Az elementaritás érzését hozza magával, amikor valaki beletalál egy dolog közepébe és jól kimond egy fontos dolgot. Ezt tette évekkel ezelőtt a neokonzervatív-meleg(!) író, Douglas Murray, amikor iszlámról, bevándorlásról, és az európai identitásról szóló könyvében megnevezte azt az okot, ami Európában gyújtópontja sok problémának. És ennek bizony köze van a hithez.
"Mit keresek itt? Mi a célja az életemnek? Van valami értelme a létezésemnek saját magamon kívül? Ezek a kérdések mindig is felmerültek az emberekben, s felmerülnek még ma is. Csakhogy a nyugat-európaiak lassan kifogytak a válaszokból ezekre az évszázadok óta ismételt kérdésekre."
Az élet értelmére rákérdezni - ez manapság a giccses felvetések közé tartozik. A modern ember leszámolt ezzel a közhelyes kérdéssel, a "giccs" a dolgozó, törtető felnőttek világából eltűnt és száműztük a tinédzserek és kiskamaszok világába, akiknél még bocsánatos dolog, ha ilyesmivel foglalkoznak. Kivéve egyetlen esetet, ha az ember szubjektív értelemkeresést társít a kérdés mellé. Ez szerintem roppant fontos különbség! Nem arról van szó, hogy egy ateista ne tudná értelmezni az "élet értelme" kifejezést, vagy ne keresné mi a saját élete értelme, mert nagyon is keresi. Hanem arról, hogy ez a megértés többnyire véget ér a személyes szférája határainál. A legtöbb nyugati számára a létértelem a személyes kiteljesedésről és célmegvalósításról szól. Ám mindannyian érezzük, hogy vannak létkérdések, melyek túlnyújtózkodnak az egyénen, mondhatjuk úgy is, hogy egy objektív létértelmet keresnek, és pontosan ez az, amire a szekuláris-ateista nyugati ember már nevetségesnek érzi, ha választ kell adnia. Ilyen értelemben és ezt veszítettük el a szekuláris-modern nyugati világban, és ez az a kérdés, amire már kifogytunk a válaszokból.
Mondani sem kell, hogy a vallásos tudat viszont remeknek bizonyul, ha az ilyesféle objektív létkeresésről van szó. Egy keresztény ember, aki valódi hittel rendelkezik, nemcsak arra a kérdésre képes válaszolni, hogy mi az élet értelme személyesen számára, hanem arra is ráérez, hogy van objektív értelem. Az objektív életcél helyére a nagy semmi került, s ma az egyszerű válasz nagyjából így hangzik: "a te életed értelmetlen, akárcsak az univerzum maga". Nos, erre írja Murray nagyon helyesen, hogy semmit nem ér el az, aki ebben hisz, mint ahogy az a társadalom sem jut semmire, amelyet ilyesmikre építenek.
A materialista felfogás szereti kihangsúlyozni, hogy az ember valójában állat - az egykori Christopher Hitchens például a nagyközönség előtt többször is "emlősnek" nevezte saját magát. Az emberek többsége ma már nem tagadja az ember és az állatok kapcsolatát (tekintsünk most el a szélsőségesektől), de azért a legtöbben azt hiszem mégsem szeretjük ha egyszerűen állatnak tartanak bennünket. Lehet erre mondani, hogy az emberek túlérzékenyek, de akár igazuk van, akár nem, tényleg ezt érzik. Ugyanolyan ez, mintha a fogyasztói társadalom szerveződése alapján az embereket egyszerűen csak "fogyasztóknak" neveznénk - igaz volna ha ezt mondanánk, mégis van benne valami bántóan leegyszerűsítő. Nem az a probléma, hogy állatok vagy fogyasztók vagyunk, mert valóban azok vagyunk - miközben többek is vagyunk ezeknél.
A szubjektív és az objektív létértelem közül tehát a szekuláris ember csak az elsőt ismeri el, míg a másodikat nevetség forrásának véli - s persze egyfajta önellentmondásként azért mégis szorong a válasz hiányában, mert a "Nagy Semmit" ösztönösen nem érzi válasznak. A vallásos ember azonban mind a szubjektív, mind az objektív létértelemre rendelkezik válasszal. És még valamivel, ami ezen a ponton szerintem kikerülhetetlen: a szubjektívet az objektívből vezeti le. Nem is lehet másként. Ha nincs valamiféle objektív célja és értéke létünknek, akkor a szubjektív célok is meglehetősen haloványnak fognak tűnni, teljesen jogosan. Ezért számomra mindig meglepő és nehezen emészthető, amikor emberek azt bizonygatják, hogy milyen megelégedettek, mert megtalálták életük szubjektív célját és értelmét, miközben tagadják az objektívat. Ez nekem így a levegőben lóg, őszintén szólva kicsit úgy hangzik, mintha valaki kijelentené, hogy talált egy üres söröskorsót és most már ettől önmagában elmúlt a szomjúsága. Az objektív létértelem képzi az alapot a szubjektív életcélhoz, előbbi hiányában utóbbi csak önámítás és pótlék, aminek se íze, se bűze. Talán csak akkor működik, ha az ember valamiképpen eltompítja magában a nagyobb kérdések kutatása iránti vágyát és így önmagára koncentrálva megelégszik a személyes cél válaszával. Ezt azonban nem nevezhetjük sem jónak, sem egészségesnek - pláne nem olyannak, amire érdemes társadalmat építeni.
