Pasztorálpszichológia FAQ

Felmelegítem rég kihűlt, de meglátásom szerint érdekes kérdéseket feszegető kérdés-felelet rovatomat, mégpedig egy olyan témával, ami egyrészt indulatokat is kavar, másrészt növekvő érdeklődést vonz, harmadrészt pozitív fejleményeket tartogat az egyház mai rendszerében. A pasztorálpszichológia sokak számára rejtélyes mibenlétéről van szó.

"Tulajdonképpen mi a csoda a pasztorálpszichológia? Ez most akkor pszichológia vagy lelkigondozás?"

A pasztorálpszichológia meghatározása nem egységes, de leírásában vannak olyan pontok, melyekben mindenki egyetért. A pasztorálpszichológia a többség szerint teológiai diszciplína és nem pszichológiai. Isidor Baumgartner, aki vaskos könyvet írt a témában, úgy fogalmaz, hogy "félreértenénk a pasztorálpszichológiát, ha mindössze teológusoknak való pszichológiának tekintenénk". A pasztorálpszichológia bizonyos értelemben több a pszichológiánál, és több a lelkigondozásnál is.

"Ezzel a magyarázattal semmit sem mondtál, ez csak szöveg. Miben több?"

A 20. században a keresztény lelkigondozásban sokáig a kérügmatikus lelkigondozással fogsz találkozni, mely egyfajta "személyes igehirdetésként" képzeli egy lelkileg sérült ember segítését. A lelkigondozónak leegyszerűsítve csak az a dolga, hogy mondja az Igét (kis túlzással, ráolvassa a Bibliát a lelkigondozott fejére), az pedig majd megteszi a maga hatását. Azok, akik a pasztorálpszichológiát művelik, nem becsülik le a Szentírás alkalmazását a gyógyításban, sőt a legismertebb képviselői annak talaján állnak, de azt mondják, a jó segítő egyszerre rendelkezik igeismerettel és emberismerettel. Utóbbi azt is jelenti, hogy aki másokon akar segíteni, amennyire lehetséges, legyen önmagával is tisztában. A pszichoterápia során felhalmozódott kutatási anyagokat és tudásbázist nem az igeismeret helyett használja egy pasztorálpszichológus, hanem azzal együtt. Az emberismeret antropológiai kiindulópontja pedig természetesen itt is a Szentírás. Egy olyan lelki segítség, amely magába sűríti Jézus szavait, az elmúlt évezredek tapasztalatait, és a mélylélektani ismeretek hasznos meglátásait, véleményem szerint jogosan nevezhető többnek mind a pszichológiánál, mind a lelkigondozásnál.

"Szerintem reális veszély, hogy a keresztény lelkigondozás túl sok teret enged a pszichológiának. Kritikátlanul átvesz mindent, ezzel pedig felcseréli az igei segítségnyújtást mindenféle pszichológiai gondolattal."

Ha megnézzük az elmúlt évtizedek hazai műveit, melyeket ebben a témában olyan emberek alkottak, akik nemcsak tanították, hanem lelkészként gyakorolták is a pasztorálpszichológiát, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Gyökössy Endre - sokak egykori "Bandi bácsija", akinek nagyban köszönhető, hogy a pszichoterápia részévé vált a lelkigondozásnak Magyarországon - számos értékes gondolatot talált Jung elképzeléseiben. Például Jung azt írja, az embernek van árnyékszemélyisége, mely tulajdonképpen belső, lelki görcseit, feloldatlan konfliktusait, egyfajta módon karaktere "sötét oldalát" jelenti. (Vajon valami ilyesmiről írhat Pál a Római levél hetedik részében? Mindenesetre elgondolkodtató...) Miután Jung leírta az árnyékszemélyiség mibenlétét, azt javasolja, hogy "öleljük magunkhoz", tehát fogadjuk el és viszonyuljunk pozitívan ehhez a sötét oldalunkhoz. Gyökössy és a pasztorálpszichológiát gyakorlók azonban elutasítják ezt a javaslatot, mert az embernek nem az a dolga, hogy kiegyezzen a benne lévő bűnnel ("én már csak ilyen vagyok"), hanem keresse rá a bocsánatot. Bodrog Miklós, aki ugyancsak úttörője volt Magyarországon a pasztorálpszichológiának, úgy fogalmaz, hogy a nem keresztény lélektani szerzők ismereteit és világnézetét szükséges megkülönböztetni egymástól: senki nem kényszeríti az egyházat sem arra, hogy elvtelenül pszichológizálni kezdjen és kritikátlanul átvegyen mindent a világi pszichológiából, sem arra, hogy figyelmen kívül hagyjon értékelhető felismeréseket és fejleményeket. A helyes megoldás mederbe terelni és együtt használni az igeismeretet a lélektani ismeretekkel.

