Vigyázzunk a vonalainkra!

Egy kisebb vita után vagyunk itt a blogban, és ilyenkor az ember akaratlanul is továbbgondol bizonyos szálakat. Az egyik ilyen szál, ami a ma induló Eucharisztikus Kongresszus miatt is kontrasztosabbá lett előttem, hogy a kereszténységnek szüksége lenne világos vonalakat húznia dolgok, jelenségek, teológiák, hitfelfogások között - ámde úgy, hogy a vonalhúzogatáshoz megfelelő attitűdök is társuljanak.

Jól tesszük, ha vigyázunk a vonalainkra! A kereszténység ugyanis nem létezhet vonalak, határkövek, cölöpök nélkül. Vonalakat húzni egyszerűen muszáj, ám nem mindegy az sem, milyen szándékkal húzzuk meg ezeket a vonalakat, pontosan mit akarunk mitől elválasztani velük, és közben milyen érzéseket engedünk meg magunknak. Az a törvénytudó, aki odalépett Jézushoz és egy kérdést fogalmazott meg ("Ki az én felebarátom?"), teljesen világos választóvonalat akart húzni. Tudni kívánta, kit kell szeretnie - és ebből következően bizony azt is, kit nem. A vonalhúzás nemcsak óvja a hitünket, hanem elhatárol másoktól. A probléma az volt, hogy erről a kérdésről a törvénytudó valójában már döntött - a bibliai szöveg azt írja, magát akarta igazolni, igazából ezért ment oda Jézushoz.

A kereszténység vonalakat húz és jól teszi, ha megteszi. Jehova Tanúi például a klasszikus keresztény dogmatika alapjait tagadják - senki sem lepődhet meg azon, hogy vonalat fogunk húzni és kijelentjük: nem vagyunk velük közös platformon, ami a hitünk alapjait illeti. Jehova Tanúi számunkra pszeudokeresztény irányzat, de nem bibliai értelemben vett keresztény mozgalom. De vajon vonalat kell-e húzni ha az a kérdés, hogy szóba álljunk-e velük vagy sem? No és ha teszem azt valahol üldözik a Tanúkat, akkor is húzzunk vonalat a dogmatikai eltérések miatt, vagy inkább álljunk ki mellettük a vallásszabadság nevében? És mit mondjunk annak a Jehova Tanújának, aki hisz Jézusban mint személyes megváltójában, de nem hisz Benne, mint isteni megváltóban? Az ilyen ember felől mennyet vagy poklot kiálthatunk vagy inkább diplomatikusan maradjunk ki a véleményformálásból, hiszen végső soron ez Isten döntése? Lehet, hogy az ilyen kérdésekre is vannak vonalaink, mert azt tapasztalom, sokszor "vonalbőségtől" szenvedünk és nincs bennünk semmi megtorpanás, amikor a vonalazó képességünket használni kell.

Az igazi kihívás azonban nem is olyan mozgalmak esetében jelentkezik, mint Jehova Tanúi, akik felől mi már döntöttünk, hanem olyan kérdésekben, melyek az egyházon belül jelentkeznek. Talán némi bölcsességre vall ha azt mondjuk, itt még óvatosabban és még nagyobb töprengéssel kellene eljárni.  Azért az egyház - működjön bármilyen rosszul is - mégis "egy ház", a vonalhúzogatás helyett pedig a hídépítés tűnik krisztusibb cselekedetnek. Az elmúlt kétezer év egyháztörténetét ennek ellenére igencsak meghatározta, hogy a kereszténység saját portáján belül is bőszen húzogatta a vonalakat. Felekezetekre szakadt, melyek tovább szakadtak. Aztán a felekezeten belül is vonalak képződtek két gyülekezet között, végül akár egy gyülekezeten belül is csoportok formálódtak a meghúzott vonalak mentén. Ennek az atomizálódási tendenciának a leggroteszkebb végpontja, amikor a sok meghúzott vonal miatt már az egyénen belül is jelentkezik a kavarodás, a széttöredezettség. A vonalazás szinte beitta magát az egyház DNS-ébe, erre pedig (rossz válaszként) most ott tartunk, hogy már nem merünk vonalakat húzni akkor sem, ha tényleg kellene.

De most váltsunk vissza a személyes nézőpontból a szélesebb perspektívára! Nos, pontosan ezért hoztam fel a bevezetésben az Eucharisztikus Kongresszust, mely engem protestánsként persze közvetlenül nem igazán érint. Mégis, túl nagy eseményről van szó, melynek átfogása nemcsak a várhatóan nagy tömegeket megmozgató érdeklődésben jelentkezik, hanem ideológiai szinten is, hiszen nem tisztán vallási, hanem politikai, társadalmi, erkölcsi kérdéseket is felvet. Nagyon nehéz protestánsként is tudomást nem vennem róla, hiszen vannak katolikus barátaim, kollégáim, ismerőseim, de saját köreimből is tipikusan meg szokták kérdezni a véleményemet. Nomeg bizonyos fokig magam is követem a híradásokat, publicisztikákat, interjúkat, melyek a kongresszus köré szövődnek. Egyszóval valamiféle véleményt az ember csak megfogalmaz!

A kereszténység legnagyobb árka "házon belül" talán a katolicizmus és a protestantizmus között fekszik. Az árok mélységét jól mutatja, hogy sokan a katolicizmus nem is tartják a kereszténységhez tartozónak - ahogy a katolikus egyház is "szektának" nevezte a protestáns felekezeteket. Nos, mi lenne az adekvát vonalhúzás ebben az esetben? Keresztény rendezvény zajlik Budapesten a most következő héten, vagy húzzunk egy jó vastag vonalat és tekintsük ezt inkább a katolicizmus nyomulásának, amit nem nevezhetünk keresztényinek? Vagy esetleg ott húzzunk vonalat, hogy mennyiben vallási és mennyiben politikai az, ami most történik? No és persze szót sem ejtettünk még arról a furcsa szituációról, hogy a keresztény-erkölcsi szempontból finoman szólva vitatható Tóth Gabi hogyan keveredik azonos platformra Ferenc pápával? Húzzunk akkor vonalat a kongresszuson belül is a szereplők közé?

Nem akarok itt úgy tündökölni, mint aki valamiféle éteri bölcsesség birtokában van és mestere a vonalhúzásnak. Amit szeretnék mindannyiunknak javasolni, hogy ne fogjon túl vastagon kezünkben a ceruza, és miközben mindenki telekiabálja a világot a határozott véleményeivel, magának is tegye fel a kérdést: miért akar valójában vonalat húzni? A most induló kongresszus a keresztények jó részét nem érinti, de várhatóan röpködnek majd a kommentek, cikkek, írások, reflexiók - ami persze teljesen érthető. Beszéljünk róla, vitassunk meg dolgokat, fejtsük ki miről mit gondolunk - de közben azért vigyázzunk a vonalainkra!