Szia Sytka!
VálaszTörlésKicsit talán messzire vezet, de pont most reflektáltam egy csoportban arra, hogy vállalkozói körökben miért olyan elterjedt a spiritualitás és az ezotéria (vonzás törvénye, segít az univerzum, csak kérni kell és elfogadni stb). Inkább gondolatkísérlet, mint koherens egész, de itt is itt hagyom, hátha valamit hozzátesz. Úgy tűnik, két részben.
Nyitogatok az egzisztenciális coaching irányába, és ezotériával én is elég sokat találkozom. Nyilván, az egzisztenciális filozófia/pszichológia elvisz a transzcendens kapujába, de itt sokan érzik azt, hogy azon bizony át is kell lépni valamilyen misztikus megtapasztalások révén. Két podcastet hallgattam meg az utóbbi időben az életcél megtalálásával kapcsolatban, az egyik erdőben meditálós vízió megtalálós küldetésre hív (egyébként a belső képek TÉNYLEG tudnak vezetni, nem idegen ez a kereszténységtől teljesen), a másik meg magasabb tudatszintekhez köti, hogy épp mennyit látunk az életünk céljából, és ahhoz persze, hogy milyen módon kapcsolódunk "a forráshoz". Ami mindkettőben azonos volt, az viszont speciel tetszett: a küldetés megtalál, nem én határozom meg csupán, hogy mit akarok elérni. A célt kapom, nem megalkotom. Nem önmegvalósítás (bár ez jöhet közben), hanem önátadás valami nagyobbnak. Érthető, hiszen az ember teremtésének iránya van, szerepünk van és feladatunk Isten képmásaként. Valakit/valamit szolgálnunk kell.
Küldetéstudat és vízió nélkül nehéz vállalkozni, ahogy jól megfogalmazott értékajánlat nélkül is. Ki lehet ezt erőlködni annyiból, hogy mi a kereslet és hogyan tudok ebből sok pénzt csinálni, de ez nem teljesít ki - az első lépés innen, hogy az univerzum támogat (így valami nagyobbnak vagyok a része, mint hogy emberek szükségeit kielégítem valamennyi pénzért cserébe), a második, hogy átadom magam "használatra", mintegy avatarként az univerzális erőnek, hogy véghezvigye rajtam keresztül, amit akar. Keresztény verziója az előbbinek ugye a health&wealth evangélium. De nem csak ezó vonalon van ez jelen: a business coach kft. pont most csinál előadást arról, hogy 40-50 éves emberek hogyan találhatják meg, hogy "mi végre vannak a földön". Sikerült befogadni a sok pénzt, oké, akkor most hova tovább? Egzisztenciális vákuum, ki kéne tölteni...
Veszélyes ez, mert nincs messze a kereszténység személyes útjától: én majd megmondom, hogy mit és hogyan akarok (bűneset), próbálkozás, hiány, Isten megszólít, betölti a hiányt, megszentelődés, élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. A legtöbb vállalkozó nem ússza meg, hogy egzisztenciális kérdésekkel szembesüljön: azt csinálom, amire rendeltettem? Úgy érzem, ez a feladatom, hát akkor csinálom. Küldetéstudat. Szolgálat. Innen csak egy lépés a spiritualitás.
VálaszTörlésVeszélyes csak úgy átlépdesni a transzcendens kapuján, mert "szoros az a kapu, és keskeny az az út...", de végtelenül természetes is. Ott a hiány, a drive, az Isten alakú űr. Ha felismerem és kapcsolódom a hiányhoz: felismerem a határaim, a végességem, de közben egyedivé is tesz, megrajzolja erősebb vonalakkal a kontúrjaim, és mivel egyedivé tesz, kirajzolódik a célom is, a küldetésem, hát támogat, szeret, gazdagít - az univerzum velem van, és mást sem akar, mint a boldogulásom és sikerem. Mindezt úgy, hogy közben a transzcendens alaktalan marad. Ha más vonásokat nem látok - hát akkor bizonyára én magam vagyok a transzcendens formája. Az istenség bennem van, sőt, én vagyok. Az univerzum szerető erőforrása itt van a lényemben. Én és az univerzum egy vagyunk. Magasabb tudatszint - nincs ego, csak egység, és végtelen lehetőség. Mennyivel keskenyebb út a következő: a transzcendensnek van formája, mégpedig Jézus alakú. De ő másfajta művész - megrajzolja a meglévő vonásainkat erősebben, persze, de aztán átírja őket, és létrehozza 3D-ben agyagból. Nem az alaktalanságnak adok formát, ha itt lépek át, hanem a tökéletes forma elemei jelennek meg rajtam. Ahogy dolgozik, egyre inkább hasonlítok rá. Mindkét út önátadás, mindkét út átalakulás, mindkét út életfeladat és küldetés. Az egyik vége személytelen Nirvána - az alaktalanság végül elmossa a határaim. A másik vége egy mestermű Isten kezében, ami azonos, de mégis különálló a "prototípustól". Egyedi, de tökéletes. Leszek, aki leszek, mert létrehozott a Vagyok. A maga képére és hasonlatosságára.
