Nem szeretnék a kelleténél több időt eltölteni a melegkérdéssel, mivel nem ezt tartom az egyház legnagyobb problémájának. Mégis, azt mindenképpen be kell ismerni, hogy komoly társadalmi átalakulásoknak vagyunk tanúi itt Európában a házasság és a melegség tekintetében, ez pedig valódi kihívások elé állítja a kereszténységet is. A téma iránti érdeklődés tehát végső soron indokolt, ám azt tapasztalom, hogy megint fáziskésés jellemzi a reakcióinkat.
Ebben a bejegyzésben most NEM kívánom megvitatni, hogy a homoszexualitásról mit tanít a Szentírás, de bárki bármit is gondol erről, az egyház számára mindenképpen kihívást jelent ez a helyzet. Arra sem térek most ki, vajon mennyire helyesek az előző bekezdésben felsorolt lassító szándékok, hogy mennyire optimális célként azt kitűzni magunk elé, hogy behúzott kézifékkel fékezzük az LMBTQ-folyamatok térnyerését a társadalomban. Utóbbi kapcsán azonban van egy olyan benyomásom, hogy az egyház - nem ez az első alkalom - fáziskésésben van. Kimondom azt, ami egyesek számára amúgy is világos, mások számára valószínű ugyancsak az, viszont nem szívesen hallanak róla.
Arról van szó, hogy előbb-utóbb jó eséllyel egész Európában és Magyarországon is legalizálni fogják a meleg emberek kapcsolatát. Ez csupán idő kérdése. Minden folyamat ebbe az irányba mutat, és nincs túl sok komoly érv, hogy miért kellene hinni ennek az ellenkezőjét.
A fáziskésés abban áll, hogy az egyház nagy része ezt még nem tudta megemészteni - amit persze nem lehet nagyon csodálni. A helyzet az, hogy bár ideig-óráig fékezhetjük a legalizációs folyamatokat, ennek hosszú távon megoldóereje nem lesz. Az egyháznak már most arra a helyzetre kellene inkább felkészülnie, hogy mit fog tenni, amikor bekövetkezik a meleg kapcsolatok teljes legalizálása Magyarországon. Ezzel kellene talán foglalkozni a tiltakozások, ellenálló írások és pánikkeltés helyett, melyek a legjobb esetben is temporális stratégiák. Mert ha nem így lesz, és ha csak akkor hajlandó agyalni az egyház a saját viszonyulásán, amikor már a kész helyzet előáll, az tipikusan kapkodó, felületes és átgondolatlan válaszokhoz vezet. Sajnos egészen más kérdések kapcsán már van hasonló tapasztalatunk - történt valami változás a társadalomban, amire az egyház előre felkészülhetett volna, de nem tette: és amikor a helyzet a nyakába szakadt, akkor a hirtelen adott reakció nem igazán volt kielégítő.
Összefoglalva arra szeretném tehát ráirányítani a figyelmet, hogy ha valakinek ez az egész "melegkérdés" ennyire fontos, akkor adjon hangsúlyt benne a jövő dimenziójának is. Kevés már a fékpedál taposása és a kifakadás. Nem elegendő arra törekedni, hogy a mostani állapot konzerválásával lassítsuk ezt a folyamatot. Vajon hogyan látja önmagát a kereszténység egy olyan miliőben, ahol a homoszexualitás már bevett forma? Vajon milyen viszonyulási módokat kell kidolgozniuk a gyülekezeteknek, a lelkészeknek és papoknak, az egyházi intézményeknek, hogy egy ilyen világhoz biblikus módon alkalmazkodjanak? Ezek szerintem indokoltabb és fontosabb kérdések azoknál, amiket most felteszünk.
Félek, a kérdésedben benne van már a válaszod is: "ma? Vajon milyen viszonyulási módokat kell kidolgozniuk a gyülekezeteknek, a lelkészeknek és papoknak, az egyházi intézményeknek, hogy egy ilyen világhoz biblikus módon alkalmazkodjanak?"
VálaszTörlésKicsit máshogy tenném fel a kérdést: Miben kell és miben nem kell alkalmazkodni? Miben krisztusio az alkalmazkodás, és miben az evangélium megtagadása?
