A hit mint bizonyosság - vendégposzt Márkus Tamás Andrástól

Először is, hadd kezdjem azzal, hogy örülök, hogy építő vitát tudunk folytatni erről a kétségkívül lényeges kérdésről. Remélem, hogy nemcsak mi, hanem mások is épülnek belőle. Szép gesztusnak tartom azt is, hogy válaszírásainkat a másik oldalán publikáljuk, megszólaltatva a miénktől némiképp eltérő hangot is. 

Mielőtt az érdemi témára koncentrálnék, csak egy pillanat erejéig kitérek a „harciasság” vádjára, amely Sytka szerint az Evangelikál Csoport Egyesület honlapján megjelenő polemikus írásokon és hitvallás-nyilatkozatokon keresztül jut felszínre. Magam nem tartom haszontalannak sem önmagában a polémiát, sem a „másoktól részben elhatárolódást lehetővé tevő hitvallás-nyilatkozatokat”. Cikkeink tanításokra reflektálnak – azokkal vitatkoznak –, a nyilatkozatok pedig tisztázásképp születnek, és „neuralgikus” teológiai vagy etikai témákat érintenek, útmutatásul a keresztyén hívők számára. 

Az ilyen jellegű tevékenység belülről védi a keresztyén tan integritását, de ugyanilyen lényeges a mások által folytatott apologetika is, amely a külső „támadásokkal” szemben óvja a keresztyén tanrendszert. Sajnos korábban egyáltalán nem volt megszokott tevékenység hazai keretek között az ilyen jellegű közéleti-teológiai aktivitás, a teologizálás a gyülekezeti élettől némileg elszigetelve önmagáért való, l'art pour l'art elfoglaltsággá változott – sajnos az átlagos hívő nép ezért is közelít eleve negatív attitűddel a teológiához (mit sem tudva arról, hogy a vasárnapi igehirdetések is teológiai tartalmat közölnek). Pedig ha a teologizálás szorosan kötődik a keresztyén hétköznapokhoz, a gyülekezeti közösségek életvalóságához, akkor kontrollszereppel bírhat. Az ilyen jellegű kontroll kiszűri azt, ami felesleges, és az aktualitásokra irányítja a figyelmet. 

Egyesületünk tagjai kivétel nélkül keresztyén gyülekezeti tagok, valamint gyülekezeti szolgálatot teljesítő lelkészek. Általános tapasztalat, hogy míg a gyülekezeti élettől elszakadó fakultás teológus számára egy adott téma pusztán érdekes kérdésként merül fel, addig ugyanazon téma a gyülekezeti lelkészként is tevékenykedő teológus számára (akinek pásztorként elsődleges feladata a nyáj táplálása és védelme) kis túlzással élet-halál harcként, hiszen a hívő keresztyének lelki épségéről van szó. Ezt a „reagensszerepet” tehát a körülöttünk folyamatosan alakuló valóság implikálja. Emellett azt hiszem, hogy az általunk (és részben Sytka által) is képviselt tevékenységhez kellő alapot nyújt (többek között) Pál apostol Timóteushoz írt második levele, tehát bőven van rá szentírási felhatalmazásunk. Azt persze elismerem, hogy túlzásba lehet vinni, és a folyamatos önreflexió is megkerülhetetlen. 

Nos, ezek után rátérek a közöttünk zajló vita lényegi részére. Bár a téma sajátossága miatt szinte minden mindennel összefügg, pontokba szedve próbálom strukturálni a tartalmat. 

