A világvége meg én

Sok-sok évvel ezelőtt mutatták be az akkor még fiatalabbnak kinéző akciósztár, Bruce Willis (magyar hangja: Dörner György) „Armageddon” című filmjét. Egy villamoson utazva hallottam, ahogy két srác beszélgetett arról, el kellene menni moziba megnézni a filmet. Egyikük lemondó sóhajtás után megjegyezte: nincs neki erre ideje, majd megnézi élőben.

Valahogy így vagyok mostanában én is a világvégének nevezett szuperprodukcióval. Őszintén szólva, elegem van belőle, meguntam, a sarokba akartam hajítani és elfelejteni, de olyan kegyességi irányzathoz tartozok, ami ezt nem engedi. Legszívesebben azt mondanám, mint a srác a villamoson: majd ha itt lesz, megnézem élőben. Tőlem aztán jöhet, de ha lehet, legyen gyors és fájdalommentes.

Egyelőre azonban nem akar jönni. Nem érzem azt, hogy a világvége közeledne, inkább azt érzem, emberek közelednek felém a világvégével. Házhoz hozzák nekem, mintha valaki arra kényszerítene, hogy menjek el a tékába és vegyem ki Bruce Willis fentebb említett, egyébként bűnrossz filmjét. Keresztény emberek világvégével házalnak, sőt menedzselik, siettetik és propagálják azt. Ők még nem unják. Fáradhatatlanul festik az ördögöt a falra, riogatnak földrengéssel, mikrocsippel, Antikrisztussal, csiribiri zabszalmával. Minden globálisabb politikai, vallási, társadalmi döntés mögé világháborúkat, vérszagot, és hitehagyást vizionálnak, mely azzal a jólesően bizsergető érzéssel tölti el őket, hogy átlátnak egy hatalmas összeesküvést, ami pillanatokon belül a nyakunkba zúdul. Keresztény berkekben a világvége lett a kisember olcsó doppingszere, amiből sosem lehet túl nagy adagot beadni, de könnyű függővé válni tőle. A világvége hiperaktív terület, állandóan izzásban kell tartani, pumpálni kell bele a sok sötét ostobaságot, nehogy kialudjon a tűz – mert akkor vége a jól eső bizsergésnek, lehet visszamenni dolgozni, ráébredni arra, hogy még nincs itt a mennyország, még muszáj valamit letenni az asztalra.

Nos, én ezek elől menekülök. Nem azért teszek így, mert félek tőle, erre azt hiszem nincs okom. A világvége nem félelmetes: ha jönni fog, akkor jönni fog. Ezek az emberek azonban félelmetesek. Bármennyire is nehéz komolyan venni amiket állítanak, mégis képesek olyan hatásokat generálni maguk körül, melyek letörik az embert. Saját gyengeségem, belátom, de évek óta kerülöm az eszkatológiát. Nem olvasom sűrűn a Jelenések Könyvét, társasági beszélgetésben is azonnal elhallgatok, ha az utolsó időkről van szó. Abban bízok, ha nem foglalkozom vele, talán alábbhagy a dolog, csillapodik a buzgalom, de az elmúlt években ez a feltevésem az egyik nagy tévedésemnek bizonyult.

Már csak emiatt is kezdek új elhatározásra jutni. Kevés lepermetezni a gazt, ültetni kell hasznos növényeket is. Nem elegendő felhívni a figyelmet a világvégés buzgalmárok képtelenségeire, ezzel párhuzamosan értelmes módon kell foglalkozni az eszkatológiával. A világvége kérdésének legnagyobb tragédiája, hogy hatalmas szellemi roncshalom alá van temetve, amit mi hordtunk össze saját magunknak. Ebből próbálok némi ízelítőt adni Bi-Fi rovatomban. Nevetünk és sírunk rajtuk egyszerre, de sem a nevetés, sem a sírás nem pótolhatja a komolyabb átgondolást. Kár lenne elfeledni, hogy a nagy halom hulladék alatt megtalálhatóak fontos kérdések is, melyekről lehetne higgadtan, értelmesen, óvatosan beszélgetni. Amolyan normális ember módjára.

Azt hiszem lefújom a port néhány teológiai műről, ami eszkatológiával is foglalkozik. Felütöm a Szentírás utolsó könyvét és nekifutok még egyszer. Nem teszek fogadalmat, hogy most jobban fog sikerülni, de talán csak közelebb kerülünk egymáshoz, a világvége meg én. Hacsak közben el nem jön az igazi értünk.