2014. június 6., péntek

Az Isten feletti Isten és a Kanizsa-négyszög szövevényes boncolgatása

Kétségkívül igaznak tűnik a kijelentés, hogy az ember szeret mintázatok után kutatni a Világegyetemben, és a felfedezni vélt alakzatokat rendszerezi, közöttük állandó jelleggel összefüggéseket keres. Arcokat látunk a felhőkben, egy démoni szörnyeteg fejének körvonalait sejtjük a gomolygó füstben, dinoszaurusz körvonalait detektáljuk a Loch-Nessi tóban, figurákat fantáziálunk a tiszta égbolt csillagai között húzott képzeletbeli vonalak segítségével. Vajon az istenképünk is pusztán mintakeresés?

Mintákat keresni és találni szinte klasszikus és ösztönös emberi elfoglaltság. Azt kérném az olvasótól, hogy egy picit dőljön hátra, vessen egy pillantást a következő ábrára, és válaszolja meg magának, mit lát a képen:

Azt hiszem a legtöbben észleljük a fekete figurák által meghatározott fehér alakzatot, amit Kanizsa-négyszögnek neveznek. A helyzet azonban az, hogy senki nem rajzolt semmiféle négyszöget, a reális valóság pusztán négy, derékszögű kivágásával egymás felé fordított fekete formát takar. A fehér négyszög bár valós mivoltában nincs az ábrán, élménye annyira erőteljes, hogy szinte lehetetlen eltekinteni tőle. Bármennyire is érzékeljük, a négyszög csak a fejünkben létezik, a valóságban nincs ott semmi.

Az ember azonban mindenhol és mindenben mintákat keres, és a meglévő készletét szortírozza, elrendezi, kapcsolatokat teremt közöttük. Mintázatokat persze nem csak vizuális konstrukciókban észlelünk. Vannak akik a tenyér vonalait összekapcsolják a jövővel, mások újságcikk kivágásokból bonyolult összeesküvés-elméleteket kreálnak, vagy éppen a bolygók állásából olvassák ki bizonyos események bekövetkeztét. A mintázatkeresés jelensége trivialitásnak tűnik, de vajon milyen módon áll ez kapcsolatban a hitünkkel? 

A szkeptikusok erre természetesen azt válaszolják, hogy maga Isten is pusztán egy "Kanizsa-négyszög", azaz olyan valaki, akit csak látni vélünk a valóság körvonalaiban, észlelni akarjuk a világ mintázataiban, ám valójában nincs ott, ahogy a felhőkben kirajzolódott arcok sem. A felvetés átgondolásra és válaszra méltó, ám azt gondolom részben abból táplálkozik, hogy Istenről nincs közvetlen, objektív, szemtől-szembeni fizikai tapasztalatunk: én legalábbis úgy látom, mindannyian istenképekkel rendelkezünk, melyek sok esetben valóban észlelt vagy észlelni vélt mintákból épülnek fel. Magyarul: túl sok a Kanizsa-négyszög a hívők fejében!

Az istenképünk nem egyenlő magával Istennel. Az istenképet a neveltetéstől kezdve a szociális környezeten át mások istenképéig minden építi és rombolja, formálja és katalogizálja. Ezért aztán állandó élményem, hogy a saját istenképem - azaz amilyennek Istent elképzelem - függ attól, milyen keresztényekkel találkozom. Ha kedves, bátorító, buzdító a testvér, akkor Isten jó fej lesz előttem, aki maga is bátorítani és buzdítani akar. Ha egy ítélkező, szigorú és kérlelhetetlen impulzus ér utol valaki részéről, akkor ez ráerősít eddigi mintakészletemben az ítélkező, szigorú és kérlelhetetlen istenképre. A kérdés azonban az, vajon mennyire felel meg az istenképem annak, amilyen Isten maga? 