1) Nagy Gergely felvetésére reagálva – illetve arra, ahogyan ezt a felvetést Sytka értelmezte – fogalmaztam meg azt, hogy a módszertani kétely (ld. kartezianizmus) bénító hatású a hittel (vagy a keresztyén hittartalomról való meggyőződéssel) kapcsolatosan. Azt értem, hogy bizonyos elméleti ismeretek esetében hasznos lehet, de a hit természetétől idegen. Próbálom mindenki számára egyértelműen megfogalmazni: a hit lényegétől idegen az állandóan deklarált szkepszis. A hívő nem úgy fogalmaz, hogy „hiszem ugyan, hogy Krisztus nagy valószínűséggel meghalt és feltámadt stb., de fenntartom, hogy nem így történt, és tévedek”. Persze lehet, hogy Sytka és én mást értünk hit alatt, ezért aztán a hitbizonyosság fogalma is eltérő számunkra. Amikor én hitről beszélek, akkor általánosan az Istenbe és az ő Fiába, az Úr Jézus Krisztusba vetett hit és bizalom aktivitására gondolok. A hitet a reformátori teológia három fogalommal jellemezte: notitia, assensus és fidutia, tehát ismeret, igaznak tartás és bizalom. Ezek nem állhatnak izoláltan egymás mellett, hanem egymásba kapcsolódva „teszik ki” azt, amit bibliai értelemben hitnek nevezhető. 

Járjuk ezt egy picit körbe: a hit alapvetően nem racionális ismeretek alapján meghozott döntés, hogy „akkor mostantól kitartok Krisztus mellett” (tágabb értelemben persze lehet ilyen aspektusa is), hanem a Krisztussal való egység annak legmélyebb valóságában (lásd unio mystica cum Christo). Ezért beszél példának okáért az egyházam, a Magyarországi Református Egyház hitvallási irata, a Heidelbergi káté „Krisztusba oltásról” a hit kapcsán. Ez a Krisztussal ápolt élő kapcsolat vagy összeköttetés, amelyet az igaz hit biztosít. Fontos az „igaz hit” fogalma is, mert amikor hitről beszélek, nem sejtésre, gyanításra, feltevésre, nem is imitált vagy kérészéletű hitre gondolok, de még csak nem is „hinni akarásra”. Ahogy Fekete Károly írja A Heidelbergi Káté magyarázata (Hálaadásra vezető vigasztalás 129 kérdés-feleletben. Kálvin Kiadó, Budapest, 2013. 98. o.) című művében a Káté hittel kapcsolatos felfogásáról: „A Káté az igaz hitet nem az emberi szellem szerkezetéből következő, tapasztalattól független emberi funkciónak tartja, hanem olyan kegyelmi ajándéknak, »amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által.« A Biblia arról tanít, hogy a hit személyes kapcsolatot, bizalmi viszonyt teremt Isten és az ember […] között.” A Westminsteri nagykáté is erről beszél, amikor azt mondja, hogy a hit „nemcsak beismeri az evangélium ígéretének igaz voltát, de el is fogadja azt, és megnyugszik az evangéliumban bemutatott Krisztusban.” (72. kérdés-felelet) Az igaz hit esetében az Isten Fiával való szoros egységről és személyes közösségről van szó – ez a Krisztusban való lét, amely ajándék, a Szentlélek munkája. Ennek tudatában van a hívő, teljesen mindegy, hogy a kívülállók számára nem perdöntő bizonyíték. A hívő számára az. 

Egy jól ismert analógiát felhasználva, talán a szerelemhez lehetne hasonlítani. A szerelmes ember tudja, tisztában van vele, hogy szerelmes. Nem döntött amellett, hogy szerelmes lesz a másikba, hanem egyszer csak észrevette, hogy a szerelem állapotában van. Teljesen mellékes, hogy ez mennyire bizonyítható mások számára: önmagának sem kell bizonyítania, hogy amit érez, az valós és igaz, egyszerűen csak tudatában van. A másik ember belső értékei, kinézete stb., akire szerelme irányul, logikus érvek lehetnek arra nézve saját maga és mások számára is, hogy miért érez így iránta, de a szerelemérzet végső soron nem az érvek nyomasztó súlya által kipréselt tudatos döntés nyomán jelenik meg, hanem egyszer csak megjelenik, és tudatában leszünk. Ugyanígy a Szentlélek igazságra elvezető munkája, belső bizonyságtétele miatt a hívő ember egyszerűen – és egyszer csak – kijelenti, hogy tudja, Krisztus szereti őt, és ő is szereti Krisztust. 