"Nekem akkor is csak egy halom okoskodásnak tűnik ez az egész. Most tényleg egy pasztorálpszichológus fogja meggyógyítani a beteglelkűeket?"

Az elméletről és a gyakorlatról érdemes megemlíteni, hogy már maga Jung is azt mondta: nem a kutatás kedvéért kutatunk, hanem azért, hogy segítsünk. Ha nem segítünk egy lelkileg zsákutcába jutott emberen, akkor valóban nem sok értelme van a sok elmélkedésnek.

"Hát éppen ez az! Miért is segítene egy lelkigondozó azzal, hogy megmondja egy lelki sérültnek mit csináljon?"

A kérdés jogos. De miért kellene megmondania? Ki állítja ezt? A pasztorálpszichológiai képzéseken nem azt tanítják, hogy meg kell mondani egy érett, felnőtt személyiségnek, hogy mit csináljon - mivel magam is részese voltam ilyen képzésnek, személyes tapasztalatom, hogy ennek pont az ellenkezőjére hívják fel a figyelmet. A lelkigondozó nem abban segíthet, hogy megoldja a másik ember problémáit - nem is kell, hogy így tegyen, sőt az esetek többségében ez helytelen -, hanem abban, hogy megteremtsen egy olyan keretet, melyben a segítséget kérő maga fedezi fel a kiutat saját maga számára. A pasztorálpszichológus tulajdonképpen a körülményeket teremti meg a változáshoz, és némi ösztönzést ad a krízishelyzetben élőnek, hogy meginduljon ebben a keresésben.

"Szóval akkor ehhez is már iskolai végzettség kell, tehát csak profik lelkigondozhatnak..."

Nem feltétlenül kell ennek így lennie. Makkai Sándor, aki műveket alkotott ezen a területen, úgy képzeli, az az igazi, ha egy gyülekezet egyszerre tárgya és művelője a lelkigondozásnak, és azt nemcsak a hivatásos lelkész végzi. Boross Géza, aki gyakorlati teológiát is oktatott, azt írja: a gyülekezet - lelkigondozás. Isten nyilván adhat kiemelt képességeket és érzékenységet valakiknek abban, hogy miként bánjanak és hogyan segítség lelkileg az embereket (jó esetben a pásztor is közéjük tartozik...), de nem lehet demarkációs vonalat húzni klerikusok és laikusok között. A profi lelkigondozó egyébként is háttérben marad, míg ha jól dolgozik, végül feleslegessé is teszi magát...

"Ha ilyen csodálatos ez az egész lelkigondozás, akkor miért van még mindig ennyi beteg ember?"

Egyrészt a lelki tényezők hátterében sokszor olyan jelenségek is állhatnak, melyeket nem lehet lelkigondozással megragadni: ilyenkor szó szerint orvosi segítségre lehet szükség. Másrészt, senki nem állította, hogy a pasztorálpszichológia csodaszer lenne. Annak kellene lennie ahhoz, hogy alkalmazzuk? Talán az orvostudomány minden beteget meggyógyít? Ha nem tesz így, akkor dobjuk ki az ablakon? Harmadrészt a lelki mechanizmusokat feltárni, megérteni rendkívül nehéz és időigényes munka, természetesen az adott probléma függvényében. Sok lelkésznek már az is nehézséget jelent, hogy befogja a száját és végighallgasson másokat. Más lelkészek vagy lelkigondozók semmiféle emberismerettel nem rendelkeznek. Az is előfordul, hogy a lelkileg sérült zárkózik el a segítségtől... Az okokat a végtelenségig sorolhatnánk. Ám azért, mert az eredményességi mutató jobb is lehetne (és ezt mikor nem mondhatjuk el?), valamint többen rosszul végzik ezt a tevékenységet, a megoldás mégsem a pasztoráció teljes elvetése, hanem helyes művelése kell legyen.

"Hát nem tudom... Ez az egész pasztorálpszichológia csak az elmúlt években jött elő ilyen erősen, tehát nagyon új dolog még..."

Kétségtelen, hogy a pasztorálpszichológia egy viszonylag friss hittudományi terület, ám csekélyke múltja (mintegy ötven évre visszanyúló gyökere) már van, a lelkigondozás pedig az ókortól ismert tevékenység. Valahol mindent el kell kezdeni. Mindazonáltal már az is eredmény, hogy az egyház felismerte: nem minden lélektani kutatás és eredmény ördögtől való, s ha kritikusan megszűrve veszünk át ismereteket a pszichoterápiából, azok akár hasznunkra is válhatnak.