Nagy Gergely nagy kérdése

Az mindig megragadó, amikor valaki bátornak tűnik, Nagy Gergely pedig most bátor, sőt bicskákat nyitogat éppen. Feltette az internet népének ugyanis a "nagy kérdést": vajon mi adja a keresztény hit bizonyosságát számunkra és mennyire helyes azt képviselnünk, hogy mi rendíthetetlen biztosak vagyunk a hitünkben? A kérdésre Kálvin vagy éppen a világhírű apologéta, William Lane Craig valami olyasmit válaszol, hogy egy hívőnek a Szentlélek belső bizonyságtétele nyújtja annak tudatát, miszerint a keresztényeknél van az igazság. Ám ez a válasz nem feltétlenül korrekt és használható.

"Mi közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütőere!" - mondta valaki Istenről. Erő, hit, határozottság, tiszta meggyőződés árad ezekből a szavakból, a kétség szikrája is messze elkerüli. Olyan valaki szavai ezek, akinek igazán megvan az előbb említett belső bizonyságtétele. Az egyetlen probléma, hogy egy muszlimtól származnak, és Allahra vonatkoznak, így legalábbis a belső bizonyság nem a Szentlélek műve. Ez a keresztényeknek talán rossz hír.

Hogy egy hívőnek erős meggyőződése van a hite felől, az többnyire természetes: a nagy világvallások mind úgy tartják magukról, hogy nem nagy világvallások, hanem totális életformák, melyek tetőtől-talpig áthatják a hívőket. Minden vallás elkötelezett követője azt véli tehát saját magáról, hogy sziklaszilárd belső bizonysága van a hite igazságát illetően. Amit Nagy Gergely meg mert kérdezni (elérhető a Kálvinista Apologetika Facebook felületén), hogy mi az alapja az ilyen erős meggyőződésnek, az erre érkezett válasz pedig többnyire vallásonként, sőt talán irányzatonként is változó. A mi egyik válaszunk úgy szól, hogy a "Szentlélek belső bizonyságtétele" miatt tudjuk valahol ott magunkban, hogy a mi hitünk az igaz hit. De mit jelent pontosan és miben is áll a Szentlélek belső bizonyságtétele? Hogyan értsük ezt a tudást vagy belső meggyőződést? 

Nyilván most neki lehetne és kellene is állni könyvtárazni. Átnyálazni a patrisztikus gondolkodók hegyekben álló irodalmát, belemélyedni a középkori skolasztika fejleményeibe vagy éppen a modern idők teológiai paradigmáiba - és mindehhez hozzátenni a mai eszmecseréket a hit lélektani, teológiai, dogmatikai vetületeiről. Nem lenne haszontalan egy ilyen túra, de előre sejtem, hogy a végén így is - úgy is vaskos tautológiába futnánk. Nevezetesen: onnan tudjuk, hogy a hitünk igaz, mert a Szentírás ezt tanítja a hitünkről, a Szentírás pedig azért igaz, mert ezt mondja róla a hitünk. És máris körbeértünk. Valami hasonló a helyzet az iszlámban is. A muszlim hívő egészen biztos abban, hogy a Korán igaz. Miért lehet ebben biztos? Mert a Koránt maga Allah ihlette. No de honnan tudjuk, hogy Allah ihlette a Koránt? Hát mert ezt írja a Korán magáról - amit ugye Allah ihletett...

A kígyó a saját farkába harap. Körbeértünk az okoskodásban és megállapíthatjuk: nincsen vallás önhivatkozó elemek nélkül. A kérdés nem az, hogy az önhivatkozások szükségszerűek-e egy hitrendszer felépítményében (szerintem egyébként azok), hanem hogy mit akarunk kezdeni a jelenlétükkel. Tapasztalatom szerint ez egy olyan dolog, amiben sokat változhat az ember hozzáállása, ha ezt megengedi magának. Én amikor megtértem, kezdetben észre sem vettem az ilyen önhivatkozásokat - fel sem merült bennem, hogy a hitemben lehetnek efféle "DNS-szakaszok". Később, érettebb fejjel már felfedeztem őket: ekkor kezdődött az elkeseredett harcok időszaka, a mentális-hitbeli frontháború. Valahogy ki kellett bogózni a csomókat, meg kellett szüntetni a hitemben lévő paradoxonokat, mert úgy éreztem, nem lehet ezekkel egy fedél alatt élni. Úgy láttam, a tét nem kevesebb, mint maga a hitem, a bizalmam Krisztus mellett. Időre van szükség ahhoz, hogy az ember belefáradjon az efféle szélmalomharcba és eljusson ahhoz, hogy egyik-másik tautológia valóságát megtűrje maga mellett, mert ha a fene fenét eszik is, nem fogja tudni végképp megoldani őket. Nem örül neki, hogy ott vannak, de már nem is bántja a jelenlétük. Végül el lehet jutni arra a szintre is - most próbálok megkapaszkodni -, hogy a paradoxonokkal dolgozni kezdjen az ember. Állati furcsa élmény lesz ez kezdetben: rájövök, hogy ami ellen harcoltam a hitem megvédése miatt, azt fel is használhatnám egy érettebb hit megalapozásához. Sokkal több ez már a csendes beletörődésnél, a méla belenyugvásnál, sokkal inkább egy előre vezető generativitás, amit Paul Ricouer jogosan hív a "második naivitás" időszakának. Ez az, amikor az ember mentálisan felfogja, hogy az ellentmondások átszövik az életet, de ez nem gátolja meg az igazság felismerését. Ahogy valaki írta: az igazság leginkább a paradox dolgok egybeesésénél, azok metszéspontjában ragyog fel.

Szóval a helyzet valahogy az, hogy nincs a keresztény hit mellett egy mindent elsöprő, jól megokolható, kérlelhetetlen és belátható konklúzió. Ha lenne, jó eséllyel rég tudnánk róla és akkor onnantól kezdve a hitetlenek nem hitetlenek, hanem elmebetegek lennének. Egy édes, de naiv vaksággal kezdjük a hitéletünket, aztán egyszercsak ráébredünk a hitben meglévő feszült kérdések valóságára, és nem magától értetődően, de eljuthatunk arra a pontra, hogy ezt még értékelni is tudjuk. Amit pedig a Szentlélek belső bizonyságának neveznek, arról is száz keresztény hatszáz módon gondolkodik - és mindegyik a részben tautologikus kinyilatkoztatásra hivatkozik közben. Elismerem, ezek durva szavak és semmi lelkesítő nincs bennünk. Egyesek talán csóválják is a fejüket, hogyan írhat le ilyesmit egy keresztény blogger. (Mondjuk tőlem már talán valamennyire megszokhattak efféle kéretlen partizánrohamokat!) Pedig nem a rosszindulat és nem is a hitetlenség vezet, hanem pont az ellenkezője: az Istenbe vetett bizalmamat akkor is fenntartom, ha nincs a zsebemben egyetlen elsöprő bizonyíték sem. Egyre jobban szeretem ugyanis, hogy a hitem mindig hordoz valamiféle bizonytalanságot. Jó apropó ez a folyamatos fejlődésre, kutatásra, diskurzusra. És igen, igaza van Nagy Gergőnek abban, hogy amennyiben ez a helyzet, s valóban nem rendelkezünk a mindent eldöntő bizonyítékkal, talán visszavehetünk a kifelé mutatott retorikai magabiztosságunkból is. Nem biztos, hogy ez rossz stratégia volna.