Malacfej az asztalon - eszkatológia (2)

Még egy bejegyzés erejéig továbbgörgetem a friss eszkatológiai sorozatot (azután másról is írni fogok a blogban, megígérem!), de a grandiózus téma átgondolásában még így is bőven csak a bevezetésnél maradunk. A világvége súlypontja Krisztus személyén áll, maga a világvége azonban nem az utolsó nap bekövetkezését jelenti, hanem egy folyamatot, amit senki sem ismer.

Alfa és Omega, kezdet és vég: így beszél saját magáról az Eszkhatosz, azaz Jézus. Kifejező a görög ABC első és utolsó betűjét használni, ráadásul többet jelent, minthogy Jézus ott van a világ kezdetén és végén. Tipikus jelenség a Szentírásban, hogy amikor két végpontot jelöl meg, akkor a kettő közti teljes szakaszt is beleérti. Ilyen még a "jó és rossz tudásának fája", ami nem önmagában csak a jót és a rosszat, hanem a teljes tudást takarja a jótól a rosszig bezáróan. Alfának és Omegának lenni is két pillért, valamint a kettő közti teljes útszakaszt magában foglalja: Jézus mindig ott van mindenhol, a világ kezdetén és végén egyaránt.

Érdemes tehát az eszkatológiát is folyamatként látni. A világ vége nem egy nap, amikor már nem kell többet dolgozni menni, mert ledobták az atomot, hanem a jelen és a jövő egyszerre, a két pont között feszülő eseményekkel. Itt van már most is, benne élünk, de egyúttal eljövendő, ami még nem mutatta meg magát teljesen. A Jelenések ugyancsak kétértelműen kezeli az eszkhatont: egyszerre összpontosít arra, ami van, és "ami ezután fog megtörténni". Ezt a hosszú folyamatot pedig nincs ember, aki teljes egészében és mindenestül átlátná, elrendezné és értelmezné. Annál is inkább, mert János, a Jelenések Könyve szerzője látomássorozatot lát, melyek részletei ugyan kapcsolódnak egymáshoz, mégsem alkotnak olyan összefüggő történetláncot, mint például egy nép komplett történelme.

Mindezt jól érzékelteti egy kifejezés, mely a könyv legeslegelején szerepel: "Jézus Krisztus kijelentése" ( ἀποκάλυψις, azaz apokalüpszisz). Az apokalipszis szót mindenki ismeri, ha máshol nem, hát népszerű filmek címeiben már találkozhatott vele. A szó alaphangon kinyilatkoztatást vagy leleplezést jelent. Utóbbi kifejezés jobban visszaadja a dolgot, és nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor egy avatásra váró szoborról lehúzzák a lepedőt, s ezzel maga a műalkotás minden részletében láthatóvá válik. Azonban van egy jobb hasonlat is, ami még közelebb állhat az apokalipszis, mint ma már nem nagyon létező zsidó-keresztény irodalmi műfaj világához.

Képzeld el, hogy mutatnak neked egy szép, megterített asztalt, ami le van takarva egy nagy lepellel. A lepel csak sejteti az asztalra pakolt ételek körvonalait, de nem tudod azokat pontosan meghatározni sejtelmes formájuk alapján. Egyszer csak bejön két pincér, megfogják a lepel két végét és fellebbentik a levegőbe: a lepel alatti dolgok hirtelen láthatóak lesznek, de csupán néhány másodpercig, mielőtt a lepel ismét visszahull a helyére, és eltakarja a rengeteg finom ételt az asztalon. Bizonyos részletekre emlékezni fogsz. Mintha lett volna néhány krémes az asztal egy pontján, esetleg franciasalátát is észrevettél valahol, sőt egy jól megsült malacfej is állt az asztalon. Elképzelhető, hogy bizonyos ételeket észre sem vettél, vagy nem tudod megmondani, pontosan hol voltak. Nem sok idő az a néhány másodperc, de az apokalipszis már csak ilyen, a fátyol fellebben és visszahull. Megsejtünk valamit, megragadjuk a teljes kép néhány részletét, de a terített asztal minden szegletét senki nem tudja leírni.

Az utolsó idők eszkatológiájának egyik alapvonása ennek értelmében éppen az, hogy a világvége bár egy folyamat, Isten a leplet csak rövid időszakaszokban lebbenti fel. Csupán az idő töredékére kapunk betekintést a nagy befejezés színpadképét illetően: a teljes folyamatot senki sem vázolhatja fel. Ehhez képest tessenek értékelni, amikor bizonyos emberkék szinte kérlelhetetlen hangnemben lezongorázzák a perfekt forgatókönyvet, vagy legalábbis azt hiszik, hogy ők most valamit állatira megragadtak a világvége hajrájából. 

Pedig az óvatosság különösen is indokolt az apokaliptika, mint műfaj esetében. Az apokaliptika múltját jól ismerjük: nagyjából Dániel könyvével kezdődött, és az első század végén lecsengett műfajról beszélünk. Ebben az időszakban, a zsidó nép számára válságosnak számító krízishelyzetekben íródtak a világvégét váró irodalmi alkotások, melyek nem kicsit vannak átitatva nacionalista váradalmakkal. A szorongatott helyzetben élő zsidóság gyakran világvége várással is reflektált saját helyzetére, amikor pedig Kr.u. 70-ben a jeruzsálemi templom elpusztult, az apokaliptika egybefonódott a teodíceával: hogyan engedhette meg Isten a templom pusztulását és a választott nép gyalázatát? Karner szerint "ez a fájdalmas és megoldhatatlan kérdés a végső kicsengése a zsidó apokaliptikus váradalmaknak".

Amikor a Jelenések vagy más apokaliptikus irodalom szövegeit bújjuk, egy rég halott műfaj szól hozzánk, ez pedig nem segíti a textusok jobb megértését. A bejegyzés végkicsengése ezért számomra egyértelmű.

Végkicsengés (2): az utolsó idők egy folyamat, melynek forgatókönyve az apokaliptika távoli és kimúlt műfajának szabályai szerint íródott meg a Bibliában. A folyamatot senki nem lehet képes minden elemében hibátlanul felrajzolni.