamosak elfelejteni, hogy ha egy igazság nem személyes, attól még igaz, és ha nem ismerjük, személyessé sem válhat. Na, ezt a nem-ismerést mindenképp ki kéne kerülni.
"a kérügmatikus vagy nuthetikus teológiát vagy az igeteológiát"
Törlés- Én biztos nem feltételeztem ilyet, mivel nem ismerem e szavak jelentését. Angazsálom magamat. :)
Kedves Tibor!
VálaszTörlésSzerintem Vértes László megtalálta azt a szót, ami tükrözi a pasztorálosok érzelmeit és magyarázatot ad a pszichológia térhódítására. Ez a szó a "kiábrándultság".
Továbbra is azt tudom mondani, hogy jelen korunk más, mint Kálvin idejében volt és az emberek problémái is másak. Pl: egyre több ember él a Maslow-piramis csúcsán, ahol az önmegvalósítás van. Ezen a szinten Kálvin idejében nem sokan voltak... nagyon sok olyan új élethelyzet van melyekben a hagyományos teológia nem tud választ adni. A korábbi megoldáskínálásaira meg tényleg jellemző a "kiábrándultság".
Lehet-e nyomást gyakorolni a pasztorálosokra a több teológiai megközelítésért?
Lehet-e segíteni nekik a visszatalálásra?
Szerintem a felelősség azokra hárul, akik tényleg sokat tanulmányozzák a teológia területét, esetleg doktori fokozatért mennek. Mutassanak fel egy valós alternatívát.
Bevallom én magam sem tanulmányozom nagy teológusok írásait, mert nem látom bennük azt a táplálékot, amit tovább tudnék adni egy hétköznapi problémákba belegabalyodott embernek.
Mély tisztelettel,
Zoltán
Én a helyzetet annyira nem tartom vészesnek, különösen, ha a hosszmetszetet is figyelembe vesszük. Korábban Gyökössy, Hézser Gábor is szerintem arányeltolódást érzékeltek, mégpedig a barthiánus szemlélet javára, miszerint a lelkigondozás nem más, mint egyszemélyes igehirdetés. Lehet, hogy most ez átbillent a másik oldalra, de a csónak azért nem borult fel. Ez a hasonlat jutott eszembe: egy csónakban ülünk, és az egyikünk (szubjektíven) úgy érzi, hogy kezdünk balra dőlni, ezért a jobb oldalra húzódik. A másikunk meg most kezdi azt érezni (szintén szubjektíven) hogy jobbra dőlünk, ezért balra húzódzkodik. Egyébként szerintem csak bizonyos rétegre igaz ez a talán trendinek is mondható "lelkizés", a másik oldal ("hívő ember nem lehet depressziós") is jelentős súllyal képviselteti magát, csak talán kevesebbet publikál.
VálaszTörlésMég egy megjegyzés, ha megengeditek: Azért is nehéz helyes arányokról beszélni, mert ez a szó egy mennyiségi összehasonlítást sugall. Egy hívő pszichológus, vagy lelkigondozó az adott beszélgetésben lehet hogy egyszer sem ejti ki Isten nevét, ellenben beszél szorongásról, traumáról, elengedésről, megbocsátásról. Mégsincs szó arányeltolódásról, mert az alap kimondatlanul is szilárd.
VálaszTörlés