Meg nem bolygatott maghiedelmeink

Nem csodálkozom azon, hogy a Nagy Gergely által kirobbantott vita porfelhője még mindig nem ülepedett le. Fontos kérdésekről van szó, melyek a hitünk alapjait érintik, és amelyekről muszáj őszintén beszélnünk. Az előző bejegyzésem kapcsán én is kaptam olyan visszajelzést, mely egy megkerülhetetlen gondolatot tartalmaz és a Szentlélek belső bizonyságtételének kérdéséhez kapcsolódik.

A nekem címzett visszajelzésben a kételkedés kétféle formájáról esett szó. Az egyik formának a pszichikus szinten megjelenő kételyt, míg a másiknak talán a pneumatikus kétely nevet adhatnánk. Az első eszerint valami olyasféle kételkedés, amivel az ember gyakran küzd, de nem érinti a hite alapjait. Inkább kérdésfelvetésről, útkeresésről van szó, ami tisztábban szeretné látni a már lefektetett alapokat, miközben helyben hagyja ezen alapok tekintélyét. A pneumatikus kétség azonban a hitbeli meggyőződés központi igazságaira vonatkozik - melyek valóságáról a Szentlélek korábban már meggyőzte a hívőt. Időközben az Evangelikál Csoport honlapján meg is jelent egy rövid cikk R.C. Sproul írása alapján, ahol a Szentlélek belső bizonyságtételéről ír a szerző.

Összefoglalva tehát a pszichikus kétség az alapokra nem vonatkozik - hiszen a hívő emberben rendíthetetlenül bevésődve megvan az a bizonyosság, hogy a hite igaz -, míg a pneumatikus kétség az alapokat is megkérdőjelezi. Remélem jól értettem meg az okfejtés lényegét. Úgy vélem sok fontos gondolatot érdemes hozzáfűzni mindehhez - teszem mindezt hangos gondolkodásként, a tisztánlátás érdekében.

Elsőként muszáj megemlítenem azt a benyomásomat, amit a fenti "kétféle kétség" kapcsán állandóan érzékelni vélek. Nevezetesen, hogy kissé erőltetettnek érzem magát a felosztást, vagy legalábbis pontosításra szorulónak. Kétségtelen, hogy minden hívő ember rendelkezik egy olyan dologgal, amit a valláspszichológiában maghiedelemnek vagy master storynak (suta magyar fordításban "mestertörténetnek") szoktak nevezni. A hiedelem szótól ne ijedjen meg senki. Itt csupán arról van szó, hogy egy igazán hívő ember szíve legmélyén vannak olyan alapmeggyőződések, melyek állandó iránymutatást jelentenek számára. Az ember az élet minden dolgát a maghiedelmeihez viszonyítja, mert ez ad értelmet és célt a puszta létezésének, ami nélkül sivárnak, tartalmatlannak, feleslegesnek látna mindent. A master story az, ami végső koherenciát nyújt a léthez és azzal a boldog tudattal tölt el, ami nélkül élni sem érdemes. A hit tulajdonképpen a mestertörténet igazságába vetett végső bizalom. Nyilvánvaló és nem is szorul magyarázatra, hogy a legtöbben az életünk legtöbb pillanatában nem kérdőjelezzük meg a maghiedelmeinket - mert ettől számos dolog visszatart bennünket, külső és belső tényezők egyaránt. Nomeg a legfontosabb, nem is arra való a maghiedelem, hogy folyton folyvást bolygassuk - így nem lehetne normálisan élni sem. A kereszténység master storyja természetesen az üdvtörténet, és ezen belül az evangélium, amit mi elfogadunk érvényes történetnek és megbízunk benne. Nem akarunk kételkedni, mert egyrészt külső tényezőként ettől visszatartanak bennünket a gyülekezetben - például azzal, hogy jól artikuláltan vagy csak az utalások szintjén érzékeltetik velünk a helytelenítésüket a testvérek, amit rossz érzés elviselni. Másrészt ezeknél jóval fontosabbak a belső tényezők, melyek sokszor az adott hit teológiai középpontjából és annak értelmezéséből is származnak. Az összes hitrendszer ugyanis beépítetten tartalmaz olyan gátakat, amelyek ha internalizálódnak (belsővé válnak), automatikusan megnehezítik a maghiedelmek komponenseinek megkérdőjelezését. Ha ennek ellenére a hívő ember mégis elkezd kételkedni a mestertörténet egy-egy vonásában ("honnan tudom, hogy Jézus tényleg feltámadt?", "tényleg újjászülettem vagy csak ez valami pszichés élmény volt?"), az borzasztó érzelmi megterheléssel, teljes elbizonytalanodással és az önazonosságunk elveszítésével járhat együtt, ráadásul komoly bűntudat terheli. Ezért aztán a legtöbb hívő ember sosem bolygatja meg a hite maghiedemeket illető részét, mert nem vállalja az ezzel együtt járó feszültséget és úgymond nem akar vétkezni sem. (Hosszú lenne most belemenni miért tud roppant káros lenni, ha az ilyen látszólag "szilárd hit" ennyire monolit és statikus marad.)