Sorry, eléggé elkalandoztam, csak flowba kerültem a hülyeségeimmel. Vállalkozói közösségek - sztem természetes, hogy tele vannak ezotériával. Nem tudom, hogy ezt meg lehet-e úszni. Természetszerűen keressük a helyünket, a célunkat, vállalkozók sokszorosan, mert részben ettől függ a megélhetésük, ez pedig kívülről jön. Új vállalkozók még lehet, hogy nincsenek ezen a szinten az útkeresésben, de ők meg tippekkel nem igazán tudnak szolgálni. Szóval ez vszeg ilyen kényszerű árukapcsolás.
Bevallom őszintén értem is meg nem is amit leírtál, de nekem kicsit olyan "mindentbele" érzésem van erről az egészről. Az érdekes és tényleg jelenvaló tény a mai céges környezetben, hogy próbálnak az egyénnek nagyobb perspektívát mutatni önmagánál, csak nem vagyok benne biztos, hogy itt őszinték az indítékok. Nekem inkább úgy tűnik, az egyénen túlmutató cél egy cég számára akkor ideális, ha az a cél a cégre, mint nagyobb egységre összpontosít. De a cég maga tesz rá, hogy te megtaláltad az objektív életcélodat vagy sem. :-)
TörlésA személyes cél keresése rendszerszinten arra utal, hogy 1. van egy "célkereső" modulunk, más megfogalmazásban, egy Isten alakú lyuk a fejünkben; 2. ha a modul legátlódik, akkor ló helyett szamárként marad a személyes cél és az ezotéria.
VálaszTörlésAz a gond, hogy ha egy tüntetés szenvedélyes résztvevőit megkérdezzük, személyes céljaik miatt kiabálnak-e, és akkor pontosan miért is, kénytelenek lesznek belátni, hogy nagyon is objektívnek érzik a közös indulat övezte célt - vagyis, alaposan össze vannak fejben zavarodva. Ha az ezotériával szimpatizálókat megkérdezzük, miért pont az ezotéria, kiderül, hogy többnyire próbálkoztak ők teológiával is, csak a külső bírálatok elbizonytalanították őket vele kapcsolatban; holott ha a teológiára kilőtt kritikai golyókat az ezotériára is lőnék, utóbbi sokkal szétlőhetőbbnek bizonyulna. Csak mivel privát, a lövetlenség => helyesség illúzióval kecsegtet.
Délibáb ez, mint a kocsmai politizálóé, akinek a nézeteire nem lőnek a pártokat főállásban bíráló profik, és ebből arra következtet, hogy ergo sokkal okosabb a pártoknál; lám, megmondja a tutit, sehonnan nem jön ellenvetés. Az egyéni ezotériákra sem, pedig...
Minden nagy civilizációnak volt és van transzcendens narratív alapja, a mi civilizációnké a kereszténység. A civilizáció sikere természetes módon növeli a szabadságot, ami a nagy narratíva megkérdőjelezésére is kiterjed. Ám a narratíva általános megkérdőjelezése már a válság jele. A hanyatlás határán állunk, még nem visszafordíthatatlanul.
Visszafordítás: 1. milyen nagybetűs dolgokban hisznek egy tüntető tömeg tagjai, és mi következik a nagybetűkből? 2. mennyivel koherensebb a lövetlen egyéni narratívám az össztűz alá vont nagy narratívánál? 3. ha a szabadságom kiterjed az észszerűtlenségre, és ez a trendi, merem-e vállalni a cikit, hogy én speciel szabadon leszek észszerű?
Nagyon jó megfogalmazás ez a "civilizációs transzcendens narratív alap". És valóban, tényleg minden normális civilizációnak van ilyenje, az pedig a válság jele ha ez megszűnik vagy üres marad a helye.
TörlésJó kérdés, hogy visszafordíthatatlan-e a hanyatlás. Te azt írod, hogy nem, még nem késő, én ebben most nem vagyok biztos. Egyelőre a "narratívátlanság" felé megy a szekere a nyugati társadalomnak, illetve már kilóg a lába a posztmodernből, ami az egyéni kis történeteket kínálja fel megoldásként, de elutasít minden objektívebb alapot. Fene tudja hova vezet mindez, de én nem látom sem az igényt, sem a körvonalait egy civilizációs narratívának.