Eckhart mester, aki a XIII. század egyik közkedvelt szerzetese-teológusa és gondolkodója volt, már emésztette magát ezen a kérdésen. Műveit mélyen nem ismerem, de megmaradt bennem, ahogyan az "Isten feletti Istenről" elmélkedett. Eckhart szerint végtelen szakadék választ el bennünket a transzcendens Istentől. Ez a tény pedig arra kell vezessen, hogy szembeszálljunk saját istenképünkkel, azaz elképzeléseinkkel, ötleteinkkel, ideáinkkal, mintáinkkal, ha valóban közeledni akarunk az igazi Isten felé. Így jutunk el a fejünkben élő Isten feletti Istenhez, aki már valóságos. Német nyelvű prédikációiban Eckhart végigviszi fejtegetéseit - bevallom őszintén, ezeket nem ismerem. Ám felvetése, miszerint el kell jutni saját istenképeinken át az igazi Istenhez, érzelmileg bármennyire is szimpatikus nekem, több kérdést is felvet. Ha mindannyian saját, mintázatokból összeállított istenképeink foglyai vagyunk, honnan tudható, hogy amit Eckhart állított, az nem csak egy másik isten-elképzelés? És egyáltalán: lehetséges "kitörni" az istenképünkből, meglátva mögötte az igazi Istent, vagy Ő ebben az életben mindig rejtve marad előttünk? A magam részéről őszintén szólva utóbbira voksolnék. Lehangoló választásomból talán kicsendül egyfajta deizmusra utaló hajlam, pedig nincs bennem ilyen. Egy beavatkozó Isten sem kevésbé rejtélyes, mint egy olyan, aki tartósan távolságot tart a világtól. Isten, amikor közbelép, akkor sem fedi fel magát teljesen, és még az Őt keresők előtt is mindig meglepő és titokzatos marad.

Szerintem emberi szinten nincs lehetőség arra, hogy megkerüljük az istenképünket és a színfalak mögé bekukucskálva meglássuk ott a "valódi" Istent. Maga a Szentírás sem ösztönöz erre, hiszen meglehetősen antropomorf eszközöket használ még ahhoz is, hogy csak megközelítőleg bemutassa nekünk Isten személyét. Ugyanakkor az ember mintázatkereső tulajdonsága nem csak Kanizsa-négyszögek csokorba gyűjtéséhez vezet. Valódi minták, valódi összefüggések, valódi felfedezések is várnak ránk, még akkor is, ha a megismerési folyamatban konkoly keveredik a búza közé, hamis képzetek szabdalják meg az igaz gondolatmintákat. Nem beszélve arról, hogy rengeteg esetben annak eldöntése sem triviális, mely mintázatokat lehet igaznak és hamisnak nevezni: hiszen ezek meghatározásához Olyasvalaki ítélete kellene, aki a rendszeren kívül áll és onnan biztosít támpontokat nekünk ahhoz, hogy mintázatainkról valamennyire helyesen dönthessünk.

Álljunk csak meg! Lehet, hogy Ő lesz Eckhart mester Isten feletti Istene?

13 megjegyzés :

  1. Elgondolkodtató fontos felvetés. Keresztényeknek mernünk kell ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zoli, én is így látom. Annál nagyobb a meglepődésem a bejegyzést övező szélcsenden. Túl hosszú lett? Túl meredek? Vagy közömbös?

      Mindenesetre meglepett a nagy hallgatás.