De mivel a hit nemcsak „aktivizmus”, a hitbizonyossághoz hozzátartozik az ismeret és az arról való meggyőződés is, hogy az evangélium igazságai igazak. A Jn 17,3-ban Jézus úgy határozza meg a hitet, mint Istennek és annak a Jézus Krisztusnak a megismerését, akit ő elküldött. Jézus azt mondja, hogy ez az ismeret az örök élet. A hit egy egészen új megismerési lehetőséget tartogat a hívő ember számára. 

A 2Tim 1,12-ben Pál apostol pedig meggyőződésként beszél saját hitéről. Azért győződött meg, mert előtte tudásra tett szert („tudom, kiben hiszek”). Fekete Károly így ír erről: „A hit bibliai definíciójának a Zsid 11,1-et tartjuk. Ebben megfogalmazódik az, hogy a hit első követelménye az, hogy elhiggyem, Isten az igazat mondja, ő nem hazudik, nem csap be. Azzal kezdődik a keresztyén hit, hogy őt tartjuk az igazságnak.” (98. o.)

De így van ez a ma élő hívő esetében is: számos információ áll rendelkezésére – az evangélium igazsága mellett szóló meggyőző bizonyítékok –, de Krisztusnak és a vele kapcsolatos igazságoknak végül nem pusztán logikai belátás útján szavazott bizalmat, hanem Isten természetfeletti munkája, a Szentlélek belső bizonyságtétele nyomán (ami részben már eleve a belátás folyamatát is lehetővé teszi számára). Ezért mondhatja, hogy „teljesen meg van győződve” arról, hogy az evangélium üzenete igaz.

Egyébként Kálvin a hitnek ezt a komplexitását úgy fejezte ki, hogy a hit az irántunk tanúsított isteni jóakarat biztos és szilárd ismerete, amely a Krisztusban megjelent ingyenes kegyelem igazságán alapul, és a Szentlélek tárja fel elménk előtt és erősíti meg szívünkben. Szerinte nem egyszerű jóváhagyás, hanem „kegyes érzés” is kíséri, tehát nem lehet hitnek nevezni az istenfélelmét nélkülöző meggyőződést vagy „ráhagyást”. Másképp fogalmazva: a hit Krisztus ismeretén nyugszik, Krisztust pedig nem lehet megismerni Lelkének megszentelése nélkül, következésképp – mondja Kálvin – a hitet semmiképp sem szabad elválasztani a kegyes érzéstől. De a hit egyszersmind ismeret is, viszont ez az ismeret – mutat rá Kálvin – annyira fölötte áll a hétköznapi dolgoknak, hogy az emberi elmének meg kell haladnia és felül kell múlnia önmagát. Ezt inkább az isteni igazságban való meggyőződés erősíti meg bennünk, és nem az, hogy észérvekkel bebizonyították nekünk – hívja fel a figyelmet. Nem véletlenül teszi hozzá: ez biztos és szilárd ismeret, a meggyőződés szilárdsága, a „hit ugyanis nem éri be kétséges és ingatag véleménnyel”. Teljes meggyőződés, amely nem hagy kétséget afelől, hogy Isten felajánlotta nekünk igazságát. (Institutio, III/2. fejezet) Heinrich Bullinger hittel kapcsolatos definíciója is felmutatja a hit előbb taglalt eltérő aspektusait, kiemelve, hogy a hit bizonyosság: „Az igazi keresztyén hit (...) valódi megismerés, isteni erő és hálatelt érzés bennünk, sőt Isten kegyelmes akaratának, a bűnök bocsánatának és az örök életnek a bizonyossága. A hívő nem csupán érti azt, amit hisz, hanem szívében érzi Isten kegyelmét és Krisztus életét; békessége van, boldog és Krisztusban él.” (A keresztyén vallás summája. Limache Verlag, 1997. 111. o.) 