Valóban fáziskésésben vagyunk, hozzánk történelmi okokból lassabban értek ide a folyamatok -- a Bakonyon túl egyre sűrűbb és feketébb fellegek gyülekeznek, miközben mi szeretnénk a Balatonon tovább napozva vitorlázni? -- és szintén történelmi okokból talán az ateisták is jobban rálátnak a folyamatok fonák oldalára.
Merem remélni, hogy láttad Szabados Ádám decemberi posztját: Brit keresztények készek börtönbe is menni a hitükért -- hálásak lehetünk a jó példájukért.
Egyebekben pedig azon túl, hogy a világi törvények olyanok, amilyenek -- olyanok voltak, amilyenek az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as években is...
Abban mindenképpen fejlődhetünk, hogy ha valaki őszinte érdeklődéssel csöppen Isten házába, bármilyen háttérrel is -- amíg az érdeklődése, Isten-keresése őszinte --, neki örömmel hirdessük az örömhírt, ahelyett, hogy azonnal kirekesztenénk a háttere miatt, amivel ő még talán nem is szembesült Isten előtt (de ebben nincs sok új...)
Egyébként a közösségeinkben milyen alkalmazkodásra gondolsz? Engedjünk be eretnekséget, lehetőleg még meg is áldva azt?! Lehetőleg engedjük az eretnekeket presbiterré választani (a világi törvényeket egyházakra alkalmazásának ez lehet a következménye, persze nesze neked gyülekezési és vallásszabadság...) Írjuk újra az Újszövetségben azt, hogy kik nem örökölhetik Isten országát?! Bolyki László szavaival: engedjünk kuplerájt csinálni az atyai házból?!
Vagy a hite mellett következetesen, ha kell underground kereszténységet (de írhatnék katakomba-kereszténységet is), ha kell vértanúságot is vállaló kereszténységet is az alkalmazkodás egy útjának látod?
Kedves dzsaszper, próbálok emészthető terjedelemben reagálni a felvetéseid egy részére. Azért csak egy részére, mert az értékelhető válaszhoz szerintem kevés a blogos formátum.
Törlés"Vajon milyen viszonyulási módokat kell kidolgozniuk a gyülekezeteknek, a lelkészeknek és papoknak, az egyházi intézményeknek, hogy egy ilyen világhoz biblikus módon alkalmazkodjanak?"
Igen, én is ezt a kérdést tettem fel, és alapvetően a magyarországi felekezetekre céloztam. Nagyképűség és hazugság is lenne azt mondanom, hogy a farzsebemben van egy komplett haditerv válaszként, mert nincs. Eleve azért sincs, mert a magam részéről "túlhájpolt" témának is tartom ezt a kérdést, ami magasabb létrafokon van annál, mint amit érdemelne. De azért néhány ötlet:
1. Az első az egész viszonyban, hogy világosan és kifejezetten artikulálva el kell választani a mi véleményünket a politika véleményétől. Most Magyarországon gyakorlatilag bináris politikai térben élünk és ezt sajnos lehetetlen kikerülni a melegtémában (is). Ha bárki csak megszólal és olyan gondolatot mond, ami kritika alá vonja az LMBTQ embereket, akkor kormánypropagandista, fideszes, a hatalom embere lesz. Ha meg valamiben is egyetért a melegekkel, akkor hazaáruló, balliberális, sorosbérenc. Más opció nem létezik. Az egyházakról réges-rég az a vélemény, hogy tul. képpen nem tesznek mást, csak visszhangozzák a politika hangját - ami sajnos valószínű igaz, hiszen a fennmaradásuk anyagilag függ a hatalomtól. Ez az áldatlan állapot viszont oda vezet, hogy tökmindegy milyen hangot ütünk meg a társadalom színe előtt ebben a kérdésben, tökmindegy mit mondunk és képviselünk, a reakció ennyi lesz: "ja, az egyház? Hát az csak azt mondja, amit a kormány". Ha van is saját véleményünk, össze van mosva a politikáéval. Ezért szubjektív véleményem az, hogy meg kell teremteni a saját hangunkat. Például egyszerre kifejezni miért nem szimpatizálunk bizonyos LMBTQ-folyamatokkal és közben miért nem szimpatizálunk azzal, ahogy a politika ellenségképző alapanyagként használja a melegeket. Ez persze naiv ábránd: szerintem az egyház ezt az első lépést sem tudja meglépni, túl sok szálon kötődik már a politikához.