      Törlés
  2. Valójában nem mintákat keresünk, hanem értelmet a dolgokban és a jelenségekben. Egy távoli, „Isten feletti” Isten nem értelmezhető, nem releváns számunkra, ezért elviselhetetlen, de legalábbis nagyon nyomasztó a gondolata. Ahogy C.G. Jung írja: „Sok minden, talán minden elviselhető, ha értelme van.” Istent „elviselhetőnek” akarjuk megélni, és a keresztyén kinyilatkoztatás és megtapasztalásaink révén Isten meg is engedi nekünk, hogy ilyennek éljük meg, és a hitünknek értelme legyen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mintát keresünk vagy értelmet a dolgokban - a kettő szerintem nagyjából ugyanazt jelenti. A mintákat sem önmagukért keressük, hanem mert értelmet vélünk látni a valóság bizonyos szegmenseiben. Jung-nak mindazonáltal teljesen igaza van: az emberek utálják, amit nem értenek, részben ez a belső motiváció okozza az állandó mintakeresési hajlamát.

      Törlés
  3. Igen, szenvedünk és szorongunk, ha nem értjük a világot, és Istent. Isten azzal, hogy „érthetővé” és „elérhetővé” teszi magát, egyben elviselhetővé teszi számunkra azt is, amit soha nem fogunk benne és róla megérteni. Pont annyit enged befogadnunk magából, ami bőven elég a benne való bizonyosságunk és bizalmunk – a hitünk – megőrzéséhez és erősítéséhez, és a hit talaján állva már nem probléma számunkra, ha olyant is tesz (vagy szerintünk nem tesz), amit nem értünk. Ha belegondolsz, sokan még azt sem értik, hogy miért áldozta fel értünk az egyetlen fiát, holott - a mi fejünkkel - inkább büntetnie és sújtania kellene bennünket a bűnbe esésünk miatt. Sokan nem értik, hogy egyszerűen azért tette, mert ennyire szeret, és vissza akar bennünket hozni a közelébe, ahova eleve teremtett bennünket. Azért tette, mert ilyen. És mivel nem értik sokan, mert nem emberi okoskodással és mércével méri ránk a szeretetet, ezért nem is mernek erre a szeretetére hagyatkozni - nem mernek ebben hinni. Pedig szerintem messze nem ez a legérthetetlenebb Istenben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Isten azzal, hogy „érthetővé” és „elérhetővé” teszi magát, egyben elviselhetővé teszi számunkra azt is, amit soha nem fogunk benne és róla megérteni. Pont annyit enged befogadnunk magából, ami bőven elég a benne való bizonyosságunk és bizalmunk – a hitünk – megőrzéséhez és erősítéséhez, és a hit talaján állva már nem probléma számunkra, ha olyant is tesz (vagy szerintünk nem tesz), amit nem értünk."

      Ez éleslátó gondolat, teljesen egyetértek.

      Törlés
  4. Erről a bejegyzésedről az adósságom jutott eszembe: tavasszal félretettem számodra egy kis könyvet, amit Jálics Ferenc írt (Eckhart mester méltó mai örököse) - nem mintha választ adna ezekre a kérdésekre, de mégis közelít. Amikor belelapoztam, mindjárt te jutottál eszembe (pedig akkor még meg se írtad ezt a posztot :) A bloggertalálkozó után akartam odaadni, de a nagy készülődésben otthon hagytam. Nem baj, ami késik, nem múlik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nohát, ez igazán kedves, felébresztetted a kíváncsiságom. De a következő találkozóig már én fogom elfelejteni, hogy van nálad egy könyv. :-)

      Törlés
  5. Az baj, ha nekem Mickey egér, Minnie egér és Pac-man jutott eszembe?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is négy Pac-mant láttam, bár csak miután észrevettem a nem létező fehér négyzetet. :)

      Törlés
  6. Szerintem nem baj, Drav. Isten téged is szeret, jusson róla eszedbe bármi - vagy akár az ellenkezője. :-)

    VálaszTörlés
  7. Csak annyit akartam érzékeltetni, hogy nekem nem probléma meglátni Isten a sok délibáb között. :)

    VálaszTörlés
  8. Aha, Drav! Steve révén értettem meg, hogy az ábrára írtad a kommentedet (teljesen másra gondoltam). Én a négyszöget láttam, de most már Pac-manra és Mickey egérre is asszociálok. :)

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)