Ugyan Kálvin is elismeri, hogy léteznek hitharcok – időnként megerősödik, máskor meggyengül a hitünk –, de ezek más lapra tartoznak, mint a hitünk mellé fűzött módszertani kétely (lásd „reális lehetőség, hogy mindaz, amit hiszek, hamis”). Tehát a Nagy Gergely által felvetett szkepszis nem az, amire Kálvin, Sytka vagy én úgy utalunk, mint a hitet ért „támadásra” vagy a „hitben való elbizonytalanodásra” és a „hitetlenséggel vívott harcokra”, hanem amolyan „tisztességes” intellektuális startvonal, őszinte alapmentalitás, tudniillik „mindig fenn kell tartanunk annak lehetőségét, hogy mindaz, amire hitünk irányul, tévedés”. Ezzel kapcsolatban írtam korábban, hogy ezt nem lehet bibliai értelemben hitnek nevezni, a bibliai értelemben vett hit ugyanis nem valószínűségekről és eshetőségekről szól. 

Összefoglalva az eddigieket, véleményem szerint lényegénél fogva összeegyeztethetetlen a hit e definíciójával – a bizalommal, ismerettel és meggyőződéssel – az a jellegű módszertani kétely, amely a következő kijelentésben ölt testet: „Bár alapvetően erős a meggyőződésem a kijelentett igazságokat illetően, de – ha kicsit is, de reális – esélyt látok arra, hogy mindez mégsem igaz.” Ez a zárójeles megjegyzés, ennek az eshetőségnek az elismerése egyszerűen nem az igaz hit „beszédmódja”. Továbbra is tartom, hogy ilyen szempontból vizsgálva a kérdést nincs különbség a hitbizonyosság tekintetében Péter apostol, Pál apostol, Timóteus, Tertullianus, Athanasius, Luther, Kálvin, Edwards, Moody, Billy Graham és egy hétköznapi mai hívő között. 

2) Nekem úgy tűnik, hogy Sytka azt sugallja, mintha én a Szentlélek bizonyságtételével visszacsempészném valahogy a racionális bizonyosságot a hitbizonyosságba. De hát én pont azt állítom, hogy léteznek ugyan racionális bizonyítékok az evangélium mellett, amelyek segítségünkre lehetnek a hitbizonyosságra való eljutásban, de pusztán ezek alapján senki sem juthat el a keresztyén hit igazságával kapcsolatos teljes meggyőződésre. Ez evidencia – ezért küldte el Krisztus a Paraklétoszt, a Vigasztalót, a Szentlelket, aki elvezet minket a teljes igazságra (Jn 16,13). Viszont én amellett érvelek, hogy itt – még ha nem is bizonyítható teljes mértékben racionálisan – megalapozott meggyőződésről van szó, akkor is, ha a külső szemlélő számára nem tudjuk teljesen megfoghatóvá tenni – bizonyítani – e folyamat minden egyes fázisát, tudniillik azt, hogy a hitbizonyosságra való eljutás természetfeletti beavatkozás által történt. 

3) Sytka ezt írja egy helyen: „A kérdés […] az volt, hogy honnan tudhatjuk, hogy amit a Szentlélek belső bizonyságtételének nevezünk az a Szentlélek benső bizonyságtétele? Erre nem korrekt racionális felelet az, hogy onnan, hogy a Szentlélek ezt mondja nekünk, vagy érzünk valamit a szívünkben.” Nos, az alapkérdés nem az volt, hogy honnan tudhatjuk, hogy a Szentlélek bizonyságtétele igaz-e, hanem hogy lehet-e hitbizonyosságunk. Szabados Ádám evangéliumi teológus, író a következőképpen ír erről: „A Szentlélek belső bizonyságtétele nem a hit melletti érv, hanem a bizonyosság egyik forrása. Nem a másik számára, hanem annak, aki átéli. És neki sem az egyetlen, hanem csak az egyik forrása a bizonyosságnak. Ráadásul a Szentlélek bizonyságtétele nem önmagát bizonyítja a hívő számára (vö. »önhivatkozás«), hanem azt, amiről más forrásból (például racionális, empirikus vagy történeti érvek alapján) is okot nyerhet a bizalomra. Sok felesleges kört spórolhatunk meg azzal, ha ezeket tisztán látjuk.” 

