Az egyik elmélet, a másik gyakorlat

Szabados Ádám írt egy gondolatébresztő cikket arról, hogyan és miért cserélte fel a mai kor embere a teológiát a pszichológiára: szerinte ennek egyik oka, hogy a modern ember nem hisz a teremtésben és a bűnben. Szerintem viszont a helyzet ennél jóval bonyolultabb, és van egy nagyon egyszerű, gyakorlati megválaszolása is.

A pszichológia gyakorlatilag két lábon áll: a filozófia és a természettudomány cölöpjein. A filozófia oldaláról benne van például az a felismerés (az empirista hagyomány felől), hogy a lelki-pszichés folyamatok oksági törvények szerint működnek, így bármennyire bonyolult is az emberi személyiség, bizonyos vonásai megragadhatók és értelmezhetők. A természettudomány pedig hozzátette az evolúcióelmélet oldaláról az emberi személyiség fejlődéséről szóló kijelentéseket, valamint különféle fiziológiai kísérleteket is (gondoljunk itt példának Pavlov kutyakísérleteire). A pszichológia kapcsán szerintem pont ez a legérdekesebb: egyszerre van meg benne a természettudományos és a humántudományos oldal.

Mondani sem kell, hogy a pszichológia megjelenését az egyház nem fogadta kitörő örömmel, a két oldal viszonyának elmérgesedéséért pedig mindkét terület bizonyos képviselői megtették a magukét. Ma azonban már más a helyzet: pasztorálpszichológia néven közös halmaza is létezik a pszichológiának és a teológiának - amit például Gyökössy Endre népszerűsített igazán Magyarországon, aki szerint a jó lelkész biblia- és emberismerettel egyaránt mélyen rendelkezik.

Mivel jómagam éppen egy teológiai főiskolán dolgozom, ahol nagyon népszerű a pasztorálpszichológia, elég közelről van lehetőségem látni azokat az indokokat, amiért a hallgatók éppen ezt az irányt választják. És ez persze nem az, hogy nem hinnének a teremtésben vagy a bűnbeesésben - az ő esetükben nyilván ilyesmiről nincs szó, hiszen a diákok keresztények. A pasztorálpszichológiát és a pszichológia által felhalmozott ismeretanyagot azért tartják érdekesnek, mert sokkal gyakorlatibb módon ragadja meg az emberek lelki támogatásának kérdését, mint a gyakran elvont, öncélúnak tűnő és sehova sem vezető teológiai-filozófiai okoskodás. Ennyi összesen a válasz, ez a magyarázat! A lelkészek, lelkigondozók, vagy csak segíteni akaró keresztények hétköznapi, konkrét helyzetekben vergődő emberekkel találkoznak. Köldöknéző okosságokra semmi szükségük, ellenben valami konkrét, használható, bevethető ismeretre igen. Gyanítom, egy mai, érdeklődő, átlagos ember számára is azért vonzóbb a pszichológia, mert praktikus tanácsokat ad, ellenben a teológiáról az a képzet, hogy az okoskodás a hittel kapcsolatban, vagyis hasznavehetetlen a gyakorlatban. Kicsit úgy lehet ezt a helyzetet elképzelni, mintha elmennék az orvoshoz azzal, hogy fáj a bal karom. A sztenderd megoldás nyilván az, hogy megvizsgál, röntgenre küld és ha megvan a diagnózis, gyógyszerrel vagy más úton megkezdi a kezelésem - mert erre van szükség, csak ez segít. Meglehetősen furcsa lenne, ha ehelyett az orvos elkezdeni beszélgetni velem az orvoslás történetéről, vagy elmagyarázná az emberi kar felépítését, esetleg azt javasolná, hogy nézzek utána a karfájdalmak címszónak valamilyen lexikonban. Nos, a teológiát valami ilyennek látják sokan: elmélkedésnek, morfondírozásnak minden gyakorlati következmény nélkül.

Ez persze így elnagyolt és hamis beállítás. Egyrészt, a pasztorálpszichológia végső soron nem pszichológia, hanem teológia kell legyen - ha tetszik, ha nem. Meggyőződésem, hogy az a keresztény lelkipásztor, aki nem ismeri jól például az emberről szóló dogmatikai alapokat, tanulhat bármennyi pszichológiai ismeretet, nem lesz jó lelkész. Antropológia, hamartiológia, szoteriológia nélkül nincs keresztény pasztorálpszichológia sem. Másrészt szubjektív úgy látom, hogy a pszichológiai megoldások is nagyon sokszor ötletszerűek, ad hoc jellegűek, akkor is ha tudományos köntösbe vannak csomagolva, és szerintem nem is segítenek igazán. Nem vagyok pszichológiaellenes, de túlértékeltnek tartom ezt a területet. 

Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a teológia nagyon akadémikus ízűvé és egyfajta okoskodó szellemi sporttá vált. Ehhez jön még hozzá az, hogy a Biblia nem lelkigondozói könyv, ráadásul egy lélektanilag tőlünk iszonyú távolságban lévő világban íródott. Kis túlzással az Ószövetség például letudja a lelki problémák kezelését azzal a jó tanáccsal, hogy "tartsd meg a Törvényt és akkor jó dolgod lesz". Oké, néhol mást is mond, de a lényeg, a központi üzenet főként erre szorítkozik. Nem nehéz belátni, hogy ez vajmi kevés egy modern ember számára, aki egészen más társadalomban él egy totálisan más jellegű életet, ami más problémákat hoz felszínre, mint amelyekkel egy ókori zsidó küszködött. Áttanulmányozhatom vele a törvényt, feltárhatom a kortörténetet, megmagyarázhatom a textusokat - de végső soron ez nem fog segíteni rajta, ahogy a fenti karfájdalmas példám is illusztrálta.

A Biblia az emberről, a bűnről, a megváltásról alkotott képünk alapja kell legyen, ha keresztény lelkigondozásról beszélünk - de direkt praktikus tanácsok lelki elakadásokra viszonylag kis számban fordulnak elő benne, hisz nem ezért íródott. A mai ember viszont nem elméleti megfontolásokra vágyik, hanem konkrét, gyakorlati útmutatást akar kapni nagyon konkrét helyzetekre. Ez az a szakadék, ami feszül a teológia és a pszichológia között, az elmélet és a gyakorlat tekintetében, és ezt a szakadékot valahogy a teológia dolga lenne áthidalni. Meg kell mutatni, hogyan következnek az elméleti okoskodásból a gyakorlati teendők - és hogy egyáltalán miért van szükség előbbiből indulni és úgy eljutni utóbbihoz. Mert végülis minden jó gyakorlat mögött jó elméletnek kell lennie.