#GrudemToo

Wayne Grudem nevét valószínűleg csak kevesen ismerik Magyarországon. Grudem egy igen népszerű kálvinista teológus az Egyesült Államokban, aki főként dogmatikai munkáiról közismert, de most valami egészen más miatt került porondra: korábbi véleményét megváltoztatva enyhített a válással kapcsolatos nézetein. Sokan fellélegeztek azok közül, akik Grudem tanításainak komoly súlyt adnak.

Wayne Grudem

Az ilyesmi nem fordul elő minden pillanatban. Aki ismer dogmatikus gondolkodású embereket, az sejtheti, hogy az ő köreikben az átlagosnál is kevésbé jellemzőek a "meggondoltam magam" kezdetű mondatok. Így aztán amikor mégis megtörténik egy paradigmaváltás, nem meglepő módon sokan felfigyelnek rá.

Wayne Grudem azzal a szándékkal állt ki az Evangelical Theological Society éves ülésére, hogy világossá tegye: a megszokott kettő helyett most már három indokot is elfogadhatónak tart, amikor keresztényként az ember a házassága felbontása mellett dönt. Tudvalevő, hogy a klasszikus evangelikál felfogás szerint  mindössze két elfogadható ok létezik a válásra. Az egyik a házasságtörés esete, amit valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni, a másik pedig amikor a nem hívő férj vagy feleség kezdeményezi a válást. Minden más esetben az alapvető erkölcsi direktíva úgy szól, hogy hívő embernek tilos elválnia, és a legborzasztóbb körülmények között is ki kell tartania a házassága mellett. Persze a kitartás nem tétlenséget jelent, hanem nagyon is aktív alternatívák keresését, melyek között a különköltözés is egyfajta megoldásként szerepel. A lényeg azonban az, hogy a házasság az előbb említett két indoktól eltekintve szent és sérthetetlen, felbonthatatlan és élethosszig tartó kell legyen.

Grudem azonban most azt mondja, létezik egy harmadik ok is, ami jogosan vezethet váláshoz, mégpedig a zaklatás - a kifejezés erőszakos és szexuális tartalmára vonatkozóan. Nem hívő emberek számára talán meglepő lehet, hogy mi ebben az újdonság, hiszen mi sem természetesebb, minthogy egy bántalmazott és végletekig megalázott feleség elhagyja a férjét. Kívülállóként semmi csoda nincs Grudem döntésében - inkább az lehet a csoda, hogy eddig miért gondolta másként. A helyzet azonban az, hogy a sztenderd tanítás szerint a legmegfelelőbb keresztény reakció az abúzusra csakis a kitartás és elviselés lehet - de semmiképpen sem a házasság megszakítása. Grudem azonban úgy látja, az erőszakosság mégiscsak elfogadható indok a váláshoz. Mi vezette el ehhez a véleményváltoztatáshoz? Egyszerűen szólva a valóság: feleségével együtt megismerkedtek olyan szívszorító példákkal, melyekben  - valószínűleg feleségeknek - évtizedek óta tartó, súlyos, szexuális megaláztatásokat vagy fizikai bántalmazást kellett elviselniük. Ezek a személyek persze nem igazán szóltak vagy panaszkodtak helyzetükről, mert úgy vélekedtek, hogy a bántalmazások ellenére is keresztény kötelességük fenntartani a házasságukat.

Grudem döntését, miszerint ettől a ponttól a bántalmazás is válóoknak számít, a fentebb említett Evangelical Theological Society elsöprő lelkesedéssel fogadta - ami nekem azt mutatja, hogy a helyzet már nagyon megérett egy ilyen bejelentésre és egyáltalán nem érte hidegzuhanyként őket.

Miközben az eset kérdéseket vet fel, szerintem számos tanulságot is hordoz. Mit is látunk itt tulajdonképpen? Talán a mostanság népszerű #metoo kampány utolért egy népszerű dogmatikus teológust? Nem mondom, hogy ez ki van zárva, de többről van itt szó. Olyasmiről, ami ellen sok keresztény kézzel-lábbal harcol, ám mégis újra és újra megtörténik. Azaz, van egy bizonyos kérdés - ez itt most a válás dilemmája -, amiről van az egyháznak egy bizonyos véleménye. Természetesen nem létezik olyan, hogy egyetlen ember legyen "az egyház hangja", ahogy Wayne Grudem sem az. Ehhez az egyház egy túlságosan komplex valóság. Mégis, bár nincs egyetlen központi véleményforrás (a pápa sem számít annak), mindannyian képesek vagyunk körvonalazni, hogy a kereszténység egy adott kérdésben mit gondol. Nevezzük ezt egyfajta szellemi konszenzusnak, amiben a hívők többsége megegyezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kereszténység a körülötte lévő társadalmi valóság hatására képes ezen a konszenzuson változtatni. Így változott meg évszázadok alatt az egyház viszonya a tudományos fejleményekhez, vagy éppen a kultúra bizonyos kérdéseihez, és most azt látjuk, hogy akár a válást is képesek mértékadó tanítók más fényben látni. Grudem persze azt mondja - és ebben minden bizonnyal igaza is van -, hogy a Biblia bizonyos részeit kezdte új szemszögből értelmezni. De vegyük észre, hogy erre az új szemszögre azért volt szüksége, mert a tapasztalati tények rákényszerítették: olyan brutális házassági kapcsolatokban élő embereket ismert meg, akik szenvednek a párjuk terrorja és elnyomása miatt.

Ennek szerintem van kihívó üzenete ateisták és hívők számára egyaránt. A nem hívők talán meglátják Grudem példájából, hogy az egyház mégsem az a monolit gránittömb és változásképtelen szervezet, ahogyan sokan szeretik lefesteni. Ez szimplán nem igaz, amit nemcsak ez a kiragadott példa, hanem az egyháztörténet is bizonyít. Az egyház miközben ragaszkodott az elveihez, eddigi pályája során rengeteget változott is. A keresztények számára viszont dilemma marad, vajon ha változtatunk bizonyos kérdésekben az álláspontunkon, akkor ezt a véleményformálódást a hitünkön keresztül katalizáljuk, vagy a világi trendek befolyása alakítja ki a friss pozícióinkat? Egyszerűbben fogalmazva, azért változtatunk, mert erre sürgető belső kényszert érzünk, vagy mert ezt várja tőlünk a világ? A válasz valószínűleg az, hogy mindkét eset fennáll és a közhiedelemmel ellentétben az sem feltétlenül ördögtől való, ha utóbbi miatt döntünk a változtatás mellett. Mintha kicsit ezt látnám most Wayne Grudem példájából.