A kérdés, amely most felmerül bennem, az, hogy vajon mire gondol Sytka, amikor azt írja, hogy „erre nem korrekt racionális felelet az, hogy…”. Milyen mérce szerint nem korrekt? Kivel szemben nem korrekt – magunkkal, más keresztyénekkel vagy az ateistákkal, netán a más vallásúakkal szemben? Ki a döntőbíró abban, hogy eldöntse, mennyire reális a keresztyén hittapasztalat? Mit nevezünk egyáltalán korrektnek ebben az összefüggésben? Ha jól értem, ebből az következik, hogy ne hivatkozzon a mindenkori keresztyén a Szentlélek paraklétoszszerepére, igazságra elvezető tevékenységére vagy belső bizonyságtételére, mert ez az érvelés racionálisan nem korrekt (?). 

Egy kijelentés attól korrekt, hogy a benne megfogalmazott állítás megfelel a valóságnak. Elnézést kérek, de pusztán azért, mert egyesek nem képesek személyes megtapasztalás nélkül megérteni e valóság sajátos mechanizmusát, ez a kijelentés – a Szentlélek munkájára és annak a személyes életünkben megtapasztalható következményére történő utalás – még nem lesz „inkorrekt”.

Sőt szerintem Sytka szavainak van egy olyan következménye is – hiszen szerinte a Szentléleknek a saját szívünkben végzett bizonyságtételéről sem állíthatjuk teljes meggyőződéssel, hogy az a Szentlélek munkája –, hogy igazából még a saját személyünkkel kapcsolatban sem jelenthetjük ki, hogy keresztyének vagyunk, csak azt, hogy gyaníthatóan, feltételezhetően azok vagyunk, hiszen – bár átéltünk valamit, annak nyomán hiszünk Krisztusban, az ő váltságművében – korántsem biztos, hogy amit a Szentlélek munkájának tulajdonítunk, az ténylegesen a Szentlélek munkája. 

A Szentírás sokat beszél ugyan a témáról, de Sytka érveléséből (legalábbis véleményem szerint) az következik, hogy a 21. századi hívő csak erős gyanúval feleltetheti meg a Szentlélekkel kapcsolatos megtapasztalásait az őskeresztyén kor keresztyéneinek a Szentírásban feljegyzett élményeivel (és itt nem az unikális pünkösdi eseményekre gondokok, hanem egy egyszerű hitre térésre), mondván, „gyaníthatóan az történik velünk, amiről Pál ír a leveleiben, de biztosak mégsem lehetünk benne”.

4) Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Sytka így folytatja előbb idézett mondatát: „…pontosan olyan [a Szentlélek belső bizonyságtételére hivatkozni], mintha egy muzulmán azt mondaná, azért hisz Allahban, mert az Allahban való hitet Allah kimunkálta a szívében…stb. De honnan tudjuk, hogy tényleg Allah munkálkodott a muszlim szívében?” 

Továbbra sem értem, hogy amikor keresztyén teológusok (és nem vallástudósok) beszélgetnek egymás között a Szentlélek munkájáról, valamint a hitbizonyosság mibenlétéről, miért és mennyiben viszonyítási pont, hogy miként érvel egy muszlim a Korán tekintélye vagy saját „hite” mellett. Nem egy kívülállóval folytatunk apologetikai vitát, hogy meggyőzzük az illetőt arról, hogy az általunk képviselt spirituális út a helyes (az övével szemben), de nem is arra teszünk kísérletet, hogy meggyőző érveket gyűjtsünk össze egy olyan beszélgetéshez, amelyben más vallásúak vagy hitetlenek előtt kellene kétséget kizáróan bizonyítanunk, hogy jogos-e a keresztyén hitünkkel kapcsolatos szilárd meggyőződésünk. 