De tényleg érdemes a maghiedelmet így elkülöníteni? Szerintem nem igazán, mert nem is lehet. Az előbb említett felosztást a kétféle kételkedésről azért is tartom részben erőltetettnek, mert bármilyen fontos kérdésben kételkedik az ember, annak szálai végső soron mindig a maghiedelemhez vezetnek. Nem véletlenül hívják ezt "mag"-nak: ebből sarjad ki minden más, itt gyökereznek a kisebb jelentőségű kérdések is. Teoretikusan ugyan lehatárolhatjuk a hitünk magját a többi részétől (például azzal, hogy megnevezünk alaptanításokat, melyek fontosabbak más marginális tanításokhoz képest), de én nem hangsúlyoznám azért annyira az elkülönítést, mert a hitünk nem így működik. Igen, van gyökere, törzse, ágai, levelei, melyeket különválasztva is tanulmányozhatunk, de azért tudjuk ám, hogy szerves egészről beszélünk és mindennek csak az egész fa kontextusában van értelme.

Ennél viszont fontosabb, hogy maga a vita nem arról szól, vajon miben "szabad" és miben "nem szabad" kételkedni, mit illik és mit nem megbolygatni - szerintem amikor valaki kételkedik, nem is foglalkozik tudatosan azzal, hogy a hite magjára kérdez rá avagy sem -, hanem arról, mennyire biztosak a bizonyosságaink a hitünket illetően. És szerintem bizony be kell látnunk azt, hogy pusztán racionális alapon a hitünket nem lehet száz százalékos bizonyosságúnak nevezni. A maghiedelmeinkre azért is jó néha rákérdezni és újragondolni az ott található elemeket, hogy meglássuk, nem keresztény specifikumról van szó. Minden meggyőződött embernek van saját maghiedelme. Igen, mi azt mondjuk, hogy "a Szentlélek belső bizonyságtétele" miatt a miénk az igazi, ami meggyőzött bennünket a hitünk igazságáról, de erre egy muzulmán azt válaszolja, őt pedig maga Allah győzte meg a Próféta ihletett szavai révén ugyanúgy arról, hogy márpedig az iszlám master storyja az egyetlen valóság. Az iszlám narratíváját megkérdőjelezni pedig pokolbéli bűn, ami a paradicsomból való kitaszítással egyenlő. Itt jön elő ugyebár a korábban említett beépített gát.

Tehát, mindenkinek megvan a maghiedelme, a mestertörténet, amit követ. Mindenki meg van győződve arról, amit Sporul ír a cikkében: "Csak azok fogják alávetni magukat a Szentírásnak mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Isten az ő Lelke által újjászült." Ezt egy muzulmán így mondaná: "Csak azok fogják alávetni magukat a Koránnak, mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Allah magához vonzott." Az összes vallásnak és hitrendszernek megvan a maga nyelvezete, a belső strukturáltsága és az említett gátjai is, melyek ugyanezen logika mentén ugyanígy bombabiztosan megkérdőjelezhetetlen igazságként tornyosulnak a követőik előtt. A maghiedelmet sehol nem illik megkérdőjelezni, mert "hívő ember nem tehet ilyet".

Ha mindezt összerakjuk, akkor szerintem egyértelműen az rajzolódik ki ebből, hogy a keresztény hitünk legeslegmélyén nem puszta racionalitásról van szó. Végső soron az a tény, hogy mi meg vagyunk győződve róla, hogy a mi hitünk az igazi, egy részben irracionális, vagy racionálisan teljesen nem megokolható bizalmi alapállás. Bármennyire is fáj nekünk - és bevallom őszintén, nekem kicsit fáj - nem tudjuk száz százalékban igazolni, miért éppen a mi master story verziónk az igazi. Igen, vannak érveink, jobbak és rosszabbak. Szerintem komoly plauzibilitása van annak, hogy Jézus feltámadt a halálból, de a végső szót mégsem tudjuk kimondani. (Ahhoz nagyon közel álló valóság lenne, amit mondjuk Pál átélt a damaszkuszi úton.) Erre pedig nem válasz az, amit a "Szentlélek belső bizonyságtételének" nevezünk - mert az is annak a mestertörténetnek a része, amit előbb igazolni kellene. 

Hadd fejezzem be egy személyes gondolattal. Majdnem harminc évvel ezelőtt történt az én megtérésem. Akkor én hoztam egy döntést, ami úgy szólt, hogy megbízom Krisztusban, elhiszem az evangélium narratíváját és azt is, hogy Isten képes engem újjászülni. Hitem szerint ez meg is történt és én azóta is hívő ember vagyok. De kételkedem is. Ha valaki ezen megbotránkozik, hát tegye, de  én időnként bizony a master story-ra is rákérdezek, és vannak olyan életszakaszaim, hogy érzem a hitem bizonytalanságát. Mégis, az Istennek adott szavam és bizalmam vissza nem vonom (ilyen értelemben a hitem nem az érzelmeim és pillanatnyi érzéseim függvénye), de nem azért, mert úgy vélem hogy a hitem alapjait én atombiztosnak látom. Hanem mert annak ellenére így döntöttem, hogy a maghiedelmemet sem tudom teljesen bizonyítani. Talán erről is szól a hit: hátradőlök akkor is, ha nem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy lesz aki elkap.