Én és a katolicizmus

A teológia történetében az "árok" kifejezést az utóbbi időben akkor hallottam, amikor "Lessing ronda árkáról" olvastam, mely a jelen és a múlt teológiai felfogásán alapszik. Valójában sokféle árok húzódik meg a kereszténység területein belül, de véleményem szerint a legnagyobb egyértelműen a protestantizmus és a katolicizmus között terpeszkedik. Az elmúlt hét alapján megint felerősödött bennem az izzó indulatokat kiváltó kérdés, amit én most nyugodtan és higgadtan szeretnék feltenni: mennyire lehet betemetni ezt az árkot - és mennyire kell?

Máris a legelején deklarálom: nem az unásig ismert teológiai-dogmatikai vitákat akarom felhevíteni arról, hogyan imádják a katolikusok Máriát, mit gondolnak Krisztus megtestesüléséről az eucharisztiában vagy mennyire rajonganak a pápaság rendszeréért. Ezek persze fontos kérdések, gyakorlatilag megkerülhetetlenek ha tisztázni szeretnénk az álláspontokat, és azt hiszem aki fél szemmel követi a "két oldal" vitáit, a lényegi vonalakat és nézeteket már ismeri velük kapcsolatban. Most azonban inkább személyesebbre venném a figurát és az érzéseimről írnék inkább.

A kérdés több okból is felmerült bennem és persze benne van az aktuális csomagban az elmúlt heti Kongresszus maga is. Utóbbi azért, mert jól illusztrálja, hogy a protestáns fél némi zavarral közelít a hasonló, katolikus rendezvényekhez, melyek vonzók és taszítók egyszerre. Van olyan, aki csalódott hogy a protestánsok "nem csaptak oda keményen" és kritizálták szanaszét a rendezvénysorozatot, van aki még szolgált is valamelyik eseményen, mert "az igazságot mindig és minden közegben képviselni kell", és akad aki egyszerűen kíváncsiságból elment, hogy "megnézze magának Ferenc pápát". A protestánsok viszonyulása legalább olyan színes, amilyen színes és diverz maga a protestantizmus.

Őszintén szólva - és akkor most terelném személyesebb vizekre ezt a bejegyzést - én magamon belül is tapasztalom ezt az ambivalenciát. A közelmúltban voltam egy esküvői misén: hazudnék kétszer is, ha azt mondanám minden tetszett a protestáns érzékenységemnek, de akkor is, ha letagadnám a megragadó elemeket. Tiszta vizet öntve a pohárba, magamat kifejezetten protestánsnak tartom, felvállalva ennek minden nyűgjét, hibáját, fogyatékosságát, de előnyeit, erősségeit és konstruktív vonásait is. Nem tudom elfogadni a Máriával kapcsolatos doktrínákat - itt nem a Szűzanya "imádására" gondolok (erősen vitatható, hogy ezt a katolikusok egyáltalán teszik-e, vagyishogy amit tesznek, az mennyire nevezhető imádásnak), hanem az olyan tanításokra, mint például az assumptio, melyek számomra gyökértelenek a Szentírásban, a Szenthagyomány validitása pedig kérdéses. Nem tudom lenyelni a tisztítótűz tanát, habár értem és szimpatikus az a mögöttes gondolat, hogy az emberek többsége nem hithősként fejezi be az életét, ezért milyen klassz is hogy van egy felkészítő "állomás", ahol az ember igazán tip-top lesz Isten elé lépni. Aztán igazán problémás nekem az egész pápai rendszer és az egyházfelfogás, noha Ferenc számos gondolatával kifejezetten szimpatizálok és személyiségi vonásai közel állnak hozzám.

Tehát röviden: az ambivalenica nemcsak a protestáns mozgalmakon, hanem akár egyetlen protestáns emberen belül is megjelenik, erre most magamat kínálom elrettentő példának. Mert bizony ebben a "tudathasadásban" élek én is bizonyos szempontból. Remek katolikus kollégáim, barátaim vannak, akik közül többen messze intelligensebbek és szerethetőbbek saját köreim sok személyiségénél. Olvasok katolikus könyveket: bevallom töredelmesen, saját felekezetem írott művei a térképen sincsenek ezek teológiai színvonalához képest. És kedvelem a "sztárpap" Hodász atyát is. :-)

Ám ezek nem temetik be azt a ronda árkot, ami kétségkívül létezik. Mindig marad bennem valamiféle "feszkó", spirituális hiányérzet, és akárhogyan barátkozom, mosolyok, vagy akár hátbaveregetem katolikus ismerőseimet, nem tud csökkenni. A zavarom csak fokozódik a katolikus karizmatikusság révén, amely mint egyházi jelenség (csúnya kifejezéssel élve) még nagyobb kihívás számomra.

Legyen most az olvasó a "pszichológusom": hogyan csökkenthető ez az árok? Egyáltalán törekedni kell a csökkenésére? Mit tehet meg ezért egy protestáns és egy katolikus? A kérdés szerintem azért is viszonylag égető, mert láthatóan Európa és a nyugati civilizáció egy olyan jövő felé tart, ahol minden szekularizálódik. Egy szétdarabolt és az elkülönülést még inkább hangsúlyozó kereszténységnek talán még annyi ereje sem lesz hosszú távon, mint egy olyannak, amely képes valamiféle vállalható kompromisszumra a kereszténység érdekében. Itt persze nem az elveink feladásáról van szó, hanem kölcsönösségről: ott találkozunk, ahol tudunk és ott egészítjük ki egymást, ahol ez lehetséges. Úgy látszik a körülmények kényszerítő ereje erre terelget bennünket.