Úgy tűnik, mintha Sytka egyéni meggyőződéseinek szféráját keresztezné e meggyőződései mások előtt való bizonyíthatóságának a szférája. Mintha egyéni megtapasztalásaink magunk előtt is csak akkor lennének „bizonyíthatók” vagy igaznak tekinthetők, ha a kívülállók számára is elfogadható bizonyítási lánc útján jutnánk el hitbizonyosságra. Ez a keresztyén hit esetében lehetetlenség, hiszen – mint írtam korábban – e bizonyítási lánc legfontosabb és nélkülözhetetlen láncszeme Isten természetfeletti beavatkozása. Ennek a számomra igaz vagy valós voltát nem befolyásolja, hogy az egy kívülálló számára, aki azt még nem élte át, irreálisnak tűnik, vagy elképzelni sem tudja. Mintha az a tény, hogy ez a hívők számára megtapasztalható valóság nem tűnik koherensnek és bizonyíthatónak a külső szemlélő számára, átragadna a hívőre, hogy azt azután már személyes szinten se merje bizonyosnak tartani. Mintha a hitetlennek a Szentlélekkel kapcsolatos megtapasztalásai terén való hiánya „objektívebb” alapot nyújtana a hitetlen számára az érvelés során, mint a hívő számára e tapasztalat megléte. 

Csakhogy – ezt a Szentírás is alátámasztja – a hívők számára a bizonyítékok új dimenziója tárul fel. Mivel a Szentlélek újjászülő munkája révén és hit nélkül nem lehet hívővé válni, ezért magától értetődő – még a személyes különbségeket is bekalkulálva (mikor és hogyan történt e benső változás, milyen előzményei vannak, milyen személyiségtípus vagyok, milyen jelek kísérték, stb.?) –, hogy e megtapasztalásokban minden hívőnek osztoznia kell. És mivel a hívők közös tapasztalatáról beszélünk, ezért igenis hivatkozhatnak rá „empirikus” érvként és bizonyító erejű tényezőként. Fontos, hogy ez a Szentlélek által generált megtapasztalás a hitben realizálódik, és nem lehet csak az érzelmek területére száműzni. László Dezső, erdélyi lelkipásztor megállapítása irányadó itt: „A hit nem értelmetlen és nem értelem fölötti dolog, hanem a kicsi hatósugarú emberi értelemnek a Szentlélek általi megtágítása, fölemelése, megszentelése, új okok és célok és lehetőségek meglátására való rásegítése.” (Hogyan prédikáljunk a II. Helvét Hitvallás alapján? Református Szemle, 1951. 22. o.) 

Ha Sytkának igaza lenne, és nem volna korrekt a Szentlélek munkájára hivatkozni, akkor lényegében Péter apostol sem szólíthatta volna fel hallgatósága tagjait: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,38) Vagy ennél többet kellett volna mondania, hogy a megtapasztalásuknak utólag mások és maguk is előtt is nagyobb bizonyíthatósága legyen, és ne lépjenek rá a tautologikus érvelés újabb és újabb aknájára, például amikor ők beszélnek majd másoknak a keresztyén üzenet igazságáról vagy a személyes tapasztalataik hitelességéről. Hasonlóképp Pálnak sem lett volna szabad olyan deklaratív módon fogalmaznia az Efezusiakhoz írt levele elején (Ef 1,1–14), hiszen honnan is tudhatták volna biztosan a gyülekezet tagjai, hogy tényleg megáldotta őket az Atya a Krisztusban lelki áldásokkal, valóban megajándékozta őket dicsőséges kegyelmével az ő Fiában, valóban megismertette velük akaratának titkát, és ténylegesen eljegyezte őket pecsétjével, megígért Szentlelkével?

