A most következő bejegyzéssel reményeim szerint valamiféle kibontakozó és bizalomteljes folyamatnak fogok megágyazni. Feltételezem, az olvasó még nem sokszor hallotta az amicídium kifejezést, hiszen nem igazán része a mindennap beszélt nyelvünknek. Sajnos azonban ami a gyakorlatot illeti, elég alaposan képesek vagyunk megvalósítani. Miről is van szó?
Az első és legfontosabb, hogy a harctéri zűrzavarban a katonák gyakran elkövetnek szándékolatlan hibákat. Például 1461-ben a towtonni csatánál nem vették figyelembe a kedvezőtlen széljárást, így a kilőtt nyílvessző-zápor egy jó része végül nem repült el az ellenségig, hanem saját csapatok közé hullott, sokak halálát okozva. Senki nem így szerette volna, emberi mulasztás és figyelmetlenség okozta a tragédiát, mert nem számoltak egy olyan változóval, amivel az adott helyzetben szükséges lett volna.
A másik jellemző, hogy az amicídium gyakran pusztítóbb hatású az ellenséges támadásoknál is. Az elszenvedő katonák ugyanis egyáltalán nem számítanak arra, hogy olyan irányból kapják a pofont, ahol a saját bajtársaik állnak. Rossz helyzetfelmérés, hibás célpontazonosítás, vagy ennél még egyszerűbb elcsúszások is elvezethetnek ehhez, de az amicídium igazi erejét mégis a váratlanság, a meglepetés ereje okozza. A normandiai partraszállásnál az amerikai katonák az "amerikai Luftwaffe" névvel illeték a saját légierejüket - kevesen tudják talán, hogy a veszteségeik mintegy két százalékát baráti tűz okozta, vagyis az amerikai repülőgépek amerikai katonákat is megöltek.
Végül tegyük még hozzá, hogy a barátirtás olyan pszichés és lelki károsodást okoz, amiből nagyon nehéz felállni. Nem kell túlmagyarázni milyen érzés lehet, amikor egy katona a saját barátját vagy legalábbis a vele egy oldalon álló bajtársát öli meg szándékolatlanul. Ölni persze sehogy sem jó, egy háborúból valószínű nincs visszaút ép ésszel, de mégis más a rám törő ellenséget megsemmisíteni, vagy akár mártírként a többiek életének megmentése érdekében önfeláldozónak lenni - és megint más figyelmetlenségből, trehányságból, mulasztásból a sajátjaimat kivégezni.
Tudom, hogy a példám végletes és persze nem a hadtudományi érdekesség miatt említem. Szellemi értelemben ugyanis az egyház mindig is hajlott arra, hogy baráti tűz alá vonja saját körein belül azokat, akik egy kijelölt véleményalaphoz képest máshogy gondolkodtak. Nyilvánvalóan manapság ezt enyhébb formában műveljük - senki nem kívánja a másik torkát átharapni vagy kerékbe törni -, de a "szentséges amicídium" spirituális hatásai ettől még tudnak pusztítóak lenni. Akkor is, ha nincs emögött valami tudatos szándékosság - az ember nem tud hozzászokni ahhoz, hogy olyan irányból érik sérülések, ahonnan ezekre nem számít.
Mindezt azért írtam le, mert bár a blogot én provokatív és vitaképes műfajnak érzem, az írás természete miatt sokszor félreérthetőnek is. Nem mindig világos egy szöveget olvasónak, hogy az adott szöveget milyen indulattal fogalmazta meg a szerző, egy-egy mondata mögött milyen megfontolások állnak és mit ír ki magából, amikor valamit szövegesít. Ez természetesen rám is vonatkozik, mind szerzőként, mind olvasóként.
Azt hiszem az engem követő olvasók észrevették, hogy a hazai keresztény közegben felmerülő bizonyos diskurzusokba szeretek bekapcsolódni - például reflektáltam már Szabados Ádám, Nagy Gergely felvetéseire vagy éppen az Evangelikál Csoport bizonyos témáira -, és ezekből aztán több esetben megindult az oda-vissza "mondogatás". Ezeket a vitákat talán kívülről valamiféle amicídiumnak is felfoghatja a szemlélő, ahol egymásra zúdítunk (fele)baráti, sőt testvéri tüzet: valamit ír valamelyikünk, amitől a másik elhatárolódik vagy látszólag dühösen válaszol rá, közben "megvan a véleménye" az egészről.
Most például éppen a Nagy Gergely által felvetett hitbizonyosság témája a vita alapja. Márkus Tamás András például az én egyik bejegyzésemre reflektált igen hosszasan, amire aztán én is válaszoltam - és válaszom a legnagyobb örömömre megjelenhetett az Evangélikál Csoport honlapján. Időközben egy számomra ismeretlen testvér, Bagoly Gyula is kerekített egy véleményt a kérdésről, valamint Nagy Gergely és Szabados Ádám vitatkoztak róla élő beszélgetés keretében.
Ezek a diskurzusok véleményem szerint nagyon hasznosak lehetnek, de mivel mindenki a maga felületein keresztül kommunikál, azt a benyomást kelthetik, mintha ugyanannak a csapatnak az egyik lövészárkából tüzet zúdítanánk egy másikba. Azért, hogy ezt a kívülről érzékelhető félreértést megszüntessem, nomeg azért, hogy egyébként is közeledjünk egymáshoz, szeretném a saját blogomat publikálási felületként felkínálni a velem vitában állók számára. Márkus Tamás Andrással már szóban egyeztettem is erről, így nagyon várom írását, mely az én fentebb belinkelt gondolataimra is válaszol. Nem valami udvariaskodás és protokoll-jellegű, teljesen hiteltelen, erőltetett diplomatikusság vezérel, hanem annak őszinte igénye, hogy kifelé is megmutassuk: nem utáljuk egymást és eszünk ágában sincs amicídiumhoz folyamodni. Meglehet, mindannyian máshogy ragadjuk meg a számunkra fontos kérdéseket, de ettől nem lettünk ellenségek, akik egymásra fenik a fogukat. Remélem, hogy Tamás cikke nem az utolsó lesz ezen a blogon, amit viszonzás nélkül is rendelkezésére bocsátok az evangelikál közéletet formáló, hozzám hasonlóan blogot vagy más felületet menedzselő szerzőtársak számára.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése
Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)