2. A második fontos teendő szerintem egy olyan elképzelt (de valószínűleg megvalósuló) világban, ahol legális az LMBTQ emberek házasságkötése, hogy válasszunk szét két dolgot: (1) mit kell tenni egyházon belül, (2) mi a felelősségünk és teendőnk a társadalom felé. Nyilvánvaló, hogy a lelkészek, papok, vezetők a saját "nyájaikért", gyülekezeteikért felelősek. Az erkölcsi nézeteink úgymond bennünket köteleznek. Én a magam részéről például csak és kizárólag egy férfi és nő monogám, élethosszig tartó kapcsolatát preferálom, csak ezt tudom hitelesen képviselni, ezt akarom népszerűsíteni, tanítani, mást nem. Nekem nem fér bele, hogy papok és lelkészek melegpárokat megáldanak a templomban és pont. Ugyanakkor nagy vitatéma és kérdés lehet, hogy kifelé mi az egyház felelőssége? A saját erkölcseink érvényesek-e a széles társadalomra nézve vagy sem? Az biztos, hogy számos olyan erkölcsi érték van elszekularizálódva a társadalomban, amely zsidó-keresztény gyökerekkel rendelkezik, hogynemondjam a Hegyi Beszéd alapjain áll. Mégis én azt gondolom, a mi felelősségünk egy ilyen világban leginkább a monogám házasság népszerűsítésében kell álljon, nem a tiltakozásban. Sehol nem látom, hogy Jézus vagy az apostolok szolgálatában komoly hangsúlyt kapott volna, hogy tiltakoznak Róma erkölcstelensége vagy a római életstílus bizonyos vonásai ellen. Ha van is néhány ilyen mondat, erre erős hangsúly sosem esett.
Törlés3. Ha a "külső világ" kényszert vagy nyomást gyakorol a hívőkre, hogy a belső vallási meggyőződésüket változtassák meg (akár ebben, akár más kérdésben), akkor szerintem az alapvető hozzáállás nem lehet az engedelmesség. A vallásszabadság sérülésének én kb. azt nevezném (noha nem értek a joghoz), amikor egy adott vallás alapvető szövete úgy megsérülne a nyomásnak teret engedve, hogy az az egész vallás lényegét visszafordíthatatlanul megváltoztatná. Példa: mintha egy muszlimot arra köteleznének, hogy ne tartsa mostantól a Koránt Allah kinyilatkoztatásának, vagy egy hindutól azt kérnék, tagadja meg a reinkarnáció tanát. Ezeket a témákat persze mind szabad megvitatni (a Korán tényleg kinyilatkoztatott? Van karma és reinkarnáció?), de karhatalommal tiltani nem szerencsés. Ha mégis ilyen történne és az állam valamiért kötelezné a lelkészeket, hogy hitbeli meggyőződésükkel szögesen ellentétesen cselekedjenek, akkor el kell tűrni sajnos az attrocitásokat, amivel az ellenállás együtt járhat.
Millió más dolgot is tudnék még írni, de van nekem egy személyes "nulladik lépésem", ha úgy tetszik egy lélektani nehézségem, amit inkább a következő bejegyzésben fogalmaznék meg. :-)
Kedves Sytka,
Törlésjórészt egyetértek. Örülök, mert talán csak hangsúlybeli eltéréseket látok.
A magam részéről hadd vegyek fel egy 0. pontot az első elé, majd még két pontot a végére :)
0. mondjuk ki, erre a kérdéskörre nagyon is igaz, hogy "nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak" (Ef 6:12)
0b. ennek vannak filozófiai vonzatai is, hogy talán a legnyilvánvalóbbat említsem, Jean-Paul Sartre féle interszubjektivitás vs. Martin Buber féle dialógus...
1. Teljesen egyetértek. Vegyük komolyan, hogy "az én országom nem ebből a világból való". És nem várhatunk itt a nap alatt instant politikai messiást sem egyik, sem másik oldalról.
1b. miközben megpróbáljuk leválasztani a hangunkat a politikai vitáról, szerintem legalább annyira fontos, hogy közben őrizzük meg az integritásunkat, és merjük felvállalni, hogy mi mit tartunk jónak, vele együtt azt is, hogy Krisztus visszajövetelét várjuk, (de mint a nap alatti politikusi messiás eljövetelét). Nem tartom helyesnek csak azért hallgatni egy fontos kérdésben, mert jaj, mi lesz ha összemosnak... Elimserem, az artikulált leválasztással egyszerre ez nem kis kihívás: lesznek, akik félre fogják érteni, sőt, akik félre akarják érteni...
2. szinte teljesen egyetértek, bár a magam részéről a tiltakozást mint eszközt nem zárnám ki, de erről majd a végén (lesz egy 5. pont is :-) )
2b. az egyházon, gyülekezeteken, közösségeinken belül viszont fontos meghúzni a határokat, máshogy ez a népszerűsítés hosszútávon alighanem megbicsaklik.
3. én már ott a vallásszabadság sérüléséről beszélnék, ha egy világi bíróság akar arról dönteni, ki lehet presbiter; vagy akár már ott is, ha a nyomás hatására öncenzúra beindul -- és ebből a szempontból számomra nem teljesen egyértelmű, hogy nincs-e beindulóban műr ma is.
És menetközben még 2 dolog jutott az eszembe:
4. nem írod, de le kell választani az elvi mit tartunk jónak, ideológiai/filozófiai vitákat onnan, hogy ha konkrét emberrel találkozunk, akkor hogyan érintkezünk vele. Az ember messze több, mint az elvek, hitek, ideológiák, mint amit képvisel. Akivel nem értünk egyet, afelé az ember felé, mint ember felé, helye van az empátiának, a személyes sebeinek és traumáinak elsimerésének -- úgy látom, hogy óriási erők mozdultak meg, hogy ez a két kérdés is lehetőleg minél erősebben összemosódjon. Szerény véleményem szerint jórészt hiába artikuláltan leválasztani a hangunkat a politikai vitától, ha itt elbukunk.
5. végül, a tiltakozás eszközéhez kapcsolódóan nekem eszembe jut az is, hogy "ti vagytok a föld sója". Van helye egyes folyamatok fékezésnek, a fertőtlenítésnek is, még akkor is, ha ez olykor mások számára csíp és kellemetlen. Persze legyünk tisztában mindeközben, hogy nem mi váltjuk, nem mi váltottuk meg a világot.
Fáziskésésről írni részedről szerintem önégetés, hiszen egyszerre bizonygatod azbesztarccal, hogy LMBizé nincs is, meg hogy már késő rá reagálni?
VálaszTörlésTechnokrata példa: a hazádat várhatóan elözönlik a piramisjátékok, hogyan reagálsz? Fröcskölve kikelsz a "piramis" jelleg ellen, vagy elmagyarázod, mitől omlik össze a rossz befektetés, hogyan működik a jó befektetés, és arra lelkesítesz?
Párkapcsolat volt, van, lesz. Nagy rá a természetes késztetés. Sokféle változata közül az egyetlen optimálisan működőt heteró monogámiának hívják (így talán nem egészen véletlenül erre tanít a Messiás) - nem kell erkölcsi hivatkozásokkal görcsölni, egyszerűen MEGÉRI heteró monogámiában élni. Van valakinek kérdése?
Elnézést kérek, az azbesztarc kitétel erős és nem is konstruktív: nyilván tesztelni akartad az olvasóid szövegértését, ők meg udvariasan nem teszik szóvá, hogy ami nincs, arra nem lehet későn reagálni.
TörlésA ma emberének 3 rövid érvvel magyaráznám el, miért éri meg a heteró monogámia. 1. Beláthatod, hogy heteró szex eredményeként létezel. 2. Gyerekként tutira örültél (volna) a szüleid harmonikus monogám kapcsolatának. 3. Felnőttként törekedj harmonikus heteró monogámiában élni, mert egyrészt lesznek biológiai gyerekeid, másrészt örülni fognak, hogy így élsz, tisztelnek érte, és ők is kedvet kapnak ehhez a fenntartható párkapcsolati mintához. (4. És minden egyéb elképzelhető erkölcsi/vallási/emberi szempontnak is megfelelsz, ha ez neked számít.)