Zárásképp igazat kell adnom abban, amit Sytka a „Superman-példával” szeretne kifejezni: egy hívőnek valóban nem kell letagadnia a hitét érintő „kriptonitokat”, azaz a bizonytalanságait, kételyeit. Nem kell „jobb hívőnek” tettetnie magát annál, mint amilyen. Megjátszani a hitbizonyosságunkat valóban nem vezet jóra. Nem kell hitben erősebbnek tűnnünk annál, mint ahol éppen tartunk. Igaza van abban is, hogy néha a kevesebb több: nem kell erőltetetten feloldani a hitünkben lévő paradoxonokat, és nem kell letagadni kétségeinket – nem ettől lesz „hiteles”, és nem is ettől lesz feltétlenül meggyőzőbb a kívülállók számára a hívő.

Ugyanakkor úgy érzem, hogy folyamatosan félrehord a közöttünk zajló diskurzus „célkeresztje”. Az eredeti felvetés úgy szólt, hogy a hívő nem juthat teljes meggyőződésre a hitét illetően, a „korrekt” hozzáállás az episztemikus kétely. Ebben a rendszerben a „tudást” a racionális megismeréstől tesszük függővé, és ebből fakadóan a meggyőződés csakis a racionális megismerés folyamata révén elnyert tudásra épülhet. Csakhogy így oda jutunk, hogy kevésbé biztosak az evangélium igazságai a racionálisan gondolkodó ember számára, mint maga a kétely. Vagy másképp fogalmazva: egzisztenciájának alapja nem az Istentől való megragadottság, hanem a szkepszisbe burkolódzó ráció. 

Biztos, hogy hívő keresztyénként ez az út nem járható. A megoldás véleményem szerint abban rejlik, hogy eleve más keretrendszerben értelmezzük a tudás fogalmát. 

Michael Horton református dogmatikus írja rendszeres teológiájában (The Christian Faith. A Systematic Theology for Pilgrims on the Way. Zondervan, Grand Rapids, 2011. 107. o. [ford. M. T. A.]): „Míg egy olyan ember számára, mint Descartes, a tudás a »tiszta és világos eszmék« észleléséhez kötődött, addig a tudás bibliai fogalma a hit »ámenje« Isten igéjére.” Ezek után Horton az egykori holland-amerikai kálvinista teológusra, Geerhardus Vosra hivatkozik, aki Biblical Theology – Old and New Testaments (Erdmans, Grand Rapids, 1948. 8–9. o. [ford. M. T. A.]) című munkájában egy kicsit részletesebben is kibontotta ezt a gondolatot. Vos gondolataival szeretném lezárni e cikket, amelyek minden bizonnyal továbbgondolásra érdemesek: „Igaz, az evangélium azt tanítja, hogy Istent megismerni egyet jelent az örök élettel. De az »ismeret« fogalmát itt nem annak görög-hellén értelmében kell vennünk, hanem annak sémi [héber] értelme szerint. Az előbbi szerint a »megismerés« azt jelenti, hogy egy dolog valóságát tükrözzük a tudatunkban. A sémi és a bibliai elképzelés szerint valaminek a valósága gyakorlatilag összefonódik az élet belső megtapasztalásával. Ezért »megismerni« a bibliai kifejezésmódban a »szeretni«, »szerelemből választani a másikat« kifejezésekkel helyettesíthető…”

Ebből következően úgy gondolom, hogy az ismeretnek e fogamát alapul véve eljuthatunk hitbizonyosságra, és az episztemikus kételyhez ragaszkodó „ismeretelméleti autonómia” eleve Istennel szembeni attitűd, és nem „tisztességes”, „korrekt” vagy „semleges” álláspont a keresztyén